1. Nyugat egyháza az ókorban és a középkor hajnalán
 

Némiképpen legendás hagyomány szerint ugyan, de a kereszténység Péter és Pál apostol révén már a Kr. u. 60-as években eljutott Rómába, a birodalom székvárosába, a következõ században pedig Africa vagy Gallia provinciákban fontos gyülekezetek létesültek. Katonák, kereskedõk, vándor misszionáriusok vitték e messzi vidékekre Krisztus örömhírét, ám a nyugati egyház ekkor még csupán 'kistestvére' volt a keleti közösségeknek. A lyoni vértanúk sorsa az üldözésekrõl, Tertullianus, az elsõ latin egyházatya irodalmi mûködése a szellemi útkeresésrõl tesz tanúbizonyságot, a donatista, montanista, apollinarista mozgalmak pedig arról, hogy a hit és az egyházi élet ügye a nyugati birodalomrészben sem volt mentes a nézeteltérésektõl. Africa és Róma kereszténysége már a 3. sz.-ban virágzik, Róma püspökei pedig már ekkor is páratlan tekintély birtokában irányítják az egyházi ügyeket nyugaton.

A milánói edictum kiadása után a nyugati egyház is fokozatos fejlõdésnek indult; távoli vidékek egyházszervezete is állandósult. Itt némileg nyugalmasabbak voltak a dogmatikai viták, mint keleten, a jogi, fegyelmi, bûnbánati ügyek sokkal inkább álltak az érdeklõdés elõterében. A 400-as évekre megszületett a genuin latin teológia: Szent Ambrus, Szent Ágoston mûvei vagy a pelagianizmus körüli kegyelemtani csatározások már ezt mutatják. A békés fejlõdésnek viszont hamar véget vetettek a népvándorlás viharai: Ágoston a vandálok által ostromolt Hippóban halt meg, a nyugati provinciákat ariánus germán törzsek özönlötték el, 476-ban pedig a császári Róma nyugaton elbukott. A következõ évszázadokban a pápák gyakran a távoli Bizánc és a közeli germán 'királyok' politikai sakkjátszmáinak figurái; az egyetemes zsinatok Kelet távoli világában vívják meg dogmatikai harcaikat, a helyi egyházak pedig - a romanizált õslakosság és a barbárok csetepatéiban - a túlélésért kûzdenek. Ám ebben a zûrzavaros helyzetben hamarosan világossá lesz az is, hogy a keresztény hit az új, barbár Európában civilizatórikus keret és asszimilációs tényezõ: példaértékû, hogy a barbár törzsek állammá, királysággá formálódása - elsõként a frank Chlodvig, ám utána számos más 'vezér' és népe számára is 'a római örökség birtokbavételét' és egy konszolidált, letelepült, szilárd államiság esélyét kínálta. Az átmenet századaiban egyértelmû, hogy a kereszténység, az egyházszervezet a kultúra, a mûveltség és a mûködõképes igazgatási rendszer megóvásának letéteményese, e javak 'birtokbavételének' ára pedig a barbárok oldaláról szemlélve a hit elfogadása, a kereszténység felvétele. Nem a hit értékeinek alábecsülésérõl van szó ezekben az esetekben, hanem arról, hogy a hit, a tanítás, a ritus és a fegyelem elfogadása egyet jelent a kereszténység univerzális, állam- és társadalomszervezõ intencióinak tudomásulvételével is: a két szempont szerencsés találkozása a nyugati kereszténység 'karierrjénet' oka és titka. Európa kereszténnyé válásának folyamata ennek ellenére vontatottan halad: a frankok megtérése és Szent István államalapítása között bõ félezer zavaros esztendõ múlik el, a még 'pogány' finnek és poroszok pedig csak az 1300-as évekre épülnek az Imperium Christianum új, Róma örökébe lépõ rendjébe.

A középkor elsõ századaiban folyamatosan erõsödött a római püspökök, a pápák egyetemes egyházfõi tekintélye. Ennek egyik oka, hogy nem éltek egy domináns világi hatalom, egy bizánci császár árnyékában, de az is, hogy a római székhez fogható fõpapi tekintély nyugaton nem létezett. Így a pápai hatalomnak sikerült 'kézben tartania' nem csupán a szervezett egyházat, hanem a frissen megtérõ barbár államokat is, amelyek számára a hit felvétele - valamilyen értelemben - a pápai hatalommal való számvetés is volt. Némiképp ez a tekintély is a 'hatalmi fedezete' annak, hogy Róma püspökei a keleti egyházakkal szemben is meg tudták óvni elsõbbségüket, közben pedig az egyház vagyona, hatalma, befolyása az 'új' Európában töretlenül növekedett. I. Gergely pápa 600 körül az itáliai pápai birtokokból már világi fejedelemséget is szervezett. Ezt a folyamatot erõsítette meg a frank szövetség, a Pápai Állam formális létrejötte, majd az, hogy Nagy Károly személyében már Róma püspöke állított császárt az új, keresztény Európa élére. Róma szerepe ezekben a századokban nyugat egész vallási életében is meghatározó: a latin nyelvû, római liturgia, a pápai dekretálisok jogi és fegyelmi rendszere, a Péter utódai által kialakított hierarchia válik általánossá, a dogmatikai egyezések mellett pedig a 'latin teológia' sajátos jogászi racionalizmusa formálja tovább az egyház hitét, szemben a keleti egyházrész filozófáló, de egyben spirituálisan is érzékenyebb, érzelmes irracionalizmusával.

A nyugati világ új rendjébe való betagolódás vitathatatlan kockázatokkal és hátrányokkal is járt. Az anyagi gyarapodás, a hatalmi rendbe való beilleszkedés a barbárság terjedésével és erkölcsi romlással járt együtt. A pápai udvarban magában is komoly hatalmi harcok dúltak; a papság mûveletlensége, a szokások barbársága, a világi hatalom beavatkozása tovább rontott a latin egyház erkölcsi helyzetén, a karoling királyok és a pápák közötti hatalmi kûzdelem pedig 800 és 1000 között, a keleti egyháztól való eltávolodás idején, a missziós sikerekkel egyidõben soha nem látott mélypontot hozott. Ebbõl a helyzetbõl csak átfogó reformok vezethettek ki: a középkor egyháztörténete éppen ilyennel, a cluny kolostorból kiinduló szervezeti, fegyelmi és teológiai megújulással veszi kezdetét.

A közvetlen elõzményekhez tartozik, hogy a 850-es évektõl nem csupán a részegyházak helyzete volt igen zilált, de maguknak a pápáknak a megválasztása is egymással acsarkodó római itáliai nemesi családok kezébe került. Így pártharcok és a császári hatalom erõs befolyása jellemezte a korabeli egyház életét; a kontinensen az arabok, a normannok, a kalandozó magyarok dúltak, a 'keresztény' királyságok politikai és gazdasági bajaikkal voltak elfoglalva az egyház ügyével pedig szinte senki sem törõdött. A kibontakozás elsõ lépése az volt, amikor a megerõsödõ császári hatalom 1000 körül döntõ szerepet szerzett a pápák személyének kiválasztásába. Ám ez példaértékû is volt: általánossá lett az a gyakorlat, hogy a világi uralkodók és hûbérurak rendelkezzenek az egyházi méltóságok adományozásának a jogával. Ez viszont az egyház életének elvilágiasodásával járt együtt: a fõpapok zöme világi nagyúrként élt, méltóságát pénzért, erõszakkal vagy politikai szolgálatai fejében szerezte, a teológia és a hitélet dolgaival pedig mit sem törõdött. A pápai kancellária zömében jogi iratokat gyártott, jövedelemnyilvántartással foglalkozott, a püspökök pedig saját hatalmuket gyarapították. Nem volt jobb a helyzet az alsópapság és a szerzetesség soraiban sem: jelentõs hányaduk nyomorban tengõdött vagy éppen kóborolt, írni, olvasni sem tudott, erkölcsileg sem feddhetetlen módon élt. A papi nõtlenség hagyományos követelmény volt ugyan nyugaton, de ennek sem sikerült érvényt szerezni. Számos szerzetesház üresen állt, a barátok zöme pedig inkább kereskedéssel, mint imával, a lelkek ápolásával foglalkozott. A gyakran erõszakkal hitre térített egykori barbárok utódai, a nép körében a hivatalos liturgia pogány szokásokkal keveredett, csak külsõségekben emlékeztetve Krisztus hitére.

