1. Kereszténység a mai világban
 

A kereszténység történelmi és társadalmi létfeltételei a 20. században a megelõzõ másfél évezred viszonyaihoz képest drámai módon és gyorsasággal megváltoztak. Jószerével a felvilágosodás és a francia forradalom koráig a hit természetes, a vallásgyakorlat töretlenül általános volt. Az egyház, az egyházak társadalom- és közösségépítõ tényezõt jelentettek, intézményeik révén a társadalmat mûködtetõ erõk közé tartoztak. A kereszténység áthatotta a közéletet és a kultúrát, a hívõ közösségek zöme pedig anyagi eszközökben sem szûkölködött. Az intézményes népegyház és a hivatalos államegyház világa volt ez, amelyben Európa országaira természetes módon alkalmazhatjuk a keresztény jelzõt.

A változás elsõ jele a vagyoni és hatalmi térvesztés volt, amely a felvilágosodás és a forradalmak korától tépázta a kontinens katolikus és protestáns közösségeit. Ugyanezekben az évtizedekben szûnt meg az európai szellemi életben a keresztény elvek és eszmék igazának intellektuális magátólértõdõsége: a deizmus, a panteizmus kísérletei után a racionális, a pozitivista és ateista világmagyarázatok elsõként kínáltak a keresztény tanításétól eltérõ értelmezéseket a világról és az ember világáról. A változások ellenére a kereszténység, mint máz, még elfedte a 19. század belsõ meghasonlását, a kor vallási közösségei pedig a veszedelmekrõl tudni is alig akaró buzgalommal védték a hit pozícióit. Közben azonban egy olyan erõs laikus rend bontakozott ki, amely már alig-alig volt a hit által vezérelt: a gazdaság, a jog, a politika, a kultúra, a tudomány lépésrõl lépésre tett szert olyan önértékre és autonómiára, amely már csak nagyon közvetetten mondta, ha mondta, magáról azt, hogy gyökereiben keresztény. Ebben a folyamatban nem számítottak a hitvallásos különbözõségek: anglikán, katolikus, protestáns és ortodox környezetben egyaránt megindult az a folyamat - még ha idõben eltérésekkel is - amelyet a modern világi és egyházi tudományban egyaránt szekularizációnak, elvallástalanodásnak neveznek.

A történetileg sokjelentésû szekularizáció kifejezés a vallásnak a társadalomban betöltött szerepét illetõen a 19. század derakától látható, a 20. században pedig meghatározóvá terebélyesedõ folyamatként válságot és átértékelõdést hozott. A helyzetet leegyszerûsítetten jellemezve: a szekularizáció nem más, mint a vallás dolgainak az élet peremére szorulása. A hit, a hitgyakorlat, a vallásos szocializáció megszûnik a társadalomhoz való tartozás evidenciája lenni, az egyházak hatóköre és befolyása pedig a közélet és az egyéni lét világában is összezsugorodik, alkalmivá válik. Ez a folyamat az 1950-es évekre eljut oda, hogy a keresztény világban az emberek töredéke 'keresztény'. Elvont és távoli kultúrális gyökérként a társadalom nagy többsége kereszténynek vallja magát, ám az emberek fele-kétharmada 'hisz' csupán, a formális egyháztagságon túl pedig vallását már csak a népesség 10-20%-a gyakorolja. A liberális közgondolkodás számára a vallás 'magánügy', a szocialista felfogás szerint meg egyenesen 'ópium', amelynek társadalomszervezõ, világnézeti értelemben és erkölcsileg normatív küldetését már a formális egyháztagok többsége sem gondolja komolyan.

Egy ilyen radikális leépülésre, tömeges rendeltetés- és identitásvesztésre a kereszténységhez tartozó felekezetek sem voltak felkészülve. Nem meglepõ tehát, ha a változás úgy 1900 körül az egyházak nagy önazonosság-válságát indította el, amelybõl kivezetõ utakat csak az utóbbi évtizedekben sikerült találni. A kibontakozó válság legkorábbi jelei a protestáns kereszténység világában mutatkoztak. A századforduló protestáns teológiája a racionális vallástudomány bástyái mögé menekült elõle, a hívõ emberek zöme viszont már nem látogatta az istentiszteleti alkalmakat. A hitben tájékozódni akaró kisebbség számára az intenzív, akár a világ ellenében is megélt vallási élmény kínálkozott, amely szektásodást, radikális kisközösségi vallásosságot szült, a 'nagy egyház' világában pedig egzisztenciális és perszonális irányzatokat, a vallás ellenében a hitre összpontosító törekvéseket erõsített. Másik megoldásként ettõl az idõtõl kaptak lábra a protestáns 'új-fundamentalizmus' irányzatai, amelyek a vallási értékekhez való ragaszkodásban a 'romlott' világ kirekesztésének eszközét látták. A modern kereszténység számára általában is dilemmát jelentett: a hit elveit, normáit és gyakorlatát kell-e hozzáigazítani a modern világ realitásaihoz, vagy éppen ellenkezõleg, a hit érintetlen tisztaságát megõrizve, a világ ellenében is ragaszkodni kell a régi, bevált elvekhez és gyakorlathoz.

A századelõ katolicizmusában ugyanezek a kérdések hasonlóképpen felvetõdtek. Az egyik megoldási lehetõséget a hit szubjektív értelmét hangsúlyozó, az alkalmazkodás ésszerûségét állító törekvések jelentették. A 'modernizmus' vitái éppen errõl bontakoztak ki: hogyan lehet az uralkodó és monolit módon alkalmazkodásképtelen egyházat átvezetni a 20. század gyorsan változó és az egyház számára nem mindig barátságos világába. 1910 körül ebbõl a vitából a hagyományõrzõ konzervativizmus erõi kerültek ki gyõztesen, a kívánatos megújulás terve pedig lekerült a napirendrõl. Ideig-óráig a hitélet fellendülésének látszata és az Európán kívüli világban elért missziós sikerek is azt támasztották alá, hogy változásra, változtatásra nincs szükség. A két háború között a katolikus egyházban olyan 'késõ-barokk' magatartás volt az uralkodó, amely az imént jelzett változásokkal nem volt képes számot vetni. Még tépázottabban alakult az ortodox kereszténység helyzete: az orosz forradalom után, a bolsevik diktatúra korában a keleti kereszténység fõ erejét jelentõ szláv egyházak aligha gondolhattak másra, mint a puszta túlélésre.

A protestáns egyházak világában a válság kezelésének eszközéül a végletes pluralizmus, a teológiai és hitvallásos szétesettség tudomásulvétele kínálkozott. A katolikus egyházban ezzel ellentétes tendenciák érvényesültek: a Tanítóhivatal dogmatikai és egyházfegyelmi szigorral igyekezett gátat szabni 1900 és 1950 között minden olyan próbálkozásnak, amely a hit és a vallási élet megreformálását tûzte célul. Az egyházi reformtörekvések, dogmatikai és liturgikus reformok rendre sikertelenek maradtak. Két világháború viharai és az európai diktatúrák egész sorának fellépése is nehezítette a keresztény közösségek helyzetét, amelyeknek ebben az idõszakban sem a szekularizáció hatásával, sem a hittani korszerûség megteremtésének feladatával nem sikerült megbirkózniuk.

A 2. világháború után az egyházak helyzetét a keresztény világban továbbra sem kedvezõ, hanem kedvezõtlen hatások determinálták. Nyugaton a liberális kapitalizmus, a fogyasztói és jóléti társadalom modellje, az 'amerikanizáció' jelenségei a hagyományos vallási értékrend devalválódásához vezettek és felgyorsították a szekularizációs folyamatok terjedését. Kelet-Európában a marxizmus egyházellenes magatartása vezetett oda, hogy a hívõ közösségek életlehetõségei a minimálisra csökkentek, a tudomány és a technika vívmányainak bûvöletében megfogalmazott társadalomtudományi prognózisok pedig már egy 'vallás utáni' korszakról beszéltek. A protestáns közösségek erre a kihívásra - fõleg Európában - önmaguk elvilágiasításával feleltek, a konzervatív katolikus hagyományõrzés pedig 1950 körül ugyancsak látványosan csõdöt mondott.
 

2. A modern keresztény 'aggiornamento'
 

Az 50-es éveknek az egész világkereszténységet érintõ válsága több vonással is jellemezhetõ. Az egyre inkább a multinacionális gazdasági rend, a plurális demokrácia és a média által vezérelt fogyasztói társadalom lebontotta azokat a hagyományos - falusi, családi, foglalkozási - közösségeket, amelyek a vallási élet szervezeti, szellemi és tömegbázisát jelentették. A hit hagyománya és a modern élet között már-már tûrhetetlen mértékûvé növekedett a távolság, ezen pedig avult teológiával és hagyományos liturgikus, lelkipásztori stratégiával már nem lehetett változtatni.

A személy fontosságát és szabadságának jelentõségét hirdetõ világban magát a kereszténység hagyományos modelljét is át kellett alakítani. Protestáns hittudósok már a 20-as évektõl kísérleteztek a hit fogalmainak egy olyan új értelmezésével, amelynek az a lényege, hogy a vallás nem más, mint az egyén önértelmezésének, önazonossága meglelésének eszköze. A katolikus perszonalizmus is hasonlóval próbálkozott: a 30-as évektõl megkísérelte az Isten és ember közötti, valamint az egyház és annak tagjai közötti kapcsolatot az egymást kölcsönös empátiával közelítõ párbeszéd fogalmai szerint értelmezni. Korábban elképzelhetetlennek tûnõ 'frivol', 'világias' eszmék és módszerek bukkannak fel a hittudományban: strukturális, analitikus, fenomenológiai teológiák születnek, megjelenik a 'szines' és a 'feminista' hittudomány, általánossá válik a hermeneutikai, majd a modern és posztmodern szemlélet. Mindezek a gyakran szervezeti és egyházfegyelmi nehézségeket támasztó kísérletek sem változtattak magának a köznapi, a gyakorló kereszténységnek a helyzetén. Nyugat-Európa templomai az 50-es évek végére kiürülnek, a hívõk számának apadását pedig az egyház szervezeti válsága és a papi létszám apadása követi. Legalább ennyire fontos, hogy a 60-as évektõl - domográfiai okok miatt és a missziós lendület töretlensége következtében is - kezd a keresztény közösség Európa-központúsága is átalakulni. A harmadik világ, Dél-Amerika, Afrika kereszténységének növekvõ jelentõségével viszont ekkor még nincs arányban a keresztény inkulturáció lendülete, mozgástere. Jól mutatja ezt a katolikus társadalmi tanítás és a 'forradalomteológia' konfliktusa: azok a kísérletek, amelyek a harmadik világ gondjaira reagálva evilági, forradalmi-politikai üdvtanná próbálják formálni az egyház hitét, nem csupán a dogmatikai hagyománnyal, hanem a világegyház alkalmazkodási gondjaival is szembekerülnek. Ugyanez érvényes például a liturgia világában is: a barokk szellemét õrzõ latin liturgia a karibi vagy az egyenlítõi térség egyházai számára távoli, halott valóság csupán.

A protestáns egyházak ökumenikus munkájában a 40-es évektõl szakadatlanok a próbálkozások a modern világ viszonyaihoz való alkalmazkodás módjainak meglelésére és ha szerényebb mértékben, de felmerül ugyanez ortodox közösségekben is. A mai keresztény világközösség helyzete szempontjából mégis a katolikus egyházban kibontakozó történések sora a legfontosabb. 1960 körül a reformok ügye, a hit és a világ viszonyának újragondolása már itt is 'a levegõben volt'. Két nézet állt szemben egymással: az egyik szerint a fõ feladat a hit integritásának megõrzése akár a modern világ ellenében is, a másik tábor viszont úgy vélte, az egyháznak alkalmazkodásra és újjászületésre ('aggiornamento') van szüksége, hogy a modern kor emberét is képes legyen hitelesen megszólítani.

Ilyen természetû viták közepette ülésezett - XXIII. János és VI. Pál pápák uralkodása alatt - a II. Vatikáni Zsinat, amelynek a szükséges reformok foganatosítása, a katolikus kereszténység megújítása lett a feladata. Hittani tekintetben természetesen a zsinat nem hozott, nem is hozhatott gyökeresen új határozatokat, hiszen maga a dogmatikai rendszer zárt egész. A bibliai forrásokhoz való határozott visszatérés szorgalmazásával, a teológiai rendszerek pluralizmusának tudomásulvételével mindenesetre némileg fogyatkozott a hittani távolság a katolikus és protestáns keresztények között és megnyílt az út abba az irányba is, hogy a keresztény tanítás õsi elveit a legmodernebb szellemben képviselõ teológiák születhessenek. A világhoz való közelítés szemszögébõl ennél fontosabb, hogy némileg enyhült a katolikus egyház hierarchikus központosítottsága: a püspöki kollegialitás elve, a nemzeti részegyházak lehetõségeinek gyarapodása, a helyi, templomi közösségek jelentõségének növekedése közeledést jelent a modern, plurális, demokratikus társadalom mûködési módjához. A zsinati határozatok igyekeztek csökkenteni a klerikusok és laikusok közötti távolságot is, módokat keresve arra, hogy az egyház életébe - sajátos feladatokkal - minden hívõ ember, minden laikus bekapcsolható legyen.

A katolikus egyház mai életét nagyban határozzák meg a II. Vatikáni Zsinat liturgikus rendelkezései. A szertartási életben a latin nyelv helyett a nemzeti nyelvek bevezetése nem pusztán a hívek értõbb részvételének biztosítását szolgálja a szertartásokon, de alkalmas eszköz arra is, hogy a különféle régiók és kultúrák szokásait és hagyományait a réginél alkalmasabb módon lehessen beépíteni a vallási élet mindennapjaiba. A liturgia, a rituális elem jelentõsége a zsinati reformok révén egyébként is csökkent, hogy - mintegy korkövetelményként - verbális és intellektuális lehetõségeknek adjon nagyobb teret: a tanító és az áldozatbemutató mozzanat egyensúlya állt helyre ezzel az elhatározással. Ezzel összefüggésben leegyszerûsödött az egyház szentségi, jogi és fegyelmi rendje - számot vetve azzal a ténnyel, hogy a modern nyugati világ viszonyai között a totalitás-elv, annak megkövetelése, hogy a hit a mindennapi emberi élet egészét átjárja és szabályozza, már nem tartható fenn. Az új, zsinati szemlélet szerint a világi élet számos területe bír jogos és szükséges, közvetlenül nem a vallás és az egyház által regulázott autonómiával; a kereszténység célja nem az ezek elleni küzdelem, hanem annak elérése, hogy a világában tevékeny embert személyében 'hassa át' az a hívõ meggyõzõdés, amelynek birtokában egyházi útmutatás mellett, de önállóan kell megtalálnia helyét saját világában.

A zsinaton és azt követõen is nyomatékosan vetõdött fel a kereszténység világban és világért való felelõsségének kérdése. Ilyen, nehéz téma a haladás és fejlõdés valódi értékei iránti elkötelezõdés vállalása, amely - a béke, a szociális igazságosság szolgálata, az erkölcsi értékek õrzése tekintetében - az utóbbi évtizedek világegyházának egyik fõ tevékenységi irányát is jelenti. Legalább ennyire fontos a keresztény egység és az ökumenikus közeledés ügyének elõmozdítása, annak a történetileg kialakult szétszakítottságnak az oldása, amely az alapvetõen egy hiten lévõ közösségeket rivalizáló vagy ellenségeskedõ felekezetekre választotta. A zsinat egyik legfontosabb dokumentuma szerint azonban a világgal való párbeszéd területe ennél is sokkal szélesebb: a 'minden jóakaratú embert' megszólítani akaró egyház hitébõl fakadó kötelessége a megbékélés más vallásokkal, sõt a vallásavesztett világgal is - közös értékek és célok szolgálata érdekében.

Az 1962 és 65 között lezajlott zsinat egyik fontos következménye, hogy - a válság átmeneti mélyülése után - a katolikus egyház helyzete a 70-es évek végére stabilizálódott. A roformok hatására mód nyílt arra, hogy a hierarchikus, hitében, szervezetében egységes egyház keretei között olyan kisközösségek, lelkiségi mozgalmak alakuljanak, amelyek alkalmasak az emberi magány és társtalanság csillapítására, egyben pedig módot adnak a hitélmény személyes, isten- és emberközeli megélésére is, miközben fennmaradtak a vallásosságot fundamentalisztikus, konzervatív módon õrzõ és ápoló csoportok, közösségek, teológiai törekvések is. A 20. század végére kialakultak a hitgyakorlás olyan modelljei, amelyek már nem a középkori egyház és az európai paraszti társadalom szokás- és magatartásvilágához, hanem a nagyvárosi ember életéhez, egy nyitott és plurális társadalom körülményeihez igazodnak és szabad utat kaptak azok a lelkipásztori eszközök és módszerek is, amelyek képesek ezt a helyzetet kezelni. Ezzel összefüggésben a vallás térvesztésének folyamatai lelassultak vagy megálltak: az Európán kívüli világban kifejezetten vallási reneszánsz figyelhetõ meg, kontinensünkön pedig megfogalmazódhatott a társadalom újbóli - nem formális és nem statisztikai értelmû - újraevangelizációjának, kereszténnyé tételének programja is.

Ennek a célnak az elérése érdekében ma a katolikus - és nem csak a katolikus - kereszténység merõben új eszközök felé tájékozódik. Átalakult a papképzés rendje, kiformálódtak egy modern egyházmûvészeti és egyházzenei kultúra körvonalai. Ami korábban elképzelhetetlen volt: a hit képviseletének eszköztárában megjelentek az elektronikus média, az utóbbi évtizedben a számítástechnika elemei. Két évszázad vargabetûje után a - hívõ és nem-hívõ - közvélemény számára is egyértelmû, hogy a modern világ szellemi fejlõdésében nem a tudomány és a vallás vetélkedése zajlik, azt pedig a nyugati kultúra általában 'vallás-barát' szemlélete egyöntetûen vallja, hogy a kereszténység érvényes emberi, erkölcsi és intellektuális alternatíva a modern ember számára.
 

3. Az 'új vallási mozgalmak'
 

A szekularizáció, a pluralizmus és a kereszténység belsõ modernizációja által meghatározott vallási mezõben az utóbbi évtizedek új, figyelemreméltó vallásfejlõdési jelenségeket is hoztak. Ezek egyike azoknak a szervezeti- és hit-képzõdményeknek a felbukkanása, amelyeket az elmult évtizedek irodalmában 'új vallási mozgalmak' néven emlegetnek. Elsõ pillantásra persze mondhatjuk azt, hogy új közösségek, különutas hitvallások létezése mindig is kísérte a kereszténység történetét: már az ókeresztény korban voltak szekták, a középkorban eretnekségek, a protestáns hagyományból pedig a reformáció idejétõl századunkig terjedõ idõben is számtalan kisegyház, önálló mozgalom született. Ha mégis létjogosult 'új vallási mozgalmakról' beszélnünk ma, akkor nem elégedhetünk meg azzal, hogy e név alatt a legutóbb keletkezett vallási csoportokat értjük: a modern 'szektásodási' vagy 'vallásképzõdési' folyamat a keresztény világban több ponton merõben új jelenségeket hívott életre, szokatlan szervezõdéseket produkált. A hit alternativitásának örök keresése mellett ezeknek a jelenségeknek a zöme hagyományosan és keresztény környezetben nem-vallásképzõ elemek felbukkanására vezethetõ vissza: az 'új vallási jelenségek' tömeges térnyerése maga is a modern, plurális, szekuláris és globális világ kiformálódásából fakad.

A nyugati vallási kultúra 'fellazulásának' egyik jele a keleti eredetû, buddhista, hindu vagy kelet-ázsiai hagyományokból táplálkozó mozgalmak és missziók felbukkanása. A személyiség elbizonytalanása idején ezek az iskolák és irányzatok a keleti meditáció és önépítés alternatíváját kínálják követõik számára, fõ vonzerejük azonban a 'nyugati mentalitás' elutasítása, egy sajátosan keleti életmodell jeles 'guruk' általi átültetése a keresztény értékekbõl kiábrándult társadalmak világába. A buddhizmus ezoterikus önépítõ kultúrái, a Krisna-hit tartoznak ebbe a körbe, amelyek nem csekély népszerûségre tettek szert a keresztény világ 'perifériáin', õsi, ázsiai vonásaik egy részét viszont a nyugati befogadó közeg szájaíze szerint alakították át. Némi rokonságot mutat ezzel a típussal a más kultúrák történetébõl korántsem ismeretlen szinketisztikus vallások köre. Egy vallásilag meghatározatlan, ám hitkeresõ világban komoly alternatíva ez a 'deista' alapú megoldás: 'a minden mindennel egy' gondolat a bahá'i vagy az Egyesítõ Egyház által képviselve a vallási egység illúzióját kínálja az arra fogékony közönség számára, egyben pedig alkalmas 'kritika' a nyugati vallások egyedüli és kizárólagos hite ellen berzenkedõk kezében.

Amíg az eddig említett mozgalmak fõ erejét egzotikus természetük adja, az új vallási képzõdmények világában a modernség más formáinak terjedésével is számot kell vetnünk. Így a 'kereszténység utáni' vallások csoportában olyanokra is bukkanhatunk, amelyek ennek a hagyománynak a kiegészítését, kiteljesítését tekintik létük alapjának: gondoljunk itt csupán a mormonokra, akiknek prófétai tanítása nem más, mint a keresztény kinyilatkoztatás sajátos 'folytatása'. Nem áll távol ettõl a típustól a vallásosság egy, a 60-as évek derekától - fõleg Amerikában - népszerû formája, amelyet - alapvetõ természetét jellemezve - elektronikus vallásnak, elektronikus egyháznak nevezhetünk. A képviselt hit ebben a típusban az újvilági protestantizmus valamely sajátos változata, a mozgalom létmódja viszont merõben újszerû, hiszen a képernyõ, a hangfalak, a koncerttermek világában létezik, mint a média világára 'domesztikált' közönség egyháza. Ami ebbe a körbe tartozik, azt a 'show-vallás' világának nevezhetjük; békésen fér meg ebben a körben jónéhány 'képernyõ-próféta' mozgalma, de már a legmodernebb 'virtuális egyházak' világa is.

Az új vallási mozgalmak sorában fontos hely illeti meg azokat az új karizmatikus törekvéseket, amelyek önmagukat döntõen a kereszténység hagyományos formáitól való távolságtartás által határozzák meg, miközben fundamentalista szellemben az õsegyház hitének helyreállításáról beszélnek. 'Pünkösdi' lelkületüket többnyire a biblikus kinyilatkoztatás szó szerinti értelméhez való visszatérés, szociológiai és rituális világukat a modern tömeglélektan és a 'manager-stratégia' határozza meg. Erõsen misszionáló, megtérésre szólító közösségek tartoznak ebbe a típusba, amelyekben a transz, az elragadtatás, a nyelveken szólás, a zene és a tánc is megszokott; ennek hazánkban a Hit Gyülekezete lehet példaértékû hordozója. Némiképpen a karizmatikus csoportba sorolhatók a modern világunk 'hiedelem-vallásai' is: azok az ezoterizmusok, boszorkányságok és mágia-hitek, amelyek közös alapja valamely vallási jelenség túldimenzionálása, társulva az okkult tudományok eredményeivel. Az új vallási jelenségek fogalmán belül ez a csoport már-már igazságtalanul tágas: a 'sátánista' anti-vallások követõi ugyanúgy ebbe a csoportba tartoznak, mint korunk modern sámánjai, telepatái, asztaltáncoltatói, a Rózsakereszt követõi és mindenféle újgnósztikus csoportok. A gyökér ezekben a hitekben mégis alighanem közös: a vallás fogalmának az a keresztény hagyományban a gnósztikusok óta élõ meghatározása, amely a hit világában titkot, az oda vezetõ úton fel- és beavatást gyanít.

Az 'új vallási mozgalmak' csoportjába tartozó jelenségek leírásának bûvös fogalma a 'New Age' kategóriája. Ami a szó valódi értelmében ebbe a körbe tartozik, az a kereszténység hagyományos elveinek és formáinak tagadása, vallási köntösbe öltöztetve. Ha e bizonytalanul körvonalazható mozgalmat nem ideológiai vagy üzleti, hanem vallási jelenségnek tekintjük, akkor a legszembetûnõbb vonása 'tudományos' eklekticizmusa: a mélylélektan és az asztrofizika építõkövei keverednek hitében a keleti meditáció és a nyugati 'siker-etika' képzeteivel, sajátos világszemléletet hozva ezáltal létre. A New Age egyesíteni próbálja mindazt, amit a korábbi típusokról mondtunk: szinkretizmus és ezoterizmus, spiritualitás és 'tudományosság' elveibõl építi fel a maga rendszerét, amely egyszerre akar a régi idõk és a modern világ, a keleti és a nyugati vallásbölcselet eredményeinek foglalata is lenni. Fontos vonása a keresztény istenfogalom eliminálása: a személyes Isten helyét a személytelen, az emberen kívüli hatalom helyét az emberben lakozó erõ veszi át: a New Age - aforisztikus értelemben - az ember megistenülésének mozgalma. A New Age vallási 'kínálata' maga is a fogyasztói szemlélet által meghatározott: eszméi, szervezetei sokféleségébõl a 'hívõ' tetszése szerint választ és válogat, majd hitét, hiedelmét egy másikkal, divatosabbal cserélheti fel. Relaxáció vagy bioritmus, spiritizmus vagy UFÓ-hit: a 'vásárló' pillanatnyi döntésétõl függ, hogy ki mit választ az eszmék, szervezetek, 'egyházak' sokezres kínálatából.

Az említett jelenségek világunkban látványos, de nem meghatározó kísérõi a keresztény identitás válságának és a szekuláris társadalom útkeresésének. Amiért mégis fontosak, az annak megmutatása, hogy a keresztény kultúra belsõ fejlõdésében van egy olyan határ, amelyet átlépve a hit olyan mértékben is 'multikulturálissá' válik, amely az eredeti vallási tartalom elvesztésének kockázatával járhat. Tény viszont, hogy egy ilyen fejlõdés veszedelmének - úgy tûnik - nagyobb a füstje, mint a lángja. A keresztény civilizációban élõ hitnélküli tömegek töredéke csapódik ilyen pótvallások és valláspótlékok mozgalmaihoz, amelyek látványos jelenlétük ellenére sem jelentenek sem komoly veszélyt, sem igazi alternatívát a kereszténység hagyományos formáival szemben.

Irodalom az elsõ tájékozódáshoz:
 

- Gál Péter: A New Age - keresztény szemmel, Budapest: 1994.

- Horváth Zsuzsa: Hitek és emberek, Budapest: 1995.

- Mihályi Gilbert: Új módon vagyunk egyház, Budapest: 1998.

- Szántó János: Vallásosság egy szekularizált társadalomban, Budapest:1998.

- Szekták. Új vallási jelenségek, Budapest: 1998.

- Tarnay Brúnó: Katolicizmus és kultuszok, Pannonhalma: 1994.