1. Az iszlám szellemi elõzményei és kialakulása
 

A nagy világvallások sorában az iszlám keletkezett a legutolsóként, egy olyan korban, amelyrõl már meglehetõsen megbízható történeti ismeretekkel rendelkezünk. A zsidó-keresztény hagyomány mint szellemi nyersanyag ekkor már rendelkezésre állt a közel-keleti világban, azóta pedig maga az iszlám, mint szigorú monoteizmust hirdetíõ vallási rendszer a világ második legnagyobb hitévé vált: Marokkótól Indonéziáig, Egyenlítõi Afrikától Közép-Ázsiáig követõinek száma ma már megközelíti az 1 milliárd követõt. Ez ma a föld legdinamikusabban fejlõdõ vallási közössége; évrõl évre növekszik a próféta hitét vallók aránya, az iszlám missziós sikerei pedig különösen is felkelthetik a szemlélõk figyelmét.

Arábia, a Közel-Kelet ókori magaskultúráinek perifériája, egy sivatagos, alig lakható hatalmas pusztaság, amely a Kr. u. I. évezred derekáig igen gyéren lakott, civilizálatlan, vad és szegény világ volt. Ez a táj az itt élõ nomád beduin pásztorok számára igen mostoha életkörülményeket kínált. A megélhetés egyedüli biztosítéka némi állattartás, az oázisokban föld- és kézmûvesség volt, a szûkös létfeltételek megszerzése miatt pedig az itt élõ nomád törzsek szakadatlan háborúban álltak egymással. A régió a teve háziasításának vidéke: 'a sivatag hajósa' elsõ ábrázolásai ide hadat vezetõ babilóni király reliefjein bukkannak fel. A félsziget nyugati oldalán a nemzetközi forgalomban is használatos kereskedelmi út vezett végig: ez volt a 'Tömjénút', amely Etiópia és Jemen északi irányú forgalmát biztosította. Az I. évezred derekán azonban - a római-perzsa háborúk és a sztyeppei népmozgások miatt erre a másodrangú útvonalra terelõdött át a kor legjelentõsebb világgazdasági ütõerének, a Kínát és Rómát összekötõ Selyemútnak a forgalma, ez a gazdasági tény pedig kiemelte a térséget korábbi jelentéktelenségébõl. A Kr. u. 5. sz. derekától a nagy keleti szállítmányok tengeri úton Adenbe érkeztek, innen pedig karavánok vitték az árut Gaza városába. Az út mentén lakó nomádok hamar megtanulták kihasználni az új helyzet elõnyeit: karavánkísérõkként, sápszedõ útonállókként vagy szövetségesekként már az egész forgalom hasznából részesedtek, 600 táján pedig a helyi beduin kereskedõk vették kezükbe a Tömjén-út forgalmának bonyolítását. Az új vállalkozói haszon gyors meggazdagodást és viharos társadalmi átrendezõdést hozott, amelynek a régi törzsi világ vagyoni és szellemi lerombolódása is következménye volt. Korábban Arábia népeinek hite fétishittel és animizmussal átszõtt politeizmus volt. Fõistenük, az égben lakozó Allah kisebb istenek és istennõk, szellemi lények sokasága fölött uralkodó harcias népvezér volt, aki áldozatot, talán még emberáldozatot is követelt népétõl. A nomádok szent tárgyakban lakozó isteni erõket is imádtak: ligeteket, fákat, vagy éppen köveket, mint amilyen a vidék központi szentélyében, Mekkában õrzött kaába is volt. Az õsi pogányság világa erõsen antropomorf: Allah és fiai, lányai jelentik az isteni lények felsõ régióját, a sivatagban meg szellemek, dzsinnek kóborolnak. A szentélyekben áldozatbemutató szertartás folyt, a harcos nomád társadalom mindennapjai viszont a vérségi kapcsolat, a vérbosszú, a harc, a bátorság, az egyszerûség és a nélkülözés köré szervezõdtek. Ezt a társadalmi és szellemi rendet rombolta le a hirtelen gazdagság és a hagyomány világának megroppanása. A Tömjén út legjelentõsebb városa, a korábban kultikus központnak számító Mekka és annak törzse, a qurajs, 600 körül megszerezte a vezetõ szerepet a kereskedelemben, ám ennek következtében beslõ válságba is került.

Ebben a helyzetben lépett fel új vallási eszmék hirdetõjeként az 570 körül született, csak csekély mûveltséggel bíró Mohamed. A leendõ iszlám prófétája elõkelõ nemzetségbõl született, de szegény sorban nõtt fel; közel negyven éves korára vált olyan közepesen tehetõs kereskedõvé, aki Jemen és Palesztina között járta árújával a karavánutat. Utazásai során így ismerkedett meg a zsidó és a keresztény hit elemeivel, idegen világok kultúrájával, amely tapasztalatokat azután tanító mûködése során fel is használt, miután meghívást kapott az egy, igaz isten hitének hirdetésére. Prófétai fellépésének ideje 610; a legenda szerint ekkor kapott angyala által kinyilatkoztatást Allahtól, az Irgalmastól és Könyörületestõl. Tanításának alapja és középpontja ettõl a pillanattól Allahnak, a világ teremtõ és kormányzó urának hirdetése volt. Mohamed szerint Allah, az Egyedülvaló már a zsidó és a keresztény hitben és kinyilatkoztatásban is kijelentette magát, ezek a vallások azonban nem hallgattak Isten szavára vagy félreértették, félremagyarázták kinyilatkoztatását. Ezért kellett eljönnie Mohamednek, aki 'a Próféták Pecsétje', hogy a valódi isteni üzenetet a maga teljességében és tisztaságában kibontakoztassa. Maga az 'iszlám' szó hûséget, az egyetlen Isten iránti feltétlen odaadást jelent: akik elfogadják, magukévá teszik az isteni üzenetet és tagjaivá lesznek az igaz hit közösségének, az 'ummá'-nak. Ezen az alapon Mohamed kezdettõl hevesen elutasította a 'pogányságot', a gazdagság, az igazságtalanság, a hitetlenség híveit pedig hevesen támadta és Allah pokoli büntetéseivel fenyegette.