Császári sürgetéseken túl a krízis leküzdése szerzetesi környezetbõl indult ki. Cuny apátságának bencés közössége volt az, amely elsõként kezdeményezte a szerzetesség, majd a pápaság és az egész egyház belsõ reformját és megújulását. Az 1050 után hatalomra kerülõ pápák e mozgalom szellemében megújították udvarukat, elmozdították az alkalmatlan püspököket. A reform fontos törekvése volt az egyházi kinevezések jogának visszaszerzése a világi hatalomtól, a megújuló hierarchia pedig az alsópapság helyzetét és állapotát is folyamatosan igyekezett rendezni. Új, a reformok ügyét és a megtisztított spiritualitást szolgáló szerzetesrendek alakultak, ezzel párhuzamosan és a pogányság emlékeinek fokozatos eltûnésével pedig a népi hitélet, a népi jámborság is megújult. A reformok egyházának már új, a kelettõl eltérõ kalendáriuma, szertartásrendje, jogrendszere és zenei kultúrája is volt; a 'Római mise' egységes eukarisztikus kultúrát hozott, a keleti egyházrésszel való végleges szakítás idejére pedig a hitelvekben és a hitgyakorlatban is kiformálódott mindaz, amely a középkori Európa 'katolikus' hagyományát jelentette a továbbiakban.
 

2. A nyugati egyház a 'nagyközépkorban'
 

A második évezred elején új virágkor köszöntött be Európában és a latin egyházban. Erõs császári és pápai hatalom, az iszlám hispániai fenyegetésének elmúlta, a normannok, a nyugati szlávok és a magyarok keresztény hitre térése jelezte ennek a kornak az elérkeztét. Ebben az idõben formálódott hi végleg a katolikus egyház szervezeti rendje, amelynek élén a római püspök állt, akit igyekeztek a világi hatalom befolyását kirekesztve, a személyi alkalmasságot tekintetbe vevõ pápaválasztó konklávékon - rövidesen már a bíborosi kollégium által - trónra emelni. Ebben a korban vált véglegessé Európa-szerte a plébániai szervezet, az egyház érseki fõegyházmegyékre, püspöki egyházmegyékre, azokon belül esperesi kerületekre való tagolása. A püspöki székvárosokban a fõpap segítõibõl káptalanok alakultak, amelyek egyházkormányzati, hiteleshelyi és iskolafenntartói jogosítványokat kaptak. Harc indult a simónia, az egyházi méltóságok adás-vétele, a nepotizmus, a világiasság, az iskolázatlanság ellen. Általánossá vált a cölibátus, megszilárdult a szerzetesi fegyelem. Végleges formát öltött az egyház saját, pápai, zsinati döntéseken és régi hagyományokon alapuló jogrendszere, a kánonjog, amely sokáig a világi jogügyek intézésében is mértékadónak bizonyult. Általános gyakorlattá lett, hogy az egyházi tisztségeket nem választás vagy világi kinevezés alapján, hanem pápai vagy püspöki akaratból lehet elnyerni. A világ felé különösen hatékony hatalmi eszköznek minõsült az anathéma, a kiközösítés, amely gyakran az egyház érdekeit szolgáló politikai fegyvernek bizonyult. Kisebb ügyekben az interdictum, a szentségek kiszolgáltatásának tilalma nyert általános alkalmazást: ennek hatálya alatt a nép számára oly fontos szentségi élet szünetelt.A kor vallási eszményei között komoly szerep jutott a vezeklésnek, a böjtnek, a különféle fogadalmaknak. Ekkor vált általánossá a fülgyónás és a búcsu, amelyek bevezetésével féglegessé vált a katolikus egyház - a keletiekétõl némileg eltérõ - szentségi gyakorlata. A Mária-kultusz és a szentek tisztelete is állandó formákat öltött, a zarándoklat õsi szokása pedig feléledt.

Már korábbi idõtõl, a 7. sz.-tól egységes liturgia és egységes latin liturgikus nyelv kapcsolta össze a nyugati egyházakat, az õsi, két szín alatti áldozás szokását pedig az ostya vétele váltotta fel. Gyarapodott a liturgikus ünnepek és emléknapok száma és jelentõs fejlõdés mutatkozott az egyházmûvészetek területén is, amelyet a román majd a gótikus mûvészetek fénykora mutat. A csak latin nyelven forgatott Szentírás olvasása papi elõjog ebben a korban; a biblikus ismereteket a homilia, a szentbeszéd népnyelvû formái, a lectionariumok, a Biblia pauperum képi világa közvetíti a tömegek felé. Kitüntetett szerepre jut a korai középkor századaiban az ereklyék kultusza: túlzott tiszteletük gyakran rajongó, túlzó formákat is öltött, eretnek próbálkozásoknak lett a kiindulópontjává.

Sokat fejlõdött ezekben a századokban az egyház már-már feledésbe ment õsi karitatív tevékenysége is: kórházak, menhelyek, zarándokházak, a szegényekrõl való gondoskodás intézményesült formái, a betagápoló szerzetesség megjelenése mutatja ezt a folyamatot. Az alapfokú, káptalani és plébániai iskolák mellett a 11. században már egyre több teológiai fõiskola ('studium generale') is mûködött, 1200 után pedig kialakultak a kor minden tudományában magas szintû képzést nyujtó, az egyházi és a kiformálódó világi elit oktatását ellátó, jogi értelemben és szellemükben még sokáig egyházi intézménynek számító egyetemek ('universitas'; Párizs, Bologna, Oxford).

A cluny reform révén megújuló egyház nagy vállalkozása volt a 11. sz. végétõl a keresztes háborúk meghirdetése és megszervezése. Ezeket a hadjáratokat azzal a jámbor céllal szervezték, hogy megsegítsék a keleti keresztény hittestvéreket és visszahódítsák a muszlim uralom alá került szentföldi területeket. Voltak azonban e történéseknek közvetett céljai is: a keleti kapcsolat gazdasági érdekei és az európai 'népességfelesleg' lecsapolása mellett elsõsorban az egyház és a pápaság európai tekintélyének helyreállítását illetve gyarapítását gondolhatjuk ilyennek. Az elsõ szentföldi hadjárat meghirdetésére 1095-ben került sor, a következõ esztendõben pedig a rajongókból és kalandorokból, fõurakból és nincstelen csavargókból összeállt sereg útnak is indult. A kereszteseknek 1099-ben sikerült Jeruzsálemet elfoglalniuk, majd - a helyi muszlim fejedelmekkel állandó harcban maradva - Palesztinában és Szíriában feudális latin-keresztény fejedelemségeket ('keresztes államok') hoztak létre. Ezeknek a katonailag gyenge államoknak és az oda özönlõ zarándokoknak az oltalmazását azonban csak újabb és újabb hadjáratok szervezésével lehetett biztosítani. Az 1270-es évekig Európából nyolc nagyobb és számtalan kisebb sereg, hadjárat indult, a Szent Sír védelmére pedig önálló szerzetes-lovagrendek alakultak, a végsõ gyõzelmet azonban a muszlim túlerõ és a keresztesek, az európai államok közötti ellentétek miatt nem sikerült biztosítani. Jeruzsálem már 1187-ben elesett, 1291-ben pedig a nyugati lovagok végleg kiszorultak Palesztinából. A rajongók és kalandorok vállalkozásai közben is tévesztettek célt: 1204-ben a keresztesek Konstantinápolyt foglalták el és a keleti kereszténység világát pusztították a muszlimok helyett. A különvált egyházak egyesülésének kikényszerítése is felmerült, az európai politikában pedig a keresztes hadjáratok ügye pápák és uralkodók közötti csatározások eszközévé változott. Végül is a katonai és a spirituális cél elérhetetlennek bizonyult, ám a keleti kapcsolattal fellendült a levantei kereskedelem, az európai gazdasági élet és a nyugfati kereszténység az antik és az arab tudomány és kultúra vívmányaival és érintkezésbe került. A keresztes idõknek a vallási életben is volt maradandó hatása: megerõsödött az egyház univerzalisztikus küldetésének tudata, a távoli hadjáratok pedig egy új jámborság forrásául is szolgáltak a mindennapokban.

A cluny reform egyik alapvetõ célkitûzése a pápaság és az egész egyház megoltalmazása volt a világi hatalom túlzott befolyásától. A reformokkal és az egyház tekintélyét nagyban növelõ keresztes hadjáratokkal szinte egyidõben azután ki is bontakozott az állam és az egyház, a világi és a lelki hatalom nagy vetélkedése, a pápaság és a császárság hatalmi kûzdelme. E harc elsõ állomása az volt, amikor a római reformerek kísérletet tettek arra, hogy kiiktassák a császári beleszólást a római püspökök megválasztásába. Ez a próbálkozás felemás eredményeket hozott, ám hamarosan következett rá az invesztitúra-vita, amely bõ két évszázadon át az egyháztörténet legfontosabb kérdése maradt. Tétje az volt, hogy az egyházi vagy a világi hatalom, a pápa vagy a császár jogosult-e a magasabb egyházi tisztségek betöltésére és az azokba való beiktatásra. A hitbéli alkalmasság és a politikai megfelelõség sajátos vitája volt ez, egyben egy olyan küzdelem, amelyben a latin egyház a cezaropapizmus kialakulása ellen, a világi hatalom pedig a klérus evilági univerzalizmusa ellen küzdött. Nyilt kenyértörésre 10754-ben VII. Gergely pápa és IV. Henrik császár között került sor.. A váltakozó sikerû harcban birodalmi hadak dúlták Itáliát, Németországban pedig a pápa által tüzelt fejedelmek és ellenkirályok teremtettek háborús állapotokat. A pápai fél a hûségeskü alóli feloldozás és a kiközösítés eszközeivel élt, a világi hatalom viszont a harctereken bizonyult erõsebbnek. A harc elsõ szakasza végül 1122-ben olyan kompromisszummal zárult, amely egyik felet sem elégítette ki igazán.

Másodízben az 1170-es években, III. Sándor pápa és Barbarossa Frigyes idején csapott össze a két ellenfél. A konfliktus több alkalommal is európai meretû háborúval fenyegetett, az ellenpápák és ellencsászárok felléptetése pedig mindkét fél tekintélyét aláásta. A harcban közvetlenül nem érintett európai királyságok, sõt egyes fõpapok is a két tábor között lavíroztak: érdekeiknek megfelelõen hol az egyik, hol a másik oldalra álltak. Így az angol királyoknak sikerült szinte teljesen "lerázniuk" a római egyházvezetés hatalmát, Magyarország uralkodói pedig - ha a pápákat támogatták is - magukra nézve vidáman gyakorolták az invesztitura jogát. Súlyos válságot idézett elõ e vetélkedés Észak-Itáliában, ahol az egyes tartományurak és városok hol az egyik, hol a másik oldalra álltak, miközben földjük hadszíntérré lett, Németországban pedig a jogvita és jogbizonytalanság következménye feudális anarchia lett. A harc második szakasza 1200 körül a pápai fél gyõzelmével zárult, ugyanez pedig megismétlõdött az 1204-es évek végén, II. Frigyes halála után is. A pápai fél végsõ gyõzelmét az jelentette, hogy 1250 után a birodalom egysége szétesett; olyan belviszály és interregnum következett, amelyben a világi hatalom aligha versenyezhetett az egyházival.

Más európai országokban a pápaságnak az invesztiturához való jogát változó sikerrel lehetett - ha lehetett - érvényesíteni. A keresztény univerzalizmus teológiai-politikai eszméje mindenesetre pontos megfogalmazást nyert az 1302-ben kiadott 'Unam sanctam' bullában, amely a hatalom eredetérõl és birtokosairól értekezik. A pápai kánonjogászok okfejtése szerint minden hatalom forrása Isten, aki kétféle hatalmat ruházott a teremtményre, a világra, amelyeket - a középkor képi nyelvén egy-egy kard szimbolizál. A lélek feletti, magasabbrendû hatalom kardját közvetlenül az egyház és annak hierarchikus feje, a pápa kapta és forgatja. A másik, a földi hatalom letéteményese is eredendõen az egyház, amely azonban józan meggondolásból átadja azt a világi uralom gyakorlóinak, akik így hatalmi jogosítványaikat - az egyház közbejöttével - Istentõl nyerik.Ebbõl az következik, hogy az egyházi hatalom nem pusztán megelõzi a világit és fölötte áll annak, hanem adományozója és bírája is az uralkodói jogoknak. Játékosan szólva: ha a bizánci történelemben a világi elem egyház feletti totális uralmát cezaropapizmusnak neveztük, akkor e bulla hatalmi koncepcióját joggal mondhatjuk a 'papocezarizmus' kísérletének, amely azonban a nyugati egyház történetében múló pillanatnak, kitérõnek bizonyult.

Alig jelent meg a pápa nemzetek, népek feletti fõhatalma mellett érvelõ bulla, a francia királyok véget is vetettek az evilági keresztény univerzalizmus ábrándjának. 1305-ben királyi nyomásra olyan fõpap került Péter trónjára, aki francia területre, Avignonba helyezte át a római püspök székhelyét. Ezzel vette kezdetét a pápák 'avignoni fogsága', amelynek évtizedei alatt az egyházfõk korlátlan francia befolyás alatt álltak. A nyílt francia függõség az európai országok zömében nyílt visszatetszést keltett: Bajor Lajos német király szakított az avignoni pápákkal, Itáliában felkelések robbantak ki, Anglia, Kasztilia vagy Magyarország uralkodói pedig teljesen önálló egyházpolitikába kezdtek. Ennek a meghasonlott és megalázó helyzetnek XI. Gergely pápa próbált véget vetni, amikor 1377-ben visszatért Rómába, ám ez a lépés súlyos egyházszakadást hozott, hiszen a francia párt utána még évtizedekig ellenpápákat állított a római fõpásztorok ellenébe. Mindez pedig nem pusztán politikai viharokat kavart, hanem az egyház tekintélyét és belsõ rendjét is a mélypontra juttatta; az 1400-as évek elején a nyugati egyház és benne a pápaság intézménye hasonló helyzetbe került, mint a korai középkor legsötétebb századaiban.
 

3. Vallási mozgalmak a középkor századaiban
 

A középkori egyház tanítása fontos rendezõ elv volt a társadalom rendjének megteremtésében. Nem meglepõ tehát, ha a hit- és a közéleti szempontok keveredtek és e korszak radikális, alkalmanként lázadó társadalmi mozgalmai a vallási különutaság kifejezõi is voltak. Ezek, az egyház hivatalos tanításával szembeforduló eretnekmozgalmak a 12. századtól sokasodtak meg, egyszerre jelezve a társadalom belsõ feszültségeit és az egyház hitének elégtelenségét vagy bizonytalanságát. Az így születõ vallási különutasságok, eretnekségek zöme a városi kézmûves rétegek elégedetlenségét tanúsította a kialakult hatalmi- és hit-struktúrákkal szemben, egyben pedig reakció volt a hatalmas és gazdag, az evangéliumi egyház hitével szembeforduló egyház létére.

A népi jellegû, misztikus-karizmatikus ellenzékiség - ókeresztény eszmék örököseként - elõször a balkáni vidékeken lépett fel a bogumilok mozgalmában. Az õ hitük keletrõl származott és a gnósztikus hagyománnyal mutat némi rokonságot. Felfogásuk szerint Istennek két fia volt: a Logosz és a Sátán. A bûnös, gyarló ember a Sátán alkotása, a Logosz pedig éppen azért szállott alá ember alakjában, hogy megdöntse a bûn és a Gonosz uralmát. Az egyház, mint a bûnös emberek bûnös szervezete is a Sátántól van, amely ellen az igazhitûeknek harcolniuk kell, hogy a tisztaság, az igazság és a szegények egyházát, Isten igazi egyházát megteremthessék.

Az erre következõ idõk nyugati eretnekmozgalmai jellemezhetõk néhány közös vonással. Így - az ókeresztény eszmékre hivatkozva - szigorú aszkézist hirdetnek, kárhoztatják a világ és benne az uralkodó egyház hatalmát és gazdagságát. Maga a római egyház véleményük szerint a Sátán mûve, a pápa pedig maga a Sátán. Hierarchikus egyházra nincs szükség; az egyháznak nem jár sem birtok, sem adó, hanem a lélek dolgával törõdõ evangéliumi szegénységben kell munkálkodnia. Rajongó, karizmatikus közösségeikben többnyire tagadták a nyugaton ekkor már általános gyermekkeresztséget, érvénytelennek gondolták annak a látható egyház általi kiszolgáltatását, a gyülekezetbe való befogadást pedig a felnõtt ember felelõs döntésébõl eredeztették. Apostoli egyszerûséget és szegénységet, néha vagyonközösséget hirdettek a hívek közösségében és azt is vallották, hogy a papi funkciók mindenkit megilletnek, aki hitben él. Vallási életük mindennapjaiban a népnyelvet használták, így olvasták és egyénileg magyarázták a Bibliát is. Nyilvános bûnbánatot és vezeklést hirdettek, két szín alatt áldoztak, gyakran böjtöltek, az egyházi hagyományról viszont azt állították, hogy egy fabatkát sem ér.

Az Európa nyugati felében a 12. századtól gombamódra szaporodó eretnekmozgalmak közül a legjelentõsebb a katharok (tiszták) mozgalma. Álláspontjuk a régi gnósztikusokkal, a bogumilokkal is rokonságot mutat, hitük jellegzetes formája pedig az a nézet, amelyet az egyháztörténetben albigens eretnekségnek neveznek. Felfogásuk szerint a szellemi, a láthatatlan világot a Jó Isten alkotta, a látható, az anyagi világ viszont a Gonosz mûve. A társadalom, az állam, az egyház és a család egyaránt ez utóbbitól veszik létüket, annak tehát, aki 'tiszta' akar lenni, kûzdenie kell ezek ellen. Az ilyen alapon álló közösségekben elutasították az egyház által kínált szentségeket és a hivatalos liturgiát, a papság és a szervezett egyház üdvközvetítõ szerepét. Véleményük szerint az ember célja az anyagi dolgok megvetése: aszkézisüknek és vértanúi hajlandóságuknak is ez a meggyõzõdés az alapja. Maguk közül azokat, akik a világ dolgairól való lemondással meá eljutottak egyfajta tökéletességre, perfekteknek nevezték: õk voltak azok a karizmatikus 'szentek', akik a tömmieket irányították. Monofizita módon Krisztusnak csak látszólagos emberséget tulajdonítottak, a már elkövetett bûnök tekintetében pedig tagadták a feloldozás, a felmentés lehetõségét. A Szentírást szó szerint, ám ugyanakkor eszkatológikusan értelmezték, saját szertartásrendet és szervezetet teremtettek. Fénykorukban csaknek az egész Dél-Franciaországot birtokolták, támogatóik között pedig a vidék önállóságra törekvõ fõurait ugyanúgy megtaláljuk, mint a városi kézmûveseket, a parasztokat, az egyházzal elégedetlen alsópapságot. 1200 körül már saját közigazgatásuk és iskolarendszerük is volt; 'birodalmukat' csak különösen barbár keresztes- és polgárháború, vad inkvizíciós üldözés után sikerült - Franciaország felét elpusztítva - felszámolni.

Ugyancsak Dél-Franciaországban bontakozott ki a 12. sz. végén a valdensek mozgalma. Alapítója, egy lyoni kereskedõ a Bibliát olvasva lemondott vagyonáról és apostoli szegénységben élõ közösséget alapított. Tanítványai prédikáltal, lefordították a Szentírást és az õsegyház ujraélesztésén munkálkodtak. Saját karizmatikus papjaik voltak, a hivatalos egyházat pedig gazdagsága és képmutatása miatt kárhoztatták. Sokáig üldözték õket is, egy töredékük azonban Piemonte hegyei között átvészelte az idõk viharait, késõbb pedig a reformáció mozgalmához csatlakozott. Itáliai eredetû volt Bresciai Arnold tanítványainak, az arnoldistáknak a mozgalma. Arnold azt hirdette, hogy a pápaságnak apostoli szegénységben és alázatosságban kellene élnie, hívei pedig közeli vligvégében reménykedtek. Egy másik itáliai mozgalom, a luciferiánusok szerint az egyház által hirdetett hamis isten helyett Lucifert, a Sátánt kell imádni, akit igaztalanul számûztek az égbõl, ahová hívei élén fog visszatérni. Akkor válik világossá, hogy amit az egyház igaznak állít, az hamis, amit pedig hamisnak mond, az maga az igazság. A luciferiánusok tagadták a böjtöt, az önmegtartóztatást, a misét és a papságot, általában pedig a világ fennálló rendjét.

Különös misztikus közösség alapjait vetette meg 1200 körül Joachim a Fiore, aki ismét csak a gazdag, a testi egyház legyõzésérõl és a jámbor lelki egyház eljövetelérõl jövendölt. Tanítása alapját a Jelenések könyvében lelte meg: tanítványai innek nyerték az apokaliptikusok nevet is. A vízióban a fenevad maga a pápa, az igazi Antikrisztus, aki a világ bukásának elõidézõje és oka. A flagellánsok, az önostorozók mozgalma sokkal gyakorlatiasabb: a pestisjárványok vészhangulata és bûntudata után a személyesen vállalt önsanyargatásban és szenvedésben látták a hit igazi értelmét, amelyet az egyház tanítása korábban elfedett. Hasonló volt a begárdok és beginák mozgalma is: betegápoló, a halottak eltemetését végzõ társulásból lettek fanatikus, önsanyargató mozgalommá, amelynek hatása szinte egész Nyugat-Európában érezhetõ volt a 13. században.

A társadalommal és az egyházzal szembeni elégedetlenség mellett e mozgalmak a középkori ember spirituális elégedetlenségérõl is tanúskodnak. A vallási radikalizmus a társadalmi elégedetlenség árnyékában fogalmazódik meg, de nem lényegtelenebb annál. Ám ez a kritika a hatalmi harcaiba merülõ egyházat készületlenül érte. Gyógyírként nem lelt más eszközt, mint az eretneküldözést, a kereszteshadjáratot. Ekkor született a hit tisztaságán jogi-hatalmi eszközökkel õrködni hivatott egyházi intézmény, az inkvizíció. Az egyházi törvények és fegyelem ellen vétõket kánoni büntetésekkel sulytották, a visszaesõk ellen viszont az állam, a világi hatalom eszközeit is igénybe vették. Más lépések is születtek azonban: a ferences és a dominikánus rend megalapítása azt példázza, hogy maga az egyház is igyekezett elébe menni a kor kihívásainak. A koldulórendek a népnyelvû igehirdetés és az apostoli szegénység letéteményesei voltak és az elkövetkezõ századok egyházi életét döntõen meghatározták. Mûködésüknek is köszönhetõ, hogy a középkori egyház történetében nem a szétforgácsolódás, hanem az egység ideje következett a 13. században, amelyet a hitélet és a tanfejlõdés tekintetében is a klasszikus katolikus kultúra kibontakozása idejének szokás számontartani.
 

3. A 'nagyközépkor' és a reneszánsz egyháza

A katolikus tanítás ezekben a századokban jutott el a katolikus hit racionális elvek szerinti kidolgozásának, a filozófiai eszközökkel megvilágított dogmatikai szisztéma kimunkálásának állapotához. Ennek a folyamatnak a gyökerei a középkori egyetemek virágzó tudományos életében, intellektuális értelemben pedig az arisztoteliánus skolasztika adaptációjában kereshetõk. Szent Anzelm istenbizonyításai, Abelard teológiai logikája jelezte a tudományos kezdeteket, az 1240-es évektõl pedig Albertus Magnus, Bonaventura és Szent Tamás alkotta meg a 'summa' szintézisében a katolikus elmélet rendszerét. Ebben az elméleti munkában közrejátszott az is, hogy a nyugati keresztény világ megismerte az antik filozófia eszméit, az arab és a zsidó bölcseletet, elméleti kiindulópontjaként pedig azt az intellektuális szempontot választotta, amely szerint 'a hit ésszerû'.

Ezek az idõk az európai világ gazdasági és társadalmi fejlõdésében is fordulópontot hoztak. Kelet, a mediterrán világ kapui bezárultak ugyan, ám a nyugat civilizációjában a kézmûipar, a távolsági kereskedelem meghatározó szerepre jutott. Megindult az urbanizáció folyamata, növekedett a bányászat, a kohászat és a textilipar szerepe, a népesség pedig dinamikusan növekedett. A korabeli egyház életébõl is merített minták nyomány felbukkantak a korporatív társadalom elemei: megerõsödött a céhrendszer, megszületett a szabad paraszti rétegek munkáján is alapuló rendi társadalom. Mindez a vallási élet differenciálódását is magával hozta: a város és a falu hitélete között már határozott eltérések adódtak, az új tömegkultúra nyomán pedig a jámborságnak is a régitõl eltérõ formái alakultak ki. Mindezek a változások nem mentesek egy új apokaliptikus közszellem kiformálódásától: a nagy járványok Európája fokozott érdeklõdéssel fordul a kereszténység bûnbánó, vezeklõ, misztikus áramlatai felé, amelyek a 14. sz. után szinte már meghatározóak a mindennapok vallási kultúrájában.

Ugyanakkor a 14. sz. a hivatalos, a 'nagyegyház' számára ismételt válságokat hozott. Az avignoni fogság után elõállt egyházszakadás átmenetileg megszüntette a keresztények egységét: pápák és ellenpápák küzdenek ebben a korban egymással, a megosztottság eredménye pedig ismét erkölcsi és intézményi válság. A kialakult zûrzavaros helyzet orvoslására 1409-ben összeült a pisai zsinat, amely letette az egymással acsarkodó pápákat és új egyházfõt választott. Az európai hatalmak zömének helyeslése ellenére ennek a lépésnek az lett a következménye, hogy már nem egy vagy két, hanem három pápa formált jogot az egyház kormányzására, szakadással és eretnekséggel vádolva ellenfeleit. Az uralkodók és az egyházi közvélemény nyomására Európa püspökeinek kollégiuma, a zsinat ekkor magához vonta a hierarchikus fõhatalmat: kimondta a 'zsinat a pápa felett áll' elvet, a konciliarizmus alapgondolatát, hogy rendet tudjon tenni a kereszténység belsõ ügyeiben. Ennek a célnak a megvalósítása érdekében ült össze a konstanzi zsinat 1414-ben: itt végre sikerült helyreállítani az egyház egységét és új, vetélytárs nélküli, mindenki által elfogadott pápát választani. A következõ évtizedek zsinatain már a válság utáni szervezeti és erkölcsi helyreállítás, a belsõ reform ügye is szóba került, egyebekben pedig ekkor vált aktuálissá a keleti egyházzal való únió megteremtésének témája is.

Közben Itália, majd egész Európa fejlõdése - gazdasági, vallási, szellemi értelemben is - a reneszánsz korszakába lépett. Tovább erõsödött a városok, a kereskedõk és a kézmûvesek, a bankárok szerepe a társadalom életében. Fokozatosan világias, humanista, a klasszikus pogány ókort ideáljának tekintõ szellem nyert teret és ez a gondolkodásmód és izlésvilág fokozatosan jutott szóhoz az egyház életében is. 1450 után ez a szellem vált uralkodóvá Rómában, a pápai udvarban is: elkezdõdött a reneszánsz pápaság korszaka. Az új kultúra erõsen ember- és evilágközpontú volt, érdeklõdéssel fordult a természet és az antik örökség felé; nagyra becsülte a pompát, a fényûzést, a gyönyört, élvezte az élet sokszínûségét. Az új világlátás hamar utat talált az egyház vezetéséhez is: monumentális építkezések, mûvészetpártolás lett az eredménye. A világias életmód divatja visszaélések forrása is lett: a fõpapság mérték felett költekezett, ám pénzt is ugyanígy igyekezett szerezni. A fõpapi javadalmak ismét adás-vétel tárgyává lettek, a nepotizmus, a pápák és fõpapok rokonainak jövedelmezõ stallumokba juttatása pedig szinte természetessé lett. Így az egyháznagyok között veszedelmesen gyarapodott a méltatlanok és alkalmatlanok, az erkölcstelen életet élõk, a világi állapotúak és a serdületlenek száma. A kor pápái fõképpen építkeztek és politizáltak: a hitélet irányítására, a vallási állapotok megújítására alig maradt idejük.

A 14. és 15. században a teológiai és bölcseleti elméletalkotás helyét a jogászi szemlélet, a jogi gondolkodás vette át. A 15. sz. vezetõ hittudósai a konciliarizmus kidolgozásán fáradoztak, a filozófiában pedig a platonizmus divatja hódított. Itálián kívül a 'devotio moderna' spiritualizmusa vált uralkodóvá, a szellemi életben pedig a dogmatika a természet iránti tudományos érdeklõdéssel szemben maradt alul. A reneszánsz racionális-naturalisztikus szemlélete kritikusan viszonyult magához a keresztény hagyományhoz is. Így elvetette a filológiai hamisságokat, az erekélyékkel való bûvészkedést, a rajongó aszkézis és misztika túlzásait. A történeti hûség és a filológiai hitelesség jelszavával kezdett ez a kor a Szentíráshoz is közeledni. Rotterdami Erasmus szövegkritikája és szövegkiadása, L. da Valla bibliakritikai felfogása szemléletváltást jelzett, az egyetemek laicizálódó szelleme, a könyvnyomtatás felfedezése pedig oda hatott, hogy az egyház sok évszázados szellemi monopóliuma is megrendült.

A hétköznapok vallási létében ugyannakkor ebben a korszakban is bukkantak fel új, értékes és maradandó elemek. Növekedett az ünnepek száma és liturgikus jelentõsége, új fénykorát élte Mária tisztelete. Általánossá lett Krisztus szenvedésének megünneplése, kialakult a keresztút-járás szokása, gyarapodott a zarándokhelyek száma, a bûnbánat és búcsús fegyelem, amely ujkeletû 'babonaságoknak' is utat nyitott. A 'devotio moderna' a hit bensõséges átélésének útját kereste, az intellektualizáló teológia viszont zsákutcába jutott. A korszak lelkipásztori munkájának fõ eszköze - immár évszázadok óta - a népnyelvû homilia, a prédikáció volt, amely a latin liturgia 'merev távolságát' volt hivatott ellensúlyozni az egyszerû hívek közösségében. A prédikációk világában fõleg a ferencesek szerepe volt fontos, a nyomtatás korának kezdetétõl pedig a hitszónokok beszédei, a prédikációs segédletek és útmutatók nyomtatásban is közkézen forogtak. A nyomtatás kora tette lehetõvé az ima- és énekeskönyvek, a lelkivezetõk terjedését is, amelyek megismerése a keresztélny közösség számára új, tudatosabb hit-kultúra forrásává vált.

Fejlõdött, változott az egyház szervezeti élete is. A papképzés szervezeti keretei továbbra sem rendezõdtek, magának a papságnak és szerzetességnek a létszáma azonban igen magasra emelkedett. A javadalom nélküli, kóbor klerikus a kor jellegzetes figurája, aki alig veszi ki részét az egyház életébõl: inkább olyan 'szabad értelmiségi', aki a társadalom peremén próbál megélhetést találni magának. A másik végletet a hierarchia csúcsa jelenti: a kor bíborosai és fõpapjai reneszánsz fejedelmek módjára élnek, a hit dolgaival alig törõdnek. Sok európai országban a felsõ papság adja az állami adminisztráció elitjét: birodalmi, királyi kancellárok, hadvezérek és bírók õk, akiknek alig van közük a helyetteseik által ellátott vallási, egyházi feladatokhoz. A korszak pápái világi uralkolókat is megszégyenítõen élénk politikai tevékenységet folytatnak: döntõbírók országok és uralkodók ügyeiben, szervezõi a török elleni hadjáratoknak, az Itália feletti uralomért pedig meddõ háborúkba bonyolódnak. A kor erkölcsi mélypontját VI. Sándor, a Borgia pápa uralma jelenti; II. Gyula világi uralkodóként - talpig páncélban, fején sisakkal - vezeti egyházát, X. Leó pedig a búcsúk árusításának 'üzleti' sikereibõl építi ujjá a Szent Péter bazilikát. Ezt a belsõ dolgaiban is rendezetlen egyházat Luther 1517-es fellépése, a reformáció kibontakozása készületlenül érte.
 

4. A reformáció korától a felvilágosodásig
 

A hitujjítás gyors sikerei világossá tették azt is, hogy a régóta ígért reformok elodázhatatlanok, a katolikus egyházban belsõ teológiai, liturgikus tisztázásra van szüksége.

Ennek a felismerésnek a jegyében került sor 1545 és 1563 között a tridenti zsinat összehívására, amely végre napirendjére tûzte az egyház belsõ megreformálásának ügyét. A reformáció kihívása kényszerítette, hogy az egyház a hittan, a szertartásrend és a szervezet tekintetében is ujrafogalmazza önmagát. A zsinat fenntartotta azt az elvet, hogy a hit alapja a Szentírás és az azt az egyházban értelmezõ és továbbépítõ szent hagyomány. Megmaradt a régi liturgia és annak latin nyelve, lépések történtek viszont a bibliafordítások és a népnyelvû írásmagyarázat elõmozdítása dolgában. A zsinat megerõsítette a szentségtan õsi eleveit, a tisztítótûzzel, Mária és a szentek tiszteletével kapcsolatos hagyományokat, a gyónás, a papi rend szentsége és a cölibátus eszméit valamint Péter utódainak hierarchikus egyházfõségét.

Hathatós reformintézkedésekre is sor került, amelyek elsõsorban a papság és a szerzetesség belsõ életét és az egyház igazgatási fegyelmét érintették. Így a zsinat helybenlakásra, a világias életmóddal való felhagyásra kötelezte a püspököket és a papságot. Rendelkezések születtek a szerzetesi fegyelem megújítása érdekében és elhatározták olyan papképzõ intézetek felállítását is, amelyek a klerikusok szervezett, színvonalas oktatásáról, felkészítésérõl voltak hivatottak gondoskodni. Szabályozták a szentek tiszteletének formáit, a szentségek kiszolgáltatásának rendjét, az anyakönyvek vezetésének módját, a jövedelmek kezelésének formáit és megtiltották a búcsúcédulák árusításának korábban botrányos gyakorlatát. A zsinat az alapvetõ hitelveket hitvallásban foglalta össze, a hívõk számára pedig katekizmust szerkesztett.

Idõközben Európa számos vidékén a protestánsok kerültek többségbe, a katolikus kisebbséget pedig üldözték. Jelentõsek voltak a reformáció idején az egyház személyi, szervezeti és anyagi veszteségei: számos pap és szerzetes csatlakozott a hitujjításhoz, püspökségek sora szûnt meg, az egyházi birtokok tetemes része pedig - fõleg Németországban és Észak-Európában - a világi hatalom kezére került. Trident után mindezek a folyamatok megtorpantak: fokozatosan érvényre jutottak az új rendelkezések és megindult a reformáció terjedésének megállítása, a hívek 'visszatérítése'. Ez utóbbi néhol állami erõszak igénybevételével, máshol hitviták és térítõ munka révén hozott eredményt. A megújulás része volt a római kúria reformja, a simónia és a nepotizmus elleni kûzdelem, a tiltott könyvek jegyzékének ('idex') összeállítása, a katolikus iskolák és egyetemek ujjászervezése, de a hitreform ellen harcoló inkvizíció feltámasztása is.

Ezeknél a lépéseknél is hatékonyabbnak bizonyult olyan új szerzetesi közösségek megalakítása, amelyek hivatásszerûen szolgálták a katolikus megújulás és a reformáció elleni harc ügyét. Az új rendek közül az oratoriánusok a papképzésban, a lazaristák a betegápolásban, a kapucínusok a ferences lelkiség és a népmisszió világában hoztak újat. A piaristák a középfokú oktatás területén találtak mnukát; a modern pedagógiai eszközök használata és a természettudományos mûveltség terjesztése területén mûködésük meghatározónak bizonyult az elkövetkezõ századokban. A legfontosabb rendalapításnak mégis a Jézus-társaság, a jezsuita rend életre hívása bizonyult. Az új közösség tagjai a szokásos szerzetesi fogadalmakon túl feltétlen engedelmességet fogadtak a pápának, szervezetüket pedig igen szigorú, már-már katonai fegyelem alatt építették ki. A rendi jelöltek igen alapos és hosszú képzés után láthattak munkához, sajátos lelkigyakorlatos módszereik révén pedig elmélyült alázatra és hatékony önfegyelemre tettek szert. Az alapító, Szent Ignác kezdeményezése nyomán a rend már a 16. sz. végétõl igen széleskörû tevékenységet folytatott. A tagok közül sokan az amerikai és ázsiai misszióban dolgoztak, mások viszont protestáns környezetben ellenreformációs munkát végeztek. Sok rendtag lelki vezetõként vagy hitszónokként mûködött, de politikai szerepük sem volt elenyészõ, hiszen katolikus uralkodók gyóntatóiként is dolgoztak. Számos kollégiumot, egyetemet és gimnáziumot alapítottak, amelyekben magas színvonalú, fõleg humán irányultságú és erõsen hitvédõ elkötelezettségû munka folyt. A jezsuiták komoly eredményeket mutattak fel az egyházi és a világi tudományok mûvelésében; a barokk szellemiség terjedése és a katolikus dogmatika és bölcselet megélénkülése ugyanúgy nekik köszönhetõ, mint ahogy a 16. sz. inkvizíciós eljárásainak feltámasztása is a rend mûködésének eredménye. Európa déli, latin kultúrájú, katolikusnak megmaradt országaiban ennek, az inkvizíciónak tudható be, hogy a protestantizmus alig mutathatott fel eredményeket, a vegyes felekezetû régiókban pedig jelentõsen járultak hozzá a katolikusok számának gyarapodásához, a hitujjítás további térfoglalásának megállításához, visszafordításához.

A német és a francia vallásháborúk után, majd a harmincéves háború lezárulását követõen egyensúly és nyugalom alakult ki Európa immár megosztott, katolikus és protestáns régiói között. Anglia, Németalföld, a skandináv országok és Nématország nagyobbik, északi fele a reformáció hitére tért, a lendületes katolikus restauráció nyomán Európa déli, nyugati és középsõ felében azoban a katolikus kereszténység többségi vagy kizárólagos vallás maradt. 1648 után Európa vallási térképe véglegessé vált és a katolikus egyház a nyugati kereszténység többségi közössége maradt, az Európán kívüli misszióban pedig versenyfutás indult az egyes felekezetek között.

A katolikus reform idõszakában komoly változások következtek be a hitélet területén. Így tovább növekedett Mária és a szentek kultuszának jelentõsége. A liturgia fejlõdésére meghatározó hatással volt az egységes misekönyv és breviárium kidolgozása, a Római Rituálé kötelezõvé tétele, a vallásos népénekek kultúrájának fejlõdése. Fõként a jezsuiták mûködésének köszönhetõen gyakoribbá vált a miselátogatás, a gyónás és az áldozás. A népi hitélet középpontjába olyan elemek kerültek, mint az Oltáriszentség és Jézus szívének kultusza; általánossá váûlt a rózsafûzér mondása, a litánia és a keresztútjárás. A vallási ünnepek számának gyarapodása miatt a liturgikus kalendárium reformja is idõszerûvé vált; az új szabályozás döntõen a Jézus- és Mária-ünnepek jelentõségét emelte, az egyházi élet vizuális kereteit pedig a barokk stílus pompázatos külsõségei közvetítették.

A reformáció hatásának is köszönhetõen tovább növekedett a liturgikus életben a prédikáció, a homilia szerepe, a Szentírás olvasása viszont továbbra sem vált általánossá. A mindennapok vallási életét inkább a prédikációs gyûjtemények, katekizmusok, lelki tükrök, a vallási jámborság már-már ponyva-irodalomnak számító alkotásai határozták meg. A lelki élet megélénkülésével megélénkült a misztikus-aszketikus irodalom, amelyet ebben a korban fõleg spanyol szerzõk szólaltattak meg. A vallási élet árnyoldalaihoz tartozott viszont a boszorkányhit újraéledése, a népi babonaságok makacs továbbélése, a máshitûek iránt fennmaradó, sõt fokozódó türelmetlenség.

A protestantizmus ellenében folytatott hitvédelmi harc a tridenti zsinat dogmatikai tisztázásán túl a katolikus tudományosság ujbóli felvirágzásához is elvezet. Az apologetika alapjait M. Cano rakja le, Molina, Banez a kegyelemtanban, Suarez a filozófiai igényû hit-szintézis kidolgozásában jeleskedik. A barokk polemikus teológiájában R. Bellarmino alakja a meghatározó, akinek tanítványai között a magyar Pázmány Pétert is ott találjuk. A közvetlenül hatalmi, politikai eszközök mellett a barokk idõk teológusainak, a szerzetesrendeknek, az ujraépülõ egyházszervezetnek is köszönhetõ, hogy a 16. század nagy létszámveszteségei után a 17. században a protestánsok tömeges visszatérése válik jellemzõvé - elsõsorban Európa középsõ régiójában, Franciaországtól Lengyelországig és Magyarországig. Így a számarányok tekintetében a katolikusok jelentõs többségben maradnak az újhitûekkel szemben, a nyugati kereszténység egysége azonban végérvényesen megbomlik.

Idõközben, a 17. század vége utáni Európában új gazdasági, társadalmi és politikai rendkörvonalai bontakoztak ki. Politikai formáját tekintve a királyi abszolutizmusok kora ez, szellemiekben pedig a felvilágosodás ideje, amelynek közgondolkodása az értelem mindenekfelettiségére és a világ alapvetõ racionalitásának elvére hagyatkozva alapjaiban tette kérdésessé az egyház hagyományos hitét. A felvilágosodással a szellemi élet vezetõ köreiben, sõt gyakran magában az egyházban is egy olyan, deizmusra, panteizmusra, sõt ateizmusra vezetõ gondolkodásmód vált uralkodóvá, amely az egyházat 'avultnak' és 'haladás-ellenesnek' kiáltotta ki, ellene pedig az antiklerikalizmus és a racionális valláskritika eszközeivel lépett fel. Maga a politikai abszolutizmus is hajlamosnak mutatkozott arra, hogy a 'polgári ésszerûség' normáit kényszerítse az egyházra, nem pusztán a szervezet és a tanítás lerombolására, hanem a népi, a hétköznapokban élõ vallásosság megtörésére is kísérletet téve. A kor világias szellemének hatására a hitéleti aktivitás ismét lanyhul, maga a vallásosság egésze pedig elmaradott és félrevezetett emberek babonaságának minõsül, amely folyamathoz a vallási hagyományt a modern természettudományok oldaláról érõ támadások is társulnak.

A kor uralkodói abszolutizmusának természetes törekvése volt a hatalmi szuverenitás kiterjesztése a vallási közösségekre, az egyház, mint egész szervezetére. A protestáns világban ez a törekvés alig találhatott ellenállásra, a katolikus Európában azonban komoly küzdelmeket hozott. Elsõként Franciaországban, XIV. Lajos igyekezett Róma fõsége helyett királyi hatalma alá rendelni a katolikus közsséget. Az 1682-ben közzétett 'gallikán hitcikkelyek' már kétségbe vonták az egyház egyetemességét, a pápa francia egyház feletti hatalmát és egy autonóm, állami kontroll alá rendelt vallási szervezet vízióját vázolták fel. Az ügy ekkor még némi kompromisszummal lezárult, Róma és Franciaország viszonya azonban egyházi ügyekben gyakorlatilag századunk derekáig feszült maradt.

Csak növelte a gondokat, egyben pedig az elkövetkezõ idõk tanbeli vitái elõhirnökének bizonyult a janzenizmus színrelépése. Jansen fõként az egyháznak a szabad akarattal kapcsolatos teológiai tanítását támadta és Szent Ágostonra hivatkozva állította, hogy az ember nem önerejébõl, hanem csupán Isten õt determináló kegyelme folytán lehet alkalmassá az üdvösségre. A janzenista vita komoly teológiai vihart kavart és az egyház meg a király elítélõ állásfoglalása ellenére hosszú nyugtalanságot hozott a francia egyíházban, Németalföldön meg egyenesen egyházszakadáshoz vezetett. Nem kedveztek az egyház békés, háborítatlan fejlõdése és zavartalan hitegysége számára az európai katolikus országokban kibontakozó politikai viszonyok sem. A francia kontinentális hegemónia, a francia, spanyol és osztrák uralkodók hegemonisztikus küzdelme a pápák és a katolikus egyház számára is állandó konfliktust jelentett, Protugáliában pedig Pombal liberális diktatúrája nyilt egyházüldözzéssé fajult. Értelmiségi körben, a szalonok világában gyors ütemben terjedtek a deista, panteista, ateista eszmék és hódított az erõsen egyházellenes szabadkõmûvesség divatja is. Népszerûségre tett szert egy tisztán etikai-filozofikus-individuális vallásosság ideája, amely még papi körökben is hódított, sok egyházi vezetõ pedig örvendezõ szervilizmussal fogadta azt az uralkodói gyámkodást, amely maga is sokszor hit- és egyházellenes nézeteket erõltetett a katolikus közösségre.

Az egyház autonómiájának a fejedelmi abszolutizmus általi megtöréséhez a legalkalmasabb eszköznek a jezsuita rend megsemmisítése kínálkozott. Így a katolikus uralkodók 1773-ben kikényszerítették a rend feloszlatását, vele az egyház belsõ tartásának megtörését. Hispánia és Németország uralkodói az egyház udvari-hivatalnoki ellenõrzés alá helyezésével kísérleteztek, a politikai és szellemi értelemben is gyengének bizonyuló pápaság pedig ezeknek az etatista törekvéseknek képtelen volt gátat szabni. Az állami beavatkozás végletét jelentette a Habsburg Birodalomban kibontakozó jozefinizmus, a paternalista-deista abszolutizmus különösen bornírt formája. II. József - jámbor és hithû uralkodónak gondolva magát - korlátlan beleszólást kívánt az államhatalomnak az egyház ügyeibe - a fegyelemtõl a gazdálkodásig, a liturgiától a teológiáig. E cél érdekében korlátozta birodalma püspökeinek szabad érintkezését Rómával, felszámolta a szerzetesrendek zömét, a lelkészkedõ papságot és annak tevékenységét pedig - vallási szolgáltatásként - világi hivatalok felügyelete alá rendelte. A felvilágosodás állama durván beavatkozott a papképzésbe: a szemináriumokban egyháziatlan, egyházellenes, végletes esetekben nyiltan ateista tankönyvek használatát írták elõ a hatóságok, II. József pedig még az oltáron égõ gyertyák számának szabályozására is uralkodói rendeletet látott szükségesnek. Mindezek a viharok kevéssé érintették a mindennapok hitéletét és a népi jámborságot, a hierarchia, a papság soraiban és az egyház közéleti megbecsültségében azonban komoly károkat okoztak. Elõremutató tény viszont, hogy ebben a korban tették meg az elsõ lépéseket a vallásszabadság, a felekezeti egyenjogúság és a valódi vallásbéke biztosítása irányába. Az államvallás kivételezett helyzete a katolikus és a protestáns országokban egyaránt megmaradt, a konfesszionális együttélés keretei és formái azonban némiképpen normalizálódtak.

Igazán drámai fordulatot a katolikus egyház történetében az 1789-ben kirobbant nagy francia forradalom hozott. Már az antiklerikális elõjelekkel induló revolúció elsõ éveiben sor került az egyházi vagyon jelentõs részének elkobzására, a szerzetesi élet felszámolására, a belsõ egyházi ügyekbe történõ világi politikai beavatkozásra. 1791-ben a Törvényhozó Gyûlés állampolgári hûségeskü letételére kötelezte a püspököket és a papokat, azt azonban többségük a pápával teljes egyetértésben és a kánonjog elveinek megfelelõen megtagadta. Az esküt megtagadó papokat azután a Konvent elmozdította, a többieket pedig igyekezett az egyházi törvények megszegésére és arra bírni, hogy az állam 'vallási hivatalnokaiként' mûködjenek tovább. A támadás hatására sok pap elhagyta az egyházi szolgálatot, házasságot kötött, mások meg emigrációba kényszerültek vagy illegálisan mûködtek tovább, még a vérpad kockázatát is vállalva. A jakobinus idõktõl azután az egyházi élet gyakorlatilag szünetelt, a papság egy része viszont a fegyveres ellenforradalom mellé állt. Végsõ megtorlásként ezekre a lépésekre a Konvent megszüntette az egyházi anyakönyvezést, bevezette a polgári házasságkötést, engedélyezte a válást. Rövidesen bezárták, köztulajdonba vették a templomok nagy részét, 1793-ban pedig eltörölték a keresztény idõszámítást és a vallási ünnepeket. Robespierre a keresztény vallás helyett az Ész vallásának bevezetésével kísérletezett, a Konvent pedig törvényben mondta ki a - felvilágosult szellemben értelmezett - Legfelsõbb Lény létezését és a lélek halhatatlanságát. A Direktorium 1795-ben ismét lehetõvé tette a katolikus kultusz gyakorlását és a templomok mûködését, a szigorú állami ellenõrzést azonban fenntartotta.

VI. Pius, a korszak pápája érthetõ módon kezdettõl ellenszenvvel és gyanakvással figyelte a franciaországi eseményeket, a király kivégzése után pedig egyértelmûen a konzervatív koalíció és az ellenforradalmi emigráció mellé állt. 1797-ben a francia seregek németországi és itáliai gyõzelmei viszont oda vezettek, hogy azok megszállták a pápai államot, bevezették az egyház jogait csorbító francia törvényeket, végül pedig a pápát is fogságba vetették. Az események hatására a katolikus egyház helyzete szinte az egész kontinensen megrendült: aktivizálódtak az egyházellenes erõk, a katolikus közösség pedig komoly vagyoni és szervezeti veszteségeket volt kénytelen elviselni. Napóleon császárságával ez az áldatlan helyzet némiképpen megváltozott. A császár hosszú tárgyalások után konkordátumot kötött Rómával, amely a konszolidált feltételeket biztosította az egyház túlélése illetve megmaradása számára. Ez a megegyezés a késõbbiekben példaértékû lett az európai államok és a katolikus világegyház viszonyában. A felek megosztva gyakorolták az ellenõrzést az egyházi szervezetek és intézmények felett. A hit autonómiája és al állampolgári hûség kettõs követelményét szem elõtt tartva fennmaradt az állampolgári eskü; az egyház lemondott korábban elveszített birtokai visszakövetelésérõl, cserébe viszont állami támogatásra nyert jogasultságot. Napóleon és a pápa viszonya azonban ezzel nem rendezõdött: 1809-ben a császár hatalmi szóval megszüntette a pápai államot, amire kiközösítés, majd a pápa õrizetbe vétele következett. A francia forradalom hatása azonban sem otthon, sem a megszállt országokban nem azt a hatást váltotta ki, amelyre a hit ellenfelei gondoltak: sajátos vallásos konzervativizmus, hitvédõ fundamentalizmus született Itáliában, Spanyolországban vagy a 'vidéki' Franciaországban is, amely a katolikus megújulás tartalékát jelentette a 19. század elsõ felében.
 

5. A katolikus restaurációtól a századfordulóig
 

VII. Pius pápa Napóleon bukásakor visszanyerte szabadságát, a nagyhatalmak pedig a pápai állam politikai függetlenségét is rövidesen visszaállították. A nagyhatalmak jóindulatát évvezve a katolikus egyház ezt követõen hozzákezdhetett helyzete rendezéséhez, a forradalmi idõk nyomainak eltûntetéséhez. A szellemi helyzet is kedvezett ennek. Európa 1815 utáni közgondolkodásában a politikai konzervativizmus és a romantikus életszemlélet nyert teret. A romantika viszont, amely erõs affinitást mutatott a hit és a vallásban adott bensõséges érzelmi állapot iránt, fõ eszközévé lett annak a jelentõs megújulási mozgalomnak, amely a 19. sz. közepére ismét 'vallásbarát' légkört alakított ki a katolikus világ országainak zömében. Maga a Szentszék konkordátumok megkötésével igyekeztt biztosítani az egyház szabadságát az új Európában, a teológiai romattika pedig a megváltozott világ viszonyai között kereste a hit helyét a mindennapok életében. Mindez komoly vallási 'ébredéssel' is együtt járt: Franciaországban, Németországban és Itáliában nem pusztán a vallási élet és az egyházi hierarchia megújítására került sor, hanem arra is, hogy a katolikus gondolkodás visszataláljon a 'század uralkodó eszméinek' sorába. Ellenfél is maradt a kûzdõtéren: a klasszikus liberalizmusnak a felvilágosodásból is táplálkozó eszméi képviseltek ebben a korban a katolikussal ellentétes szellemi alternatívát.

Az 1830-as forradalmak után az ekkor trónra lépõ XVI. Gergely pápa különösen nagy lendülettel fogott hozzá a liberális eszmékkel való leszámoláshoz. Miközben katolikus körökben is egyre több szó esett errõl, õ mereven elzárkózott az egyház belsõ reformjának lehetõségétõl. Élesen elmarasztalta a 'polgári egyház' modelljét követelõ liberális katolikusok törekvéseit és a pápai államban ellene szervezõdõ republikánus mozgalmakat is igyekezett felszámolni. Az idõk szavára kevéssé ügyelõ programja sikertelen maradt: annyit ért csupán el, hogy néhány évtizedre meggátolta a teológiai modernizáció áttörõ sikerét, világi hatalma megõrzése azonban már nem saját erejétõl, hanem az európai nagyhatalmak diplomáciai taktikázásától függött. Több eredményt ért el a misszióban: XVI. Gergely korában indult meg az amerikai és az afrikai helyi egyházak megszervezése, az európai katolicizmus világkatolicizmussá formálódásának folyamata.

1846-ban megválasztott, akkor még liberális hírében álló utóda, IX. Pius azután a saját kárán tapasztalhatta meg a konzervativ politikai és teológiai katolicizmus erõtlenségét. 1848-ban Rómában felkelés robbant ki uralma ellen; 1849-ben visszatért ugyan, világossá vált azonban, hogy Olaszország egységének létrejöttét az egyháznak nem érdeke meggátolni, a római pápának pedig már nincs ereje hozzá. 1870-ben az államegység létre is jött, fél évszázados törést okozva a Vatikán és az új nemzetállam viszonyában, amelynek kárát természetesen döntõen Itália katolikusai látták. IX. Pius magát vatikáni fogolynak nyilvánította, nem ismerte el az olasz államot, annak vezetõit pedig kánoni büntetésekkel büntette, eredményt azonban ezzel már nem érhetett el. Hasonló konfliktust okozott az egyház számára a német egység megszületése is. Az új birodalom protestáns többségû, vezetésû volt, vezetõi pedig igyekeztek az egyház szerepét korlátozni államukban. Ennek eszköze volt a 'kultúrharc', a katolikus egyház közéletbõl való kiszorításának politikája, amely Róma és a helyi hierarchia kapcsolatának korlátozásával, a katolikus iskolaügy lehetõségeinek szûkítésével is együtt járt. Némileg kiegyenlítette ezeket a veszteségeket, hogy Angliában évszázadok után helyreállt a katolikus hit szabadsága, amelyet látványos katolizálási hullám is kísért, az USA katolicizmusa pedig ugyancsak ezekben az évtizedekben indult gyarapodásnak.

A külsõ kudarcokat a szervezeti és hitélet élénkülése kísérte. A korabeli katolikus egyház fejlõdésének tehertétele volt viszont egy modern, hatékony teológiai és filozófiai rendszer, egy arra épülõ modern dogmatikai és társadalomelméleti szintézis hiánya. Ennek a hiánynak a pótlására sok kezdeményezés történet, de egy sem nyerte el a Tanítóhivatal és/vagy a katolikus közvélemény tetszését. 1864-ben IX. Pius kiadta a Syllabus terjedelmes tilalmi jegyzékét, amely ráadásul a modern szellemi élet szinte minden irányzatát összeférhetetlennek mondta a katolikus hit igazságaival. 1870-ben összeült az I. vatikáni zsinat, amely legfontosabb döntésében a hit vitathatatlan ésszerûsége mellett foglalt állást, a legnagyobb feltûnést azonban a pápa hit és erkölcs dolgában való személyes tévedhetetlenségének dogmatizálásával keltette. Ezt a döntést már a maga idején is sokan vitatták, a 20. században pedig más keresztény egyházak ebben a döntésben látják a keresztény egység megteremtésének legnagyobb akadályát. 1879-ben új pápa, XIII. Leó útjára indította a modern idõk katolikus bölcseletének számító neotomizmust, a klasszikus keresztény filozófia rendszerének felfrissítését, az 1891-ben megjelent Rerum novarum körlevélben pedig a katolikus világközösség elsõ alkalommal mondott véleményt a modern társadalom konfliktusaival, állapotával kapcsolatban. Ez a dokumentum már új jelenségeket érzékel: a pozitivizmus korától a hit értéke ismét csökkenni kezd a világ szellemi életében, a szociálisan igazságtalan világ hatása pedig az, hogy megkezdõdik a modern társadalom, benne elsõként az ipari munkásság elkeresztényietlenedésének és az egyre erõsebben érvényesülõ szekularizációnak a folyamata.
 

6. Katolikus kereszténység a 20. században
 

A katolikus egyház és a modern idõk találkozása ismét konfliktussal, ezúttal elméleti, teológiai válsággal vette kezdetét. 1902-ben bontakozott ki a 'modernista válság', amelynek szereplõi a hit, szubjektív, érzelmi oldalát igyekeztek kiemelni, a modern ember létproblémáira adott válaszkét próbálták értelmezni a keresztény tanítást, ezekre a próbálkozásokra vagy a bibliatudomány megújításának kisérleteire azoban X. Pius pápa idejében a római egyház elutasítóan válaszolt. X. Pius kora más tekintetben is hozott konfliktusokat, de tartalmazta a megújulás jegyeit is. Ismét elmérgesedett az egyház viszonya néhány 'katolikus' országgal, mindenekelõtt Franciaországgal vagy Mexikóval, a mindennapok vallási életében viszont a szentek élénkülõ tisztelete, a katolikus egyletek és mozgalmak pártolása, a liturgikus részvétel élénkülése érdemel említést.

A rövidesen elkövetkezõ I. világháború új feladatott szabott az egyház számára is, amelyet XV. Benedek a békemisszióban, a népek közötti kiengesztelõdés - sok eredményt persze nem hozó - programjában foglalt össze. Ami meg a két háború közötti éveket illeti, a 'barokk' csillogó egyházának külsõségei térnek vissza. Eukarisztikus kongresszusok, gyorsan fejlõdõ missziók, a Katolikus Akció látványos népmozgalmai jelentik a fény ezekben az években. 1931-ben a mind aktívabb közéleti szerepet vállaló egyház körlevélben foglal állást a gazdasági és társadalmi igazságosság mellett, a 30-as években pedig a társadalmi kérdésekben nyilatkozó egyház figyelmét a modern önkényuralmi rendszerek, a szovjet, a német, az olasz diktatúrák elmarasztalása köti le. Fontos esemény e korban, hogy 1929-ben sikerül rendezni Olaszország és Róma, a Vatikán viszonyát, a késõbbi német konkordátum azonban már aligha nevezhetõ sikeresnek. A II. világháború ismételt megpróbáltatásokat hoz. Maga a Vatikán kezdettõl ellenséges a bolsevik kommunizmussal szemben, a háború alatt azonban a német nemzetiszocializmussal is szembefordul, a hierarchia és a katolikus értelmiség képviselõinek zöme egyre inkább a polgári demokrácia modern, nyugati formájában látja a társadalom katolikus szemmel is elfogadható jövõjét. Az egyház embermentõ és békeszerzõ misszión dolgozik: külsõ történelmi okoknak tudható be, hogy ismét nem túl nagy sikerrel. Éppen ebben az idõben, a háború alatt indul meg a katolikus tanítás lendületesebb modennizációjának folyamata: 1943-tól új mederben, a korábbinál szabadabban bontakozhat ki a bibliakutatás és megindul azoknak a teológiai reformirányzatoknak a kiformálódása, amelyek azután a katolikus egyház legutóbbi történetében jutnak vezetõ, meghatározó szerephez.

A korszak végének tagadhatatlan veszteségei is vannak: a háború után, a vasfüggöny leereszkedésével és a kelet-európai kommunizmusok uralomra jutásával kiterjedt egyházüldözés indul, a nyugati félteke felgyorsuló amerikanizációja és a jóléti, fogyasztói társadalom modelljének gyõzelme viszont a szekularizációs, az elvallástalanodási folyamatok drámai mértékû kiszélesedéséhez és felgyorsulásához vezet. 1950 körül a teológiai, dogmatikai konzervativizmus utóvédharca is felerõsödik: XII. Pius pápasága idején alkalmazkodás és reform helyett ismét az értékõrzõ magatartás terjedésének lehetünk a tanúi. Idõközben magában a katolikus dogmatikában alig volt változás: az I. vatikáni zsinat hittani döntésein túl mindössze két Mária-dogma kihirdetésére került sor, az egyikre még az 1850-es években, a másikra meg korszakunk végén, 1950-ben.

Áttörés következik viszont be az európán kívüli keresztény világ fejlõdésében: megindulnak azok a politikai, demográfiai, missziós és teológiai történések, amelyek eredményeképpen a katolikus közösség dinamikