1. A reformáció elõzményei és Luther fellépése
 

A középkor derekától fellépõ eretnekmozgalmak, a hit, a liturgia és az egyházszervezet megújítását követelõ törekvések zömében társadalmi természetûek voltak. Amint azonban ezek a szándékok a humanizmus kritikus szellemiségével is találkoztak, egyre határozottabban az egyház teljes megújításának programját kezdték követelni. Ebbe az irányba hatott a 'devotio moderna' és a misztikus vallásosság gyakran túlzó, rajongó buzgalma, de a megromlott egyházi közállapotokkal szembeni ellenérzések gyarapodása is. A reneszánsz korának egyházában annak vezetõi - talán pusztán kényelembõl és gondatlanságból - halogatták a reformkövetelésekkel való szembenézést, ez a tétovázás azonban elegendõnek bizonyult, hogy a késõ középkori egyház realitásaival szemben ellenzéki szellemû reformátorok és reformmozgalmak lépjenek fel szinte egész Európában.

Ilyen volt már az 1300-as évek alkonyán az oxfordi teológus, John Wicliffe és tanítványai mozgalma. Wicliffe - az invesztitura-viták szellemi hagyományához, de a kathar típusú vallási radikalizmushoz is visszanyúlva - tagadta a pápák hatalmát a világi uralkodók felett. Helyi, angol hagyományokat követve különösen sérelmesnek vélte a pápai udvar számára fizetendõ adókat, bírálta Róma korlátlan hatalmát az egyházi méltóságok adományozásában, egyben pedig kora egyházát nepotizmussal, erkölcsi lazasággal, anyagi visszaélésekkel vádolta. A köznapi elégedetlenség megfogalmazásán azonban túl is ment Wicliffe: népnyelvû istentiszteletet sürgetett, angolra fordította a Szentírást, Jézusnak az Oltáriszantségben való jelenlétérõl pedig azt tanította, hogy az pusztán jelképes. Halála után õt magát elítélték, tanítványait üldözték, mozgalmát felszámolták, ám személyével indul meg a reformációt elõkészítõ gondolkodók sorozatos színrelépése a katolikus közösségben.

Így szellemi követõjének tekinthetõ az a Husz János prágai professzor, akinek mozgalma a legkomolyabb eredményeket érte el a 15. sz. egyházát bíráló törekvések közül. Husz vallotta mindazt, amit már Wicliffe is állított, ám megtoldotta mindezt a búcsúk árusítása elleni tiltakozással, az eukarisztia két szín alatti vételének szorgalmazásával. Husz bírálta a püspöki egyházat és a papi rend elkülönült, privilegizált helyzetét, azt pedig egyenesen tagadta, hogy csak a hierarchia, a pápa, a püspökök, egyáltalán az intézményesült egyház joga volna hitelesen magyarázni a hit dolgait. A császári hatalomra és az egyházi befolyásra féltékeny cseh rendek egy része mellé állt, populáris, olcsó egyházat és népnyelvû szertartást követelõ radikalizmusa pedig széles néprétegek tetszését is elnyerte. A huszitizmus így tömegmozgalommá lett: hiába ítélte eretnekként halálra és végeztette ki magát Huszt az 1414-es konstanzi zsinat, az ügybõl szakadás, vallás- és polgárháború kerekedett. A mozgalom egyik ága, a kelyhesek az egyház belsõ reformját sürgették, a népnyelv használatánál és a két szín alatti áldozásnál azonban nem kívántak többet. A radikáli ág, a taboriták soraiban viszont az a nézet diadalmaskodott, amely a teljes látható, hierarchikus egyházat elutasította, tagandta a teológiai hagyomány bizonyító értékét és szociális egyenlõséget követelve a világban és az egyházban is, a laikus papság egyetemességét is megfogalmazta. A mozgalom megfékezése komoly katonai erõt vett igénybe, a huszita gondolatok azonban számos szomszédos ország vallási világában is gyökeret vertek.

A kor reneszánsz pápái az Angliában, Németalföldön, Cseh- Német- és Magyarországon is felbukkanó vallási nyugtalansággal alig törõdtek, a kulturálisan és fegyelmében is lezüllött helyi klérus pedig az ellenzéki érzelmek terjedésével nem tudott semmit sem kezdeni. Így 1500 körül Németországban már állandósult a vallási nyugtalanság. Csak olaj volt a tûzre, amikor 1514-ben a Szent Péter bazilika költségeinek fedezése érdekében X. Leó pápa engedélyezte a búcsúcédulák nagybani árusítását. A búcsú lényege az volt, hogy mindaz, aki a cédulákat megvásárolja, a maga és hozzátartozói tisztítótûzben való vezeklését válthatja meg és mentességet szerezhet az ideiglenes isteni büntetések alól. Fõleg Németországban a cédulák árusítása üzleti jelleget öltött és komoly anyagi visszaélésekhez vezetett. A paraszti és városi kézmûves társadalom világában tetõpontjára hágott erre az idõre a szociális elégedetlenség: a keresztes háború jelszavával a népet sarcoló, ugyanakkor pompában élõ egyház ezeknek a rétegeknek a szemében nem a keresztény üzenet tolmácsolójának, hanem élõsködõ, sátáni hatalomnak látszott.

Ezek között a kürülmények között került sor arra, hogy 1517 októberében Luther Márton ágostonos szerzetes 95 pontba foglalva közzétegye az egyház reformjával, a hit megújításával kapcsolatos javasllatait. Luther fõ követelése is a búcsúcédulák árusításának tilalma, az anyagi visszaélések megszûntetése volt, de téziseiben tagadta a látható, intézményes egyház kizárólagos üdvközvetítõ szerepét, a pápa lelki hatalmát és azt az állítást, hogy a bûnök eltörlésére Istenen kívül bárkinek is hatalma volna. Követelései rövid idõ alatt hatalmas visszhangot váltottak ki és nagy vitát kavartak: õt magát a birodalmi gyûlés elé idézték, ügyét Rómába is felterjesztették, számos szerzetes, pap, fejedelem és város azonban javaslatait kedvezõen fogadta. Maga Luther Wartburg várában talált menedéket, ahol reformátori programja alaposabb kidolgozásához látott hozzá. Hívei és ellenfelei között heves polémia bontakozott ki, amely a könyvnyomtatás lehetõségének birtokában jókora nyilvánosságot is kapott. 1521-ben azután - néhány éves bizonytalanságot követõen - megérkezett Róma ítélete az ügyben: X. Leó pápa kiközösítette Luthert, aki a pápai bullát elégetve az egyházfõt Anti-Krisztusnak nevezte és végérvényesen szakított a katolikus egyházzal. Ugyanebben az esztendõben a birodalmi gyûlés is törvényen kívül helyezte a reformátort, aki a vele rokonszenvezõ fejedelmeknél lelt menedéket.
 

2. A reformáció fokozatos kibontakozása
 

Erre az idõre Luther nézetei már meglehetõsen radikalizálódtak: elvetette a szerzetesi életformát, az intézményes papság szükségességét, a pápai és püspöki hatalmat. Tagadta, hogy joga volna az egyháznak vagyont gyûjteni vagy papjait cölibátusra kötelezni. A hit alapjának egyedül a Szentírást fogadta el, ami egyet jelentett a szent hagyomány és a tanító egyház tekintélyének elutasításával. Kezdeményezései között szerepelt tehát az egyházi birtok világi kézbe adása, a zárt és elkülönült papi életforma megszüntetése, a leegyszerûsített szentségtan és a népnyelvû liturgia. Mindez mozgalmának hatalmas vonzerõt kölcsönzött: az egyházi vagyonra és nagyobb politikai szerepre áhítozó fejedelmek, az egyszerû, olcsó és demokratikus egyházban reménykedõ polgárok és parasztok, a hagyományos életforma kötelékeitõl szabadulni kívánó szerzetesek és papok tömegével csatlakoztak mozgalmához, amely 1520 után már Németország határain túl is terjedni kezdett.

Maga Luther ezekben az években a Biblia német fordításán dolgozott, hiszen hitreformjának legfontosabb elve éppen az volt, hogy Isten egyedül hiteles üzenete az, ami a Szentírásban áll, amelyet minden hívõ kereszténynek magának kell - anyanyelvén olvasnia, megértenie, követnie. Közben, 1529-ben egy újabb birodalmi gyûlés megszorításokkal és viták után ugyan, de tudomásul vette a lutheránusok létét a birodalomban, az 1530-as augsburgi birodalmi gyûlésre pedig elkészült az új hit elveit elsõként összefoglaló dokumentum, a reformáció talán legkiválóbb teológusának tekinthetõ Ph. Melanchton által megszerkesztett 'ágostai hitvallás'. A kiérlelt lutheránus nézet nem az egyházat és szentségeit, hanem egyedül a Krisztusban való hitet tekintette az üdvösségre jutás feltételének. Luther az emberi természetet a bûn által alapjaiban megromlottnak, a teremtményi szabadságot töredékesnek és elégtelennek gondolta. Az üdvösség egyedüli forrása az isteni kegyelem, amelyre nem az emberi érdem vagy akarat, hanem a szabad isteni kiválasztás vezet. A hit kizárólagos forrása a Szentírás, amelyet minden hívõ maga olvashat és értelmezhet, hiszen minden embernek megadatott, hogy külsõ közvetítõk nélkül lépjen kontaktusba Istennel. Már csak ezért sincs szükség intézményes papságra és ez a magyarázata annak is, hogy Mária és a szentek közbenjáró támogatására sincs szükség. A kegyelmi adományok száma is redukált: csak a keresztség és a - két szín alatt vett - úrvacsora marad meg a katolikus szentségek közül. A leegyszerüsített hitrendszerhez egyszerû istentiszteleti rend tartozik. A képektõl, szobroktól és ereklyéktõl megtisztított templomban gyûlik össze a közösség istentiszteletre. Ez utóbbi nem 'mise', a katolikus hagyomány misztérium-cselekménye, hanem olyan együttlét az Úrral, amelynek a Szentírás olvasása és magyarázata, a zsoltározás és az úrvacsora vétele a tartalma.

Luther reformátori mozgalma az elsõ idõben még egyesítette a német földön kibontakozó reform-irányzatokat, a hitújjítással együtt fellépõ társadalmi nyugtalanság azonban rövidesen már merõben új helyzetet teremtett. A Luther eszméi mellé felsorakozó fejedelmek szinte egyedüli törekvése az volt, hogy a püspöki és rendi birtokakra rátehessék a kezüket, radikális népmozgalmak viszont antifeudális felkelések ideológiájaként fordultak az új hithez. Az 1520-as években nagy paraszháború zajlott Közép-Németországban, a vallási megerõsítést is nyerõ társadalmi radikalizmus pedig még a 30-as évek elején is erõsen hatott. A hitreform ekkor fellépõ és fegyveres népmozgalmat támasztó radikálisai, Münzer Tamás és hívei, a rövidesen már katolikusok és lutheránusok által is üldözött anabaptisták, az ujrakeresztelõk a lutheri elveken túl bemerítéses felnõttkeresztséget, teljes vallási demokratizmust és vagyonközösséget hirdettek. Maga Luther élesen elhatárolódott ezektõl a törekvésektõl, mindenfajta 'népegyházi' gondolattól is. Idõsebb korában Róma elleni kirohanásai élesebbek lettek, hares 'Asztali beszélgetéseiben' pedig a mindennapok kereszténységének általa vallott képét rajzolta meg. Németországi munkatársai közül Karlstad és Melanchton tettek a legtöbbet azért, hogy a hitujjító halála után irányzata életképes maradhasson: az 'ágostai hitû evangélikus közösség' végül 1555-ben, az akkor kimondott vallásbéke értelmében a birodalom, sõt több más európai ország hitévé lett. A lutheri reformációt idegen földön gyakrak 'királyi' reformációnak tekinthetjük: hatalma megerõsítése érdekében a dán, a svéd uralkodó vagy a Német Lovagrend nagymestere államépítõ aktusként döntött az új hit mellett és vezette át a protestáns kereszténység világába országát. Ugyanakkor a német tartományokban a hitreform a fejedelmi hatalmat és a tartományi szaparációt erõsítette; fõleg az északi területek urai voltak azok, akik ebbõl a meggondolásból álltak a reformáció oldalára. Ugyancsak Németországban alakult ki az a gyakorlat, hogy a nép követni köteles a fejedelem, a paraszt a földesúr vallását: az a híres 'akié a föld, azé a vallás' elve, amely a kontines vegyes felekezetû vidékein a reformáció elsõ évszázadában számos át- és visszatérést, majd komoly belsõ migrációt hozott.

Már az elsõ években önálló ága támadt a reformációnak Svájcban is. Itt Zwingli zürichi plébános állt a változások élére, aki - általában osztva Luther hitelvi nézeteit - szigorú predestinációt, az üdvre és a kárhozatra rendeltség isteni determinációját vallotta. Nézete szerint emberi szabadság egyáltalában nem létezik: mindenkivel az és csak az történik, amire Isten eleve kiválasztja. Ezért valójában sem személyes bûn, sem bûnbocsánat és bûnbánat nincsen, hanem a kereszténység a hit általi ráhagyatkozás az isteni, kifürkészhetetlen akaratra.Ezzel a radikalizmusával Zwingli nem jutott közösségre a lutheránusokkal, rövidesen pedig elesett a katolikus kantonok ellen kezdeményezett 'szent' háborújában. Mozgalma jelentõségét az adja, hogy Farel és mások közvetítésével az õ teológiai hagyatéka volt az, amelyet a reformáció Luther mellett másik legjelentõsebb alakja, Kálvin vitt tovább.

Kálvin már a reformáció második nemzedékéhez tartozott. Erre az idõre a reform francia hívei is megszervezték mozgalmukat. A fiatal Kálvin 1536-ban adja ki elsõ reformátori munkáját, amelynek alapgondolata megegyezik a lutheri reformáció alapgondolatávan: 'sola scriptura', azaz a hit forrása csak és egyedül a Szentírás, Isten abban kinyilatkoztatott üzenete. Kálvint rövidesen a már új hitre tért Genf hívta meg lelkipásztorának, ahol azután - egy rövid távollétet leszámítva - élete végéig mûködött. Kálvin fokozatosan kibontakozó tanításának alapelve Isten abszolut szuverenitásának hangsúlyozása. Mindez a szigorú predestináció elvének elfogadásával társul. Nézete szerint Isten eleve elrendeléssel döntött az emberek üdvözülése vagy elkárhozása tekintetében; éppen ezért szabad akarat és érdemszerzõ cselekedet nincs, akiket pedig az Úr kiszemelt, azok már az evilági létrendben is a 'szentek közösségét' alkotják. Mint más reformátorok, úgy Kálvin is elveti a hierarchikus papságot, a pápa egyházfõi hatalmát, a misét, a szerzetességet, a tanítóhivatali tekintélyt, a cölibátust. Elve szerint a hitre rendeltek közösségében mindenki a maga papja: a hívekanyanyelvükön olvassák és - a lelkész segítségével - maguk magyarázzák a Szentírást. Elutasítja Mária és a szentek tiszteletét, a kereszt szimbolumát, azt pedig tagadja, hogy Jézus misztikus módon jelen volna a két szín alatti úrvacsoravételben, amely így a rá való emlékezésnek pusztán jelképe.

Sajátos vonásokat mutat Kálvin egyháztana: a közösség a hitre rendelt szentek közössége, amelynek élén világi, választott testület, a presbitérium áll. A teológiai tanultság teszi a meghívott, választott lelkészt a közösség munkatársává: õ nem a hitre jutásban vezet, hanem csupán az igehirdetésben és az úrvacsora kiszolgálásában ténykedik. Kálvin modelljében egyetemes egyház nem létezik: a hívõ közösség önálló, a többivel csak alkalmi kapcsolatba kerülõ színtere a keresztény ember vallási életének, maguk az egyes közösségek pedig szigorúan kettõs, világi és lelkészi irányítás alatt állnak. Teológiai és liturgikus elképzeléseiben, fõleg pedig erkölcstanában Kálvin igen nagy jelentõséget tulajdonított a puritán egyszerûségnek. Ezt nem pusztán a fehérre meszelt, dísztelen templombelsõ mutatja, de az is, hogy a hívek magánéletét is a 'bibliás egyszerûság' hatja át, az istentisztelet legnagyobb ékessége pedig a zsoltározás, a közös zsoltáréneklés, amelynek a késõbbi református vallásosságban is nagy jelentõsége maradt. Az evilági életvezetést is a hit szempontjának és a gyülekezet kontrolljának rendelték alá Genfben: Isten 'szentjei' szorgos munkálkodással, a polgári erények gyakorlásával hirdetik az Úr dicsõségét.

Luther a maga nézeteit nem foglalta össze egyetlen teológiai szintézisbe; ezt a munkát segítõje, Ph. Melanchton végezte el, akinek 'Loci theologici' címû mûve a legkorábbi evangélikus dogmatika. Kálvin ellenben egész életében 'a nagy mûvön dolgozott': Intituciók címet viselõ, a keresztény hit teljes témáját tárgyaló összegzése az 1559-es végleges változatig egyre bõvült anyagában, tárgyalása pontosságában. Maga Kálvin bibliafordítóként nem jeleskedett, mint Luther, ám számos kommentárban, homiliában értelmezte a Szentírást, elsõsorban annak számára legfontosabb részeit, a Zsoltárost, a Prófétákat és Pál apostolnak teológiai gondolkodása alapjául szolgáló Római levelét. Teológiájában Kálvin különösen szigorúan krisztocentrikus, ekkléziológiájában pedig az õsi zsinagógai közösség és az óegyház életéhez való visszatérés szükségességét hirdeti. A kegyelemtanban különösen, de egész felfogásában is kedvelt szent szerzõjéhez, Ágostonhoz igazodik, akitõl lényegében saját predestinációs felfogását eredezteti.

Kálvin Genfben a reformáció mintaállamát szervezte meg, amelynek élén teljhatalommal rendelkezett. A reformáció teológiai vagy politikai szélsõségeit õ sem kedvelte: az antitrinitárius elveket valló Servet elleni per is ezt bizonyítja. Luther és Kálvin követõi az 1550-es évektõl egymás mellett éltek. Összekötötte õket a pápisták elleni közös fellépés, a két irányzat között pedig rendszeresek voltak az egyeztetési kísérletek és teológiai viták. Az evangélikusság és a reformátusság határai ennek megfelelõen egy darabig bizonytalanok: rövidesen egyértelmûvé válik azonban, hogy a két közösség egymástól eltérõ hitvallások alapján áll és szervezetileg sem tartozik össze. Így a leendõ evangélikus egyház tagjai az ágostai, a reformátusok a Genfben kidolgozott két 'helvét' hitvallás alapján építik tovább szervezetüket. A kálvinista reformáció kisugárzása Genfbõl már Kálvin életében igen erõs volt. Követõi Franciaországban az ott sokáig nagy szellemi és politikai erõt is jelentõ hugenották, de igen számottevõ református közösség született Skóciában, Németalföldön (a késõbbi holland tartományokban) vagy Magyarországon. A francia hugenották a korszak egyik véres vallásháborújának is szereplõi: az 1570-es évektõl éppen ezeknek a harcoknak köszönhetõen indul meg a kálvini reformáció fokozatos kiszorulása magának Kálvinnak a hazájából, Németországban viszont a református kereszténység a lutheri, evangélikus 'árnyékában' soha nem tudott tömegessé válni.
 

4. Anglikán vagy királyi reformáció
 

Sajátosan alakult a reformáció sorsa Angliában. Az ország királyai már négyszáz éve igyekeztek a szigetország egyházát némileg függetleníteni a pápai hatalomtól; tiltották a pápai tizedek beszedését, akadályozták a püspökök érintkezését Rómával és igyekeztek 'nemzeti' jelleget adni az erõs uralkodói ellenõrzés alatt álló angol katolicizmusnak. Amikor viszont a reformáció eszméi megjelentek brit földön is, VIII. Henrik király a katolikus hit buzgó védelmezõjeként a prédikátorok üldözésébe kezdett. Amikor azonban a pápa megtagadta elsõ házasságának érvénytelenítését, a király maga hozott létre szakadást, magát nyilvánítva az angol államegyház fejének. 1540-ben Róma kiközösítette, õ pedig hozzáfogott, hogy akár erõszakkal is keresztülvigye akaratát az angol egyházban. Ez a döntés hitbéli és szervezeti változásokat még nem hozott: tovább üldözték az újhitûeket, de most már a Rómához hû maradt katolikusokat is.

E 'nemzeti katolikus' állapot azonban nem tartott sokáig: Cranmer érsek kezdeményezésére Henrik halála után olyan gyors reformok indultak, amelyek az anglikán közösséget a protestáns hitvallásokhoz közelítették. Így eltörölték a mise szertartását, bevezették a két szín alatti áldozást, az anyanyelvû istentiszteletet, a nõs papság intézményét, az egyház hierarchikus szervezete viszont a régi maradt.Ettõl az idõtõl az anglikán hitfelfogás sajátosan köztes helyet foglalt el a katolikus és a protestáns között, az anglikán közösségen belül pedig olyan irányzatok és törekvések szervezõdtek, amelyek egyike vagy másika döntõen a kálvinista, a lutheránus vagy a katolikus hitszempontokat igyekezett hangsúlyozni. Az 1600-as évek derekán átmenetileg a kálvini reformáció elveit képviselõ puritán mozgalom jutott szerephez, a reformáció különféle irányzatai vagy a belõlük kinövõ vallási mozgalmak azonban Angliában sokáig csak szekták, fél- vagy illegális vallási kisebbségek formájában lehettek jelen. Skóciában, amely ettõl az idõtõl Anglia társországa, a református egyház jutott hasonló államegyházi szerepre, mint Angliában az anglikán, a katolikus hit viszont sokáig tiltott és üldözött volt. A protestáns világközösség szempontjából fontos esemény viszont, hogy 1620-ban az államegyházzal elégedetlen puritánok egy csoportja Amerikába vándorolt: a reformáció története - hitágazatok, szervezeti formák hihetetlen gazdagságával - már az Újvilágban alakult ki.

Az 1560-as évekre a reformáció mozgalmainak sikerült Európa jelentõs részében többségbe jutni a pápistákkal, óhitûekkel szemben, az 1590-es évekre pedig az is világossá vált, hogy a vallási egységet immár sem hitvitákkal, sem reformokkal, sem vallásháborúk révén nem lehet helyreállítani. A katolikus egyház 1563-ig megtartott tridenti zsinata már ennek a helyzetnek a tudatában indította meg a maga 'ellenreformációs' mozgalmát annak érdekében, hogy minél több protestánst térítsen vissza Róma hûségére. A térítés és visszatérítés ügye természetesen ismét politikai kérdéssé vált: a katolikus államok zöme az ellenreformáció mellé állt, a protestáns fejedelmek meg a reformáció védelmezõiként és terjesztõiként cselekedtek. Ez a sajátos helyzet az utolsó, még részben vallásinak nevezhetõ európai háború, a harmincéves háború befejezéséig tartott; az 1648-as vesztfáliai béke idejére kialakultak a kontinensen az egyes felekezetek közötti arányok és határok és az erõszakos térítések hulláma is elült. A vegyes felekezetû területeken is némi egyensúly állt elõ, bár az egyes hitvallások emancipációja szinte mindenütt váratott még magára.
 

5. A protestáns kereszténység ujkori történetébõl és elágazásaiból
 

A vallásháborúk korának elmúltával az európai protestáns kereszténység sorsa meglehetõsen eseménytelenül alakult. A többségében protestáns országokban szilárd államegyházi rendszerek alakultak, függetlenül, hogy az egyházszervezés területén presbiteriánus vagy kongregacionista modell vált uralkodóvá, a hitelvek tisztázása után pedig a teológiai ortodoxia vagy óortodoxia dogmatikailag is stabil rendszerré foglalta össze a tanítást. Ebbe a folyamatba már a kibontakozó felvilágosodás hatása is beleszólt; a hitértelmezés ennek következtében döntõen racionalista szemléletet tükrözött. A szervezeti sõt teológiai pluralizmus a protestáns világban kezdettõk magától értetõdõ volt, egyben pedig szervesen következett az egységes, hierarchikus szervezet és a normatív dogmatika hiányából. A 17. századtól így az ortodox és a liberális irányzatok vetélkedésének lehetünk tanúi. Sajátos kegyességi mozgalomként, majd harmadik nagy irányzatként ölt formát azután Németország lutheránusai között a pietizmus, amely a személyesen álélt ima- és meditációs kultúrájával, hitideáljának érzelmi túlfûtöttségével bírálja a 'hivatalos' protestantizmus rideg egyszerûségét, egyben pedig a hit indítékként és normaként való jelenlétét igyekszik a mindennapi élet egészére kiterjeszteni.

A reformáció idejének elmúltával is megmaradt a protestáns vallásosságban a további tagolódásra, újabb és újabb hitágazatok, hitvallások, vallási közösségek megteremtésére való igény. Az egykor üldözött anabapisták szétszóródtak ugyan, ám helyükbe más mozgalmak léptek. Így vált önálló egyházzá az untáriusok közössége, amely elsõként Erdélyben és Lengyelországban lépett fel, fõként abban különbözve a többi keresztényektõl, hogy elutasította Isten háromszemélyûségét. A legtöbb kis vagy újonan keletkezõ protestáns egyházi formáció szülõföldje azonban Anglia, majd az amerikai gyarmatok, ahol az államegyház korlátozó beleszólásától mentesen ki-ki a kedvére lévõ vallást gyakorolhatta, tetszése szerint alapíthatott új vallási mozgalmat és ahol egyetlen keresztény közösség domináns jelenléte sem szabott gátot az egyre szélesebb körû vallási pluralizmusnak.

A reformáció brit földrõl induló elágazásai közül a legrégebbi a baptisták egyháza. A már 1540 óta létezõ közösség hitelvei és liturgiája a kálvinistákhoz áll közel, eltérés viszont, hogy alámerítéses felnõttkeresztséget gyakorolnak, amelynek a megtérés és a tudatos, felnõtt korban hozott hit-döntés a feltétele. A magában is több irányzatra, csoportra bomló baptizmus a 17. századtól honos Amerikában, ahol egyike a legjelentõsebb protestáns közösségeknek. Számuk ma több tízmillió; erõs misszionálásuknak köszönhetõen Afrikában, Kelet-Európában is jelen vannak.

Ugyancsak régi múltra tekint vissza a kvékerek ('reszketõk') közössége, amely nevét a gyülekezeteiben átélt eksztatikus hit- és szentlélek-élményrõl, annak hatásáról kapta. A mozgalom eredetileg ugyancsak Angliában szervezõdött az 1660-as években, majd a zaklatások miatt a szekta tagjai Amerikába vándoroltak. Az Újvilágban a teljes vallásszabadság elvén alapuló államot alapítottak, amelyet vezetõjük, W. Penn után 'Pennsylvaniának' neveztek.

Magából az anglikán államegyházból vált ki egy újabb, az idõk során jelentõssé lett vallási mozgalom, a metodizmus. Alapítói, a Wesley testvérek 1729-ben váltak ki a számukra formálisnak és lélektelennek tûnõ nagyegyházból. Alapelvük a komolyság és a módszeresen ('method') gyakorolt kegyesség. Puritán vonásokat is mutatnak, különösen sokra tartva a tiszta erkölcsöt, a szorgosságot, a jótékonykodást és a nyilvános bûnmegvallást. Ma õt alkotják a protestáns Amerika legnagyobb protestáns vallási közösségeit és eszméik különösen népszerûek a feketebõrû lakosság körében, amelynek zenei- és imavilága a metodista vallási kultúra gazdagodásának fontos eleme. A világon élõ 40 millió metodista közösségében a gyerekek hívõ nevelésére különös gondot fordítanak ('vasárnapi iskola'), a Szentírást szó szerint magyarázzák, szertartásaik fontos része a vasárnapi úrvacsora-osztás.

Középkori gyökerekbõl táplálkoznak, a reformáció utáni idõk világában pedig új ösztönzést kapnak azok a vallási törekvések, amelyek millenarista, apokaliptikus, világvégeváró eszméket hirdetnek. Az ebbe a csoportba tartozó reformált egyházak sorában a legfontosabb az adventisták, pontosabban a 'hetednapos adventisták' mozgalma, amely már nem Európában, hanem Amerikában született. Az elsõ adventista közösséget W. Miller baptista prédikátor alapította az 1800-as évek elején Massachusetts államban, jelentõsége pedig a 19. sz. második felében, E. White mûködése révén növekedett meg. Ma 6-8 millió az adventisták száma; zömében az USA területén élnek, de jelentõs csoportjaikat Európában, Oroszországban és az afrikai régióban is megtaláljuk. A mozgalom tagjai az élvezetektõl való szigorú tartózkodásban élnek, vasárnap helyett pedig szombaton ülik meg az 'Úr napját', az ószövetségi hagyománynak megfelelõen. Bemerítéses keresztséget gyakorolnak, istentiszteleti életüket pedig a közös protestáns hagyomány szellemében gyakorolják. Alapvetõ hitelvüknek, a végidõ közelségének szellemében magyarázzák a Bibliát, hagyományuk pedig többféle számítási módot is ismer a világvége, a végítélet idejének meghatározására. Az idõk teljességét közelinek tartva intenzív szeretetmunkát és apostolkodást is végeznek; fontos betegápoló és szegénygondozó tevékenységük, a sajtóapostolkodásban pedig a régi hagyományú reformált egyházak csoportjában az élen állnak.

Külön említésre méltó a reformáció egyházainak egy olyan karizmatikus csoportja, amely a 19. században körvonalazódott, jelentõsége azonban az azóta eltelt idõben is dinamikusan növekedett. A Szentírás értelmezésének módja alapján ezt a mozgalmat, amelyhez számos önálló egyházi közösség, szekta, csoport tartozik, a fundamentalista vallásosság hordozójának szokták tekinteni. A mozgalom lényege a karizmatikus vallásosság, a lélek-keresztség, a gyógyító képesség kézrátétel általi, a közösségben való gyakorlása, a nyelvekenszólás és nyelvekenértés. Teológiai elveik között a Lélek mûködése éppen ennek megfelelõen központi jelentõségû, de nagy fontosságot tulajdonítanak a felnõtt megtérésnek, a segítõ kegyelem egyedi megnyilatkozásainak, a Gonosz elleni küzdelemnek. Az elsõ ilyen mozgalmak Amerikában, a múlt század utolsó harmadában a baptista és metodista egyházakból váltak ki és lettek önállóvá. A pünkösdizmus ma már inkább gyûjtõfogalom, vallási magatartás megjelölése és nem felekezet neve. Így kerizmatikus csoportokat szinte minden protestáns egyházban találunk, az utóbbi idõben pedig a katolikus egyház keretében is megjelent ez a vallási magatartásforma. A pünkösdiek számát már csak ezért is igen nehéz meghatározni: több száz egyházat alkotnak, számos más közösségben vannak jelen, összlétszámukat pedig a legújabb statisztikák már 100 millió körülire teszik.

A protestáns kisegyházak szinte kimeríthetetlen gazdagságából még néhány, a 20. sz. elejéig kiformálódott közösséget érdemes megemlítenünk. Ilyenek a 'szent mozgalmak' vagy perfekcionista egyházak, amelyek a földi életben a bibliai útmutatás szerinti tökéletesség megélését tekintik fõ céljuknak. Az 1878-ban Angliában alakult Üdvhadsereg missziós és karitatív mozgalom, az amerikai mormon ('Jézus Krisztus mai szentjei') közösség pedig már csak részben áll a kereszténység, a reformáció talaján, hiszent a bibliai hagyományhoz 'saját' kinyilatkoztatást tesz hozzá. Ugyanígy a protestáns kereszténység perifériáján találjuk 'Jehova tanúi' egyházát, amely erõsen misszionáló, propagandisztikus vallási mozgalomként a Jelenések könyve egyes elemeibõl és ószövetségi motívumokból építi fel a maga nézetrendszerét. Jehova tanúi 'az állam, a hatalom a sátán mûve' középkori eretnek eszméjének örökösei, egyben a protestáns kereszténység egy olyan változatát képviselik végletes formában, amelynek a szigorú pacifizmus és a hitehagyás végérvényesen kárhozatra vivõ gondolata is az elvei között van.
 

6. A protestáns kereszténység századunk elsõ felében.
 

A polgári forradalmak kora, a vallási tolerancia eszméinek gyõzelme Európa legtöbb országában lezárta azokat az emancipációs folyamatokat, amelyek eredményeképpen a kis- és nagy, a katolikus és protestáns hagyományú vallási közösségek egyenjogúakká lettek. Ugyanezek az évtizedek viszont erõs polarizációt hoztak a protestáns gondolkodás világában. A modern bibliatudomány eredményei nyomán a bibliás fundamentalizmus szószerinti értelmezése, a liberális teológia spekulatív, már-már filozófikus racionalizmusa és a romantikával is rokon egzisztenciális írásmagyarázat alternatívái rajzolódtak körül a modern protestáns hittudomány és az arra épülõ lelkipásztori gyakorlat világában. Ezek sorában a liberális teológia vezetõ szerepe jellemezte a 'dicsõséges kultúrprotestantizmus' fénykorát egészen az I. világháborúig. Útána az egzisztenciális hitértelmezéseké, az ige-teológiáké lett a vezetõ szerep, a legutóbbi idõkben viszont az újfundamentalizmus és bizonyos neoracionalista, neoliberális irányzatok térnyerésének lehetünk tanúi.

Közben fontos változások történtek a protestáns vallási közösségek mindennapjaiban is. A modern szekularizáció, a vallási közönbösség szerepe ebben a közegben bizonyult a legerõsebbnek, a protestantizmus hagyományos bázisát jelentõ hagyományos gyülekezetek rendje pedig az iparosodott, urbanizált, fogyasztásra orientált euro-amerikai világban szinte mindenütt válságba került. Dogmatikai rendjének mozgékonysága következtében a protestantizmus modernizációja kezdetben a katolikusnál sikeresebbnek igérkezett, a mozgékonyság azonban - fõleg a nyitott, liberális protestantizmusok esetében az elvilágiasodás és a kiüresedés veszélyét is magában hordozta.

Fontos változás volt az is, hogy a századfordulón - már csak demográfiai okokból is - Európa protestantizmusának vezetõ szerepét Amerika reformált egyházai vették át, a 20. sz. második felétõl viszont dinamikus növekedésnek indult a harmadik világ egyházainak jelentõsége a nemzetközi egyházi életben. Az ezekre a kihívásokra válaszolni akaró próbálkozások sorában kiemelkedõ jelentõsége van az egyház.- és felekzetközi együttmûködés formáinak, az ezeket a feladatokat magára vállaló ökumenikus mozgalomnak.

A modern ökumenikus mozgalom gyökereit tehát a protestáns kereszténység egyházai köztti kapcsolatok világában találhatjuk. A közös hitben való együttmûködés lehetõsége elsõként az anglikán egyház kebelében alakuló csoportokban öltött testet, a 20. sz. elején azonban már a skandináv, német, svájci egyházak is érdeklõdést mutattak egy olyan keresztény együttmûködés iránt, amelynek nem a hitegység, hanem az alapjaiban közös hitben való együttmûködés biztosítása a célja. Kezdeti próbálkozások után ebbõl a szándékból született meg a Faith and Order és a Life and Work mozgalom. Az elõbbi Lausanne-ban 1920-ban, az utóbbi N. Söderblom evangélikus uppsalai érsek kezdeményezésére 1925-ben Stockholmban tartotta meg elsõ világtalálkozóját, amelyeken a résztvevõk a hitvallási eltérések ellensúlyát a hitbõl fakadó szolgálat közösségében találták meg. 1938-ban Utrechtben létrejött az Egyházak Ökumenikus Tanácsa, amely számos protestáns közösség támogatását élvezte, de munkája iránt már ortodox oldalról is érdeklõdtek.

Radikális elõrelépést hozott, hogy a II. világháború után, 1448-ben végérvényesen megalakult az Egyházak Világtanácsa, amely azóta is rendszeres ökumenikus munkát végez és 6-7 évente naggyûléseket tart. A keleti egyházak fokozatosan kapcsolódtak be munkájába, a katolikus egyház pedig még sokáig csak megfigyelõket delegált, ami azonban a világ protestáns közösségeit illeti, a tanács gyakorlatilag azok teljes körének fórumot ad. Ám ugyanígy erõsödött a közös hitvalláson lévõ protestáns nemzeti egyházak közös tevékenysége is: az anglikán Lambeth-konferencia, a Lutherános és a Református Világszövetség, a baptista, adventista és más konfessziók hasonló szervezetei között a 20. század folyamán komoly kapcsolatok fejlõdtek ki, amelyek célja - egybek között a missziós munka egyeztetése, a modern világban való keresztény jelenlét elveinek és gyakorlatának koordinációja. Ugyanez az együttmûködési és expanziós folyamat lejátszódott a protestáns hittudomány világában is: a közéleti- és forradalom-teológiák, az afrikai, amerikai, ázsiai népek szellemi hagyományait a reformáció hagyományával ötvözni akaró 'szines teológiák' virágzása mindenesetre ennek a folyamatnak a felgyorsulásáról tesz tanúbizonyságot.

A protestáns kereszténység követõinek a száma a mai statisztikák szerint világszerte legkevesebb 350 millió ember. Ha sok közösségre, hitvallásra és szervezetre tagoltan is, de a reformáció szellemisége általuk lehet jelen a világkereszténység második legnagyobb, Észak-Amerikában többségi, Európában igen jelentõs kisebbségi csoportjaként a századvég vallási és kultúrális világtérképén meghatározó erõként.

Irodalom az elsõ tájékozódáshoz:
 

- Chadwick, Owen: A reformáció, Budapest: 1998.

- Gascoigne, Claude: Keresztények, Budapest:1993.

- McGrath, Alister: Bevezetés a keresztény teológiába, Budapest: 1995.

- McGrath, Alister: Kálvin, Budapest: 1997.

- Ronchi, Sergio: A protestantizmus, Budapest: 1991.