Mohamed vallási és társadalmi radikalizmusa az elsõ években alig talált követõkre Mekkában. Az elsõ muszlimok közössége alig néhány tucat emberbõl, a próféta rokonaiból, barátaiból, feleségébõl és szolgáiból állt. Mekka vezetõi, a törzsi fõnökök és a dúsgazdag kereskedõk az elsõ években tudomást sem vettek az iszlám mozgalmáról, késõbb meg, amikor Mohamed kényelmetlenné vált számukra, igyekeztek elûzni a békétlenkedõket. Hatalmas ellenfelekkel szemben Mohamed helyzete 620 után Mekkában lehetetlenné vált, így kényszerûen a város elhagyása mellett döntött. Hívei kíséretében 622. júniusában a Mekkával ellenséges szomszéd városba, Jaszrib-ba (a késõbbi Medinába) ment, ahol, mint Mekka ellenségét, szívesen fogadták. Hithirdetése itt hamar követõkre talált: részleteiben is kidolgozta számukra Allah tanító üzenetét, majd szent háborút hirdetett Mekka kereskedelmének tönkretételére és szülõvárosa visszaszerzésére.

Ez a 'medinai alkotmány' és az 'Ábrahám-vallás' periódusa a korai iszlámban, amikor még erõs a próféta hitében a zsidó vallás iránti vonzalom. A hívek Jeruzsálem felé fordulva végzik napi imájukat, Mahamed pedig önmagát Ábrahám, József és Mózes mûve beteljesítõjének tekinti. Ekkor kiérlelt tanításában sokat vesz át az Ószövetségbõl, annak világszemléletébõl és a zsidó vallási törvényekbõl. Késõbb konfliktusba keveredett a Medinában nagy számban élõ zsidókkal, akik nem követték tanítását és az önállóság útját választotta. A napi ima iránya ekkor változik Mekkára és egyre többet beszél a próféta arról, hogy a zsidók és a keresztények 'hamis monoteizmust' követnek. Ekkor születik meg a sajátos muszlim ekkléziológia: az umma, mint a feltétlen elfogadáson és megvalláson alapuló hit lesz a muszlim vallásosság egyedüli alapjává. Ekkor dolgozza ki Mohamed azokat a szabályokat és szertartási elveket, amelyek a továbbiakban jellemzik mozgalmát és amelyek közé beilleszkedik a kaába kultusza, a mekkai zaréndoklat követelménye is. Missziós program is születik ekkor: mindenkit meg kell és lehet nyerni az igaz hitnek; a vonakodó pogányokat ki kell irtani, a tévedésükben megátalkodott zsidókat és keresztényeket viszont le kell igáznia az igazhívõk a próféta, Allah küldötte által vezetett közösségének, amelynek feladata Allah evilági uralmának megteremtése.

Sikeres misszió és Mekka elleni gyõzelmes háború után Mohamed 630-ban visszatért Mekkába. A félsziget nomád törzsei rövidesen felvették az új hitet és megindultak azok a 'missziós hadjárato', amelyek célja a hit terjesztése, gyõzelemre juttatása volt. Ekkor már egy új, vallási alapon szervezõdõ arab birodalom van kibontakozóban: rövidesen a muszlimok kezére kerül nem cvsupán egész Arábia, de Szíria, Palesztina, majd Egyiptom is. A gyõzelem utáni évek nagy változásait a próféta már nem érte meg: 632-ben, hite világméretû terjedésének küszöbén Medinában meghalt.

Mohamed írásban nem rögzítette Allahtól kapott tanítását, ám szavai alkalmi lejegyzéseire, a tanítványok visszaemlékezéseire hagyatkozva rövidesen megkezdõdött kinyilatkoztatásának rögzítése, szent gyûjteménnyé rendezése. 650 után így már készen állt a Korán, amely a muszlimok hitének alapja, a próféta tanító megnyilatkozásainak gyûjteménye. A Korán 114 szúrából, fejezetbõl álló, rímes prózában megörökített szöveg, teológiai értekezés és törvénykönyv, szertartási útmutató és elmélkedés, ószövetségi pátriárkatörténetek utánérzésszerû összeállítása és prófétai beszédek gyûjteménye. A szövegbõl kitûnik, hogy Mohamed csak közvetett és felületes ószövetségi ismeretekkel rendelkezett, a keresztény hagyomány java részét pedig - talán a Szentháromság-tan és a megtestesülés-hagyomány miatt is - a tiszta egyistenhit elvének megsértéseként elvetette. Önmagát mindenesetre nem új vallás alapítójának gondolta, hanem olyan isteni küldöttner (raszúl Allah), akiben és aki által folytatódik és beteljesül az isteni önközlés. Ebbõl a szemléletbõl fakad a bibliai õsatyák, mindenekelõtt Ábrahám iránti megbecsülése, vagy az, hogy a rituális elvek, a tisztasági törvények és a vallási szabályok körében a prófétai iszlám számos, a zsidó hagyományból származó elvet átvett. Ami a kereszténységhez való viszony kérdését illeti, Mohamed Jézust (Jisá) a próféták sorában az utolsó elõttinek, az õt közvetlenül megelõzõnek tartja, olyan - már-már istenült lénynek, aki földi apa közbejötte nélkül született Máriától. Jézus nem isten, de kiváló ember, aki a végítéletkor elsõként feltámadva Allah ítélõszéke elõtt az igazhitûek érdekében fog szót emelni. Zsidó-keresztény elemek gazdagítják Mohamed angyal-hitét is, kegyelemtanában az eleve elrendelés felfogásához közelít, egyháztana pedig kimerül az umma hit-közösségének taglalásában.
 

2. Az iszlám tanrendszer alapelvei
 

Az Allah által prófétájának adott kinyoilatkoztatás forrása és alapja a Korán. Szövegét, tanítását - álmában, elragadtatásában - Gábriel angyaltól kapta azzal a paranccsal, hogy hirdesse az emberek között. A mû szerzõje maga Isten: éppen ezért szigorú dogmatikai felfogás szerint a szöveg minden egyes szava, írásjele szent, szó szerint veendõ és megkérdõjelezhetetlem. Ám a földi Korán még így is csak részleges és tökéletlen mása az éginek, amely Allahnál van és a maga teljességében mindörökre rejtve marad a fürkészõ emberi szemek elõtt. Ezt az elvet látszott igazolni a próféta halála után röviddel az a belátás, hogy a hívõ kérdései és problémái között számtalan olyan van, amelyre magában a Koránban egyáltalán nincs megnyugtató és egyértelmû válasz. Ez a hiányérzet indokolta, hogy már az elsõ nemzedék életében számos Korán-magyarázat és kommentár keletkezett, amelyek szövege a késõbbi muszlim teológia szellemi kiindulópontja. Ám ha egy kérdés még így is megválaszolhatatlan mardt, akkor a próféta szóbeli tanításának és tetteinek emlékét õrzõ hagyományhoz, a hadiszok gyûjteményéhez lehetett fordulni, amelyek kollekciójából a kinyilatkoztatás második forrása, a megszentelt hagyomány, a szunna áll. De ha valamely hagyományra támaszkodva, ám önálló következtetéssel a hittudósok új belátásra jutnak és ebben közmegegyezés is kialakul közöttük, akkor a kinyilatkoztatott igazság harmadik formájával, az idzsmá-val állunk szemben. Ez a fogalom olyan, mint a kereszténységben a 'consensus patrum', az 'atyák egyetértése', amely maga is dogmatikai igazságok forrása lehet. Végül Isten szava megismerésének negyedik alkalmas útja a qijász, amely nem más, mint analógiás dogmatikai következtetés, amely korábban ismeretlen tárgyakra és helyzetekre is alkalmazhatóvá teszi a hit igazságának kiterjesztését. Valójában ebben a négyes rendszerben, a kinyilatkoztatást értelmezni képes eljárások tágasságában van a muszlim hittudomány dinamizmusának gyökere: szinte korlátlan a hitelvek alkalmazhatósága a változó élet helyzeteire, ám úgy, hogy a bõvülõ tanítás mindig visszavezethetõ marad a gyökerekre, a kinyilatkoztatás eredeti forrásaira és a próféta autentikus tanítására.

A Korán megszerkesztése 654-ben fejezõdött be; ettõl a pillanattól kezdve a szöveg kánoni formája érintetlen maradt. Mivel a muszlim hittudósok véleménye szerint a szent könyv közvetlen inspiráció eredménye, azaz valódi szerzõje nem a próféta, hanem maga Allah, a sugalmazó Isten, ezért szövegének egyedül lehetséges értelmezési módja a szó szerinti, minden további javítás, korrekció vagy kritikai szempont érvényesítése pedig közvetlen istengyalázás volna. A Korán minden értelemben alapja a muszlim ember életének: világ- és istenképének foglalata, imáinak és istentiszteleti olvasmányainak anyaga, ábécéskönyv, hiszen a gyerekek szövegén tanulják az írás és olvasás tudományát. Ám ezen túl jogkönyv és erkölcsi kódex is, nyelve pedig a kialakuló klasszikus arab irodalmi nyelv forrása. Ebbõl a közvetlen szentségbõl adódik, hogy a Koránt sokáig tilos volt idegen nyelvekre fordítani, sõt századunkig még nyomtatott formában kiadni is; maguk a liturgikus példányok hivatásos másolók gondos kalligrafikus munkájával készültek.

A Korán kinyilatkoztatását kiegészítõ hagyomány, a szunna gyûjtése már az elsõ muszlimok életében elkezdõdött. A 'Társak' emlékezéseit több gyûjteménybe rendezték, amelyek szövege és tekintélye a 8. sz. közepére lett kanonikussá. Erre épülhetett azután a vallásjogászok és hittudósok munkája, az iszlám 'dogmatikai' rendszerének szisztematikus kidolgozása. Az egységes, szervezett és hierarchikus egyház kiépülésének elmaradása miatt azonban általánosan elfogadott, normatív-kötelezõ dogmatika nem született, hanem csupán olyan rivális vélekedések, amelyeket egy-egy neves szerzõ vagy iskola hitelesített. Ugyanez a többféleség vált mértékadóvá a rituális gyakorlatban is: a prófétai rendelkezések alapján, de egymástól eltérõ módon rendelkezõ szokásrendszerek formálták a hitéleti hagyományokat; négy nagy rituális iskola jött létre, amelyek a muszlim világ más-más földrajzi régiójában váltak népszerûvé. Magából a Koránból nem nyilvánvaló hittani kérdésekben tehát mindig a teológusok véleménye a mértékadó - de nem idõtlenül érvényes; a régiek közül a nagy hittudós, al-Ghazali nézete számít igen tekintélyesnek, a modern idõkben pedig a kairói al-Azhar mecset-egyetem állásfoglalásaira figyelnek a leginkább a muszlim világban.

Az iszlám erõs jogi-rituális-társadalmi természetébõl következõen nem csupán dogmatikáról, de európai értelemben vett teológiáról sem beszélhetünk; a kazuisztikusan felfogott eleven tanítás foglalata a saria, a muszlim vallásjog, a hit és a belõle fakadó kötelességek és parancsok értelmezésének tudománya. Ebbõl következõen viszont - mint tan és törvény, erkölcs és életforma - a vallás a hívõ életének minden területén jelen van; ezért nincs a modern iszlám világában sem zárt papi rend, szilárd egyházszervezet, európai mércével mérhetõ világi jog, laikus erkölcsi vagy politikai szféra. A modern szekularizáció fogalma ebben a közegben értelmezhetetlen, a mûvészet, a kultúra, a közgondolkodás vagy a magánélet laikus és privát világa pedig ugyancsak elképzelhetetlen. A saria rendkívüli dinamikája, hajlékonysága viszont rendkívüli: ennek tudható be, hogy igen eltérõ korokban, vidékeken, eltérõ adottságú vagy hagyományú társadalmakban is hibátlanul képes biztosítani a hit integritását és érvényre juttatni az iszlám egységét.

A próféta tanításának, az iszlám vallásnak a lényege a legtömörebb formában és a legegyszerûbben a hit öt pillérérõl szóló tanításban ölt testet. Olyan alapelvek ezek, amelyek a hit elfogadásának és a hozzá tartozásnak a normái, bárhol és bármikor létezzék is egy muszlim, magát az umma részének valló közösség. A pillérek sorában az elsõ és a legfontosabb a hit lényegének elfogadása és megvallása, az hogy 'Egy az Isten és Mohamed az Õ prófétája'. Ez az eszme kerül kimondásra a Korán elsõ szúrájában, amely rövid hitvallásnak, krédónak tekinthetõ. A két dolog, amit kiemel, az iszlám hitbeli lényege: Isten egyetlensége, gondviselõ mindenhatósága, valamint az, hogy ez a Könyörületes Isten Mohamed által, mint küldötte által hitelesen és véglegesen kijelenti magát az embereknek. Aki ezt a kettõs elvet a magáénak vallja, a hit által az igazhitûek közösségének, Isten gyermekei 'ummájának' tagjává válik.

A második alapelv rituális természetû: minden hívõ számára napi ötszöri imát ír elõ (szalát), amelyet meghatározott idõpontban, az elõimádkozó hívó szavára kell elvégezni. Az imát, amely hitvalló, dicsõítõ és fohászkodó elemekbõl áll, Mekka felé leborulva kell végezni és rituális tisztálkodással kell felkészülni rá. Pénteken, a heti ünnepnapon a déli ima helyett a hívek a mecsetben gyûlnek össze, ahol a közös imádság végzése mellett Korán-felolvasást és - magyarázatot is meghallgatnak. A mecsetekben imafülke (qibla) jelzi Mekka irányát és elõtte áll a Korán szent pulpitusa.

A hit pillérei sorában a harmadik, mint elõírás a böjti hónap (ramadan) megtartására kötelezi a hívõt. Ebben a hónapban napkelte és napnyugta között tilos étkezni, az esti étkezésre pedig az egyszerûség és a mértékletesség a jellemzõ. Ramadán havában, amely különben a Korán égbõl való aláereszkedésének az emlékideje, tilos a zajos mulatság és az élvezeti cikkek fogyasztása. Az alapvetõ elõírások sorában a negyedik a mekkai zarándoklat kötelme. A zarándokok ilyenkor megismétlik a prófétának Mekkából Medinába, majd Medinából Mekkába megtett útját, majd Mekkába visszaérkezve megkerülik a kaába-szentélyt és résztvesznek az ott tartott istentiszteleten. A zarándoklaton, amelynek hagyomány az iszlám elõtti pogány idõkre nyúlik vissza, eredetileg évente részt kellett venni. Amikor ezt már lehetetlenné tette az iszlám birodalmi és világméretû terjedése, a szabály úgy enyhült, hogy a hívõnek legalább életében egyszer el kell végeznie a zarándoklatot. Mára ez az elõírás a 'ha van módja rá' kitétellel egészült ki, sok távoli vidéken pedig kialakult a muszlim kegyhelyeknek az a köre, amelyek végiglátogatása 'kiváltja' a távoli szent város felkeresését.

Az ötödik alapvetõ hitszabály kötelezõ jótékonykodást (zaqat) ír elõ a hívõ számára. A dolog úgy mûködik, hogy a híveknek - vagyonuk, jövedelmük mértékében - adót kell fizetniük az umma, a közösség javára. A próféta rendelkezése szerint az így begyült összegbõl kell biztosítani a szegények és betegek, az özvegyek és árvák ellátását, mégpedig az egyes mecsetek körül ugyanúgy, mint a muszlim világközösség egészében.

Az említetteken túl további más, a prófétától származó elõírás és szabály is alakítja a muszlimok életét. Ilyenep például a táplálkozási szabályok. Közismert, hogy Mohamed tiltja a sertéshús fogyasztását vagy a borivást. Szokásban van az újszülöttek körülmetélése, a férfiak számára pedig megengedett a többnejûség. A hívõnek így legfeljebb négy asszonya lehet, ám a modern idõkben, az egyszerû emberek többsége számára ez a lehetõség csak elvi, amellyel csak a tehetõsebbek és a különösen hagyománytisztelõk élnek. Ezzel összefügg az is, hogy az asszonyok nem rendelkeznek a férfiakéval egyenlõ jogokkal a közösség életében: gyakran a világtól elzárva élnek, sok vidéken csak lefátyolozva mutatkoznak a nyilvánosság elõtt. A mecsetekben is külön helyen ülnek; rituális szerepük nincs és házasságjogi tekintetben sem egyenrangúak férjeikkel.

Különleges helyet kap a próféta tanításában a szent háború, a hit védelméért és terjesztéséért folytatott szakadatlan kûzdelem elõírása. A Mekka elleni harcok idejébõl való elv szerint az igazhítûeknek szakadatlanul küzdeniük kell a pogányság (a politeizmus minden formája) ellen, az egyistenhit, az iszlám diadaláért. A szent háború gondolata ugyanakkor a zsidók és a keresztények esetében a türelem elõírásával társul: végsõ soron õk is Allah, az egyetlen igaz isten hívei lévén, ha nem támadnak az igaz hit ellen, de megtérni sem akarnak, le kell igázni õket, adót kell fizettetni velük, de - szemben a csak kiirtásra méltó pogányokkal - életük háborítatlanságát biztasítani kell Allah földi birodalmának hatalma alatt. A szent háborúban való részvétel egyébként Mohamed tanítása szerint különleges égi jutalommal kecsegtet: a hit mártírjai - másokkal ellentétben, akiknek várakozniuk kell az égi ítéletre - haláluk után azonnak a paradicsom gyönyörei közé, Allah trónusa közelébe kerülnek. A szentek isten dicsõségét csorbító kultuszát a próféta elvetette, ám a hit vértanúi más hamarosan vallási tisztelet tárgyaivá lettek: sírjaik emlékhelyekké váltak, körülöttük a keresztény szentkultuszra emlékeztetõ építmények emelkedtek és szokások gyökeresedtek meg, a vallási tiszteletben részesülõk köre pedig a következõ századokban már uralkodókkal, jeles misztikusokkal és aszkétákkal, kiemelkedõ hittudósokkal is bõvült - bár üdvközvetítõ szerepet sohasem szánt nekik a muszlim hittudomány.

A népi iszlámban ezek a szokások kiegészültek az amuletek használatával, a varázslás és a babonás szokások praktikáival, ez utóbbiak azonban népszerûségük ellenére a hivatalosság magaslatára sohasem emelkedtek. A muszlim hitfelfogás alaprétegéhez tartozik viszont a bálványok és a bálványimádás merev elutasítása és ebbõl is következõen a képzõmûvészetek világára is érvényes módon az emberábrázolás, a szobrok és képek alkotásának tilalma. Ezért a mecseteket csak ornamentális díszítésekkel ékesítik, az indiai és iráni iszlám mûvészet (miniatúrafestészet) azonban ezen a tilalmon már a középkor századaiban túltette magát.

Erkölcsi rendszerében az iszlám egyszerre vallja az isteni eleve-tudás és eleve-elrendelés elvét, de a bûnök és erények valóságát és az érdemszerzõ cvselekedetek fontosságát is. Morálisan tiltott, megengedett, megtûrt és magparancsolt dolgok vannak, amelyek kusza szövevényében a vallásjogásznak kell eligazítania a hívõt. A morális vétkek világában egy kiemelkedõen súlyos van: a hitehagyás, amelyet az evilági létben halállal, a túlvilágon örök kárhozattal büntet Allah igazságosztó akarata. A kazuisztikus morál kérdésében tér el a legélesebben egymástól az iszlám négy nagy rituális-vallásjogi iskolájának felfogása: a hanefiták, málikiták, safíiták és a hanbaliták közötti, az erkölcsi rigorizitás fokában is megmutatkozó különbségek azonban mára a világközösségen belüli regionális, kultúrális, politikai eltérésekké szelidültek. Maga a Korán számos tételes erkölcsi elõírást tartalmaz: szabályozza az állam és a család életét, a házasságot, az örökösödést, a polgári és a büntetõjog alapelveit. Mindezek alapja egy sajátos öt elvre épülõ morális értékskála, amely megparancsolt, hasznos, közönbös, helytelenített és tiltott dolgokra és cselekvésekre tagolja a világot, a bûnöket és jutalmakat, az érdemeket és büntetéseket pedig ehhez rendeli hozzá. Az ember tettei halála után mérlegre kerülnek: a mítikus kép szerint az ítélet angyalai ragadják a lelkeket Allah trónusa elé, ahol angyali ítélõmesterek mérik meg a jó és a rossz arányát az ember életében. A vétkeseket tagbaszakadt égi szellemek mindjárt el is náspángolják, majd kárhozatra vetik, a jók viszont a paradicsomkerbe léphetnek, ahol kimondhatatlan gyönyörök várnak rájuk.
 

3. A muszlim hit 'mitológiája'
 

A muszlim tanítás középpontjában Allah, az egyedülévaló, mindenható és könyörületes Isten áll. Allah szellemi lény, aki maga teremtetlen; öröktõl fogva van és minden az õ alkotása. Ami csak van, az az õ 'legyen'-je által, a semmibõl van. Allah láthatatlan, alak, anyag és létezési hely nélkül való: ebbõl következõen ábrázolhatatlan és az ember számára elképzelhetetlen is. Kétségtelen ugyanakkor, hogy a szent szövegekben és a népi képzeletben ez az elvont istenalak is antropomorf formákat ölt: Allah az égben trónon ül, kezében arany írópálcával rója a Korán sorait, a halandók elõl pedig fátyol takarja. Istent hét emberi fogalmakkal kifejezhetõ attributum illeti meg: õ az élet, a tudás, a látás, a hallás, az akarat, a mindenhatóság és a beszéd - ám ezek mindegyike tökéletes és végtelen módon és mértékben. Mindennek õ az oka, a forrása és a mértéke. A véges és korlátolt emberi szemlélet úgy tudja elgondolni, hogy égi trónusán ülve teremt, ítél és kormányoz, miközben elképzelhetetlen fényesség veszi körül. Szándékai és útjai kifürkészhetetlenek, de önmagukban igazságosak és jók; ezen az alapon jutalmaz és büntet, de hogy kinek mit juttat, az egyedül az õ titka. Õ a Fennséges, a Magasztos és Könyörületes, a világ egyedüli ura, az ember parancsolója, a hívõ gondviselõ és jóságos gazdája.

Allah a világ megalkotásával hat nap alatt készült el. Az elsõ két napon a földet, a következõ kettõn a földön létezõket, az utolsó két napon pedig az égieket teremtette. Hét egymás fölé helyezett eget és hét földet támasztott, de az ég fölött a paradicsom hét és a föld alatt a pokol hét régiója is az õ munkája. A teremtett dolgok sorában a legelsõ az õsfény, az értelem, a tudás volt. Ebbõl támadtak Allah mennyei uralmának kifejezõi: trónszéke és az õt elfedõ fátyol csakúgy, mint a sorstábla, amelyre a jövendõt, a világtervet feljegyezte. Maga körül is õ alkotta a szellemi létrend lényeit: az angyalokat, a lelkeket, az égitesteket és a szent kaába-követ. Az elsõ embert, Ádámot Allah agyagból és vízbõl formálta és lelket lehelt bele, majd gerincébõl, megsokasítva azt, kiformálta az egész emberi nemet. Az emberi lélek teremtése preegzisztens módon történik: minden valaha földre születõ ember lelkét megteremti Isten már az elsõ idõben. A lelkek ezt követõen mind nála vannak és arra várnak, hogy testbe költözzenek, a halál után pedig visszatérnek hozzá. A halál pillanatában a lélek elválik a testtõl, tovább él, bár ítélet alatt, a végítélet idején, a feltámadásban pedig elnyeri léte végsõ állapotát, amikor - testi és lelki valójában is visszatér Allah végtelenségébe.

Allah a teremtésben az élõlények osztályainak és rendjeinek sokaságát hozta létre. Közülük a legtökéletesebbek az angyalok, akiknek hierarchikus világába testetlen szellem-lények tartoznak. A leghatalmasabb angyalok: Gábriel, aki a Koránt hozta Mohamednek, Mikaíl, aki az esõk és a táplálék ura, Iszráfil, a végítélet harsonása és Azrael, a halál angyala. Málik, a pokol, és Ridván, a paradicsom kapuõre is angyal, ahogy Munkar és Nakír is, akik a holt lelkek feletti ítéletet meghozzák. A Sátán (Saitan vagy Iblísz) maga is bukott angyal, aki a többi gonosz lélek élén bûnre csábítja az embereket. Alacsonyabb rangú szellemi lények a már a pogány beduinok által is ismert szellemek (dzsinnek), akiket Allah a sivatag homokjából és tüzes szelébõl támasztott. Közöttük jók és rosszak, ártók és segítõk egyaránt vannak; valamennyien halandók, magus is a pokolra vagy a paradicsomba kerülhetnek, ám életükben csodás erõk és képességek birtokosai.

A földi, anyagi és eleven lényeket Allah az ember kedvéért teremtette. Az elsõ emberpár Ádám és Éva volt: õk követték el az õsbûnt, amelynek terhe alól azonban - szemben a zsidó-keresztény tanítással - feloldozást nyertek és utódaikra azt nem örökítették tovább. Maga Ádám volt Allah elsõ prófétája az emberek között. Az õ alakjához számos mítikus történet kapcsolódik, a próféták sora pedig utódaiban folytatódik. Allah prófétái 124 ezren voltak. Közülük 313 küldött, akik Isten különleges üzenetét hordozzák, mint Noé, Ábrahám, Jákob, József vagy Jézus. A küldöttek sorában az utolsó Mohamed, aki a legnagyobb, a 'próféták pecsétje': késõi misztikus értelmezés szerint õ a tiszta értelem és fény megtestesülése. Rangban a küldöttek és a próféták után jönnek a szentek, mártírok, hitvallók, aszkéták, akiknek kultusza kevéssé jelentõs az iszlám hivatalos világában.

Ha egy ember meghal, testébõl a lelket Azrael szólítja el. Munkar és Nakír kifaggatja a lelket földi életében végbevitt tettei felõl, majd kiszabják rá a szükséges büntetéseket. A lelkek ekkor ízelítõt kapnak a pokol kínjaiból, a paradicsom gyönyörébõl, a végítéletig azonban a sírban, Allah trónusa mögött vagy valamilyen más mítikus helyen várakoznak. Csak a próféták és a mártírok lelke jut ekkor egyenesen a paradicsomba; a többiek végsõ megítélésére csak a végítélet idején kerül sor. Az elkerülhetetlenül elkövetkezõ világvége idejét elõjelek mutatják majd. Ilyen a vallás, az erkölcs, az igazság semmibevétele, az emberi közösség romlása. Ekkor egy 'mahdi', hírnök és megváltó támad, akinek színreléptével átmeneti, rövid földi aranykor érkezik el. Rövidesen, Al-Daddzsál alakjában testet ölt a gonosz, aki legyõzi a mahdit és ekkor nagy pusztulás következik a földön. Õt az ugyancsak visszatérõ Iszá (Jézus) semmisíti meg, akinek idejében az egész világ felveszi az igaz hitet (az iszlámot). Ezt követõen szólal meg az utolsó ítélet harsonája és az egész világ elpusztul. Következik erre az égi harsonák második megszólalása, amikor minden lény feltámad és a lelkek összekapcsolódnak testükkel. Mindenki összegyûlik a végítéletre; az üdvözültek az égbe, a kárhozatra érdemesek a pokolba jutnak. Akik csak átmeneti szenvedésre ítéltettek, a pokolban letöltött bünhõdés után csatlakoznak az üdvözültekhez, akiknek ideje ettõl kezdve érzéki gyönyökök között, teljes boldogságban telik.

A prófétai iszlám egyszerû-racionális tanításának árnyékában már a korai századokban is megjelentek misztikus, aszketikus mozgalmak is. Közös vezérelvük a világ hívságaitól való elfordulás, az Allah égi fényességében és bölcsességében való részesedés reménye volt. Az eszközök ennek a célnak az elérésére: aszkézis, transz, az ezoterikus tudás keresése, a meditáció formáinak alkalmazása. Indiai, perzsa, neoplatonikus gondolatok egyesültek ezekben a misztikus mozgalmakban, amelyek sorában a legfontosabb a szúfi irányzat. A misztikus vallásosság kibontakozása szorosan összekapcsolódott a szerzetesség intézményesülésével: a különféle dervisrendek, ezoterikus társulatok célja a hit mögöttes titkaiban való elmélyülés. Noha az iszlám hitvilágából a zene általában hiányzik, a dervisközösségekben a rituális zene és tánc ugyanúgy helyet kaptak, mint a mágikus imagyakorlatok, az önsanyargatás, a szegénység és az önmegtartóztatás gyakorlása.
 

4. Az iszlám irányzatai és késõbbi története
 

A korai iszlám vallási megosztottságát egy látszólag merûben véletlenszerû tény idézte elõ. Mohamed fiúutód nélkül halt meg, élete során és tanításában sem rendelkezve arról, hogy ki kövesse az umma, az igazhitûek vallási és politikai közössége élén. 632-ben Mohamed elsõ utóda Abu Bakr lett, Mohamed apósa, az õt követõ Omar és Oszman kalifák azonban - bár az elsõ hívõk közül valók voltak - nem álltak közvetlen vérségi kapcsolatban a prófétával. Ugyanakkor a legközelebbi férfi rokon, Ali, a próféta unokaöccse és lányának, Fatimának férje, unokáinak, Haszánnak és Huszeinnek apja kezdettõl igényt formált az öröklésre, a kalifa, az umma vallási-világi vezetõje címére. Miközben a régi tanítványok az elsõ két évtizedben egymás között választottak utódokat, a magát mellõzöttnek érzõ Ali körülutódlásának jogszerûségét hirdetõ párt (síat Ali) szervezõdött. Nyilt szakadásra akkor került sor, amikor 656-ban Oszman kalifa meggyilkolása és egy katonai lázadás után végre Ali vehette át a próféta örökét. Oszman nemzetsége, a leendõ Omajjád dinasztiát megalapító család ekkor Alit gyilkossággal vádolta meg és nyílt polgárháborút kezett ellene. Ali is merényletnek esett áldozatul 661-ben, ellenfele, Muávija szíriai kormányzó pedig magához ragadva a hatalmat, üldözni kezdte Ali híveit. Azokból, akik ettõl az idõtõl kitartottak Ali legitimitása és a próféta unokáinak trónigénye mellett, született meg az iszlám síita irányzata, akik viszont az új, Omajjád dinasztiát támogatták, a szunnita mozgalom híveiként vonultak be a muszlim hit történetébe. A síiták elvetették az új uralom létjogosultságát, Aliban és leszármazottaiban pedig a prófétai küldetés folytatását hirdették. A szunnita többség alkalmazkodott a kialakult erõviszonyokhoz, más szakadás áramlatok pedig szabad kalifaválasztásról ábrándoztak.

A kisebbségbe kerülõ síítákat a székhelyét Damaszkuszba áthelyezõ muszlim birodalom véresen üldözte, a mozgalmat felszámolni azonban nem volt képes. Rövid idõ után a síita irányzat ellenzéki mozgalomként többségre jutott az örökösen lázongó Iránban, de komoly bázisai alakultak ki egyes észak-afrikai és dél-arábiai régiókban is. A szakadást követõen kibontakozott a sajátos síita teológia, amely már úgy vélta, hogy Mohamed csak elõhirnök volt, aki után az igazi küldött, Ali következett; õ és a közösségét utána követõ imámok nem mások, mint Isten világosságának, fényének misztikus reinkarnációi. A síita közösség imám-tana az idõk során tovább gazdagodott: felfogásuk szerint a 'látható' imámok, örökösök sorában az egyik, - a hetedik vagy a tizenkettedik - eltûnt a földi szemek elõl és a mennybe szállt. Az idõk végeztével õ fog majd visszatérni, mint imám-mahdi, hogy eltörölje a pogányságot és a (szunnita) eretnekséget, és beteljesítse a próféta vérvonalának küldetését. A síita mozgalom túlvészelte az eltelt századokat: ma az iszlám híveinek 10%-a tartozik közéjük, hitük Iránban államvallás, de szép számban élnek Irakban Libanonban, Jemenben is.A sokáig üldözött síiták az iszlám különösen harcos és türelmetlen változatát képviselték, amely gyakran szolgált a muszlim világközösségen belüli szeparatizmusok eszközéül is, maga az irányzat pedig az idõk során sok szektára, csoportra szabdalódott.

A próféta 632-ben bekövetkezett halála egybeesett az iszlám gyors terjedésének és az arab birodalom kiépülésének kezdetével. A szent háborút vívó harcosok már 630 körül uralták egész Arábiát; 634-ben Szíriát, 636-ban Egyiptomot rohanták le, 641-ben pedig - megsemmisítve a Szászánida Birodalmat - elfoglalták Iránt. A hódítások az ezt követõ évtizedekben is folytatódtak: Észak-Afrika, Kis-Ázsia muszlim uralom alá került, majd a hódítok megjelentek Belsõ-Ázsiában, India határán és711-ben Hispániában is. A muszlim hódítók az elsõ idõben igyekeztek elkülönülni a meghódított népektõl, ám az alávetettek hamarosan már tömegesen vették fel a próféta hitét, e folyamat eredményeképpen pedig a Damaszkuszi, majd Bagdadi Kalifátus egy hatalmas muszlim világbirodalommá vált. Az iszlám egyszerûsége és népszerûsége a továbbiakban is töretlennek bizonyult: Kína és India határa, az egyenlítõ vagy a déli tengerek messzesége sem volt képes megállítani e hit terjedését. Európa határán viszont sajátos szellemi arcvonal formálódott: a muszlim hódítás Közép-Franciaországig és Szicíliáig, keletebbre a Balkánig jutott el. Keresztes háborúk kísérték ezt a konfrontációt, amelyet az arab birodalom örökébe lépõ muszlim török hatalom is folytatott. A hit és a birodalom arab jellege amúgy is hamar elenyészett: iráni, török, hindi népek tértek a próféta hitére. 1200 után Indiában kialakult a Delhi Szultanátus, Belsõ-Ázsia népei pedig a próféta hitére térve ugyancsak virágzó államokat hoztak létre. A misszionáló iszlám a 16. századra végleg meghódította a távoli indonéz szigeteket, ugyanezekben a századokban pedig megindult a próféta hitének behatolása Afrika középsõ régiójába is.

Magának a muszlim hitrendszernek a fejlõdése a 10. sz. körüli idõszakra lényegében befejezõdött. Az ezt követõ századok vallástörténeti értelemben eseménytelenül teltek. A kalifai címet és a Mekka feletti ellenõrzést a török szultánok gyakorolták, akik szinte állandó háborúban álltak a síita Perzsia uralkodóival. A hívõk között fokozatosan csökkent az arab népelemhez tartozók aránya, Délkelet vagy Belsõ Ázsia muszlimjai viszont alig kerültek kapcsolatba a muszlim világ nagy centrumaival. A 19. sz.-ban viszont, amikor a modern iszlám elsõ nagy 'ébredési mozgalmai' elindultak, az iszlám követõinek túlnyomó része gyarmati sorban élt. Az idegen uralom alatt élõ muszlim népek számára a hit új dimenziót nyert: a Próféta hitén lévõk világközösségének univerzalizmusát, egyben az idegen, döntõen keresztény hatások elleni védekezés eszközét is jelentette. Egyszerre léptek fel tehát az iszlám világában olyan modernizációs mozgalmak, amelyek a próféta hitét európai kulturális mintákkal kívánták összhangba hozni, és olyanok, amelyek a Korán eredeti szelleméhez való szigorú visszatérés programját hangsúlyozták. Az elõbbi, 'europaizáló' törekvések Törökországban és Egyiptomban jutottak a leginkább szóhoz, a modern fundamentalizmus gyökereit pedig magában Arábiában, az ott kibontakozó vahhabita mozgalomban kereshetjük, a szudáni 'Mahdi-felkelés' pedig azt is jelezte, hogy egy sajátos muszlim nacionalizmus van kialakulóban. A 20. században azután a függetlenségüket visszaszerzõ muszlim országok zömében olyan 'konzervatív modernizáció' bontakozott ki, amelynek fõ motorja a próféta hitének fundamentalista típusú értelmezése. Ez a helyzet a vallási élet nagymértékû fellendüléséhez kapcsolódott valamint ahhoz a tényhez, hogy - a muszlim tanítás és az iszlám világ történeti fejlõdésének sajátossága miatt - a modern idõk szekularizációs folyamatai ebben a közegben nem, vagy csak alig éreztették hatásukat.

Ha a vallási statisztikákat nézzük, azt találjuk, hogy az iszlám 1 milliárd követõjével a kereszténység után a világ második legnagyobb vallási mozgalma; ez egyben azt jelenti, hogy a muszlimok ma nagyjából annyian vannak, mint a katolikusok, a világ népességén belüli arányuk pedig egyenletesen növekszik. Ennek részben demográfiai okai vannak, de tény az is, hogy a muszlim hit sajátos dinamikája olyan vonzerõt jelent, amely a missziós gyarapodást mozdítja elõ. A térítõ munka sikerei döntõen Fekete-Afrikában mutatkoznak: ma már a régió lakosságának 15%-a követi a próféta hitét. Indonézia, India, Pakisztán, Banglades, Egyiptom hatalmas szuszlim népességtömböket jelent, a demográfiai térnyerés folyamatos Közép-Ázsiában, a migrációs hatásoknak köszönhetõen pedig egyenletesen emelkedik a muszlimok száma Amerikában és Európában - különösen szembetûnõen Német- és Franciaországban. Az iszlám ezzel ismét bizonyítja korokhoz és kultúrákhoz való nagy alkalmazkodóképességét, amely kezdettõl a fõ oka annak, hogy a beduinok hite világvallássá lehetett.

Irodalom az elsõ tájékozódáshoz:
 

- Amstrong, Karen: Mohamed. Az iszlám nyugati szemmel, Budapest, 1998.

- Benke József: Az arabok története, Budapest, 1987.

- Cahen, Clode: Az iszlám, Budapest, 1989.

- Glasenapp, Helmuth: Az öt világvallás, Budapest, 1975.

- Goldziher Ignác: Elõadások az iszlámról, Budapest, 1913.

- Goldziher Ignác: Az iszlám kultúrája 1-2., Budapest, 1981.

- Peirone, Francisco: Az iszlám, Budapest, 1995.

- Robinson, Danielle: Az iszlám, Budapest, 2000.

- Simon Róbert: Az iszlám keletkezése, Budapest, 1967.

- Simon Róbert: A Korán világa, Budapest, 1987.

- Watt, William Montgomery: Az iszlám rövid története, Budapest, 1999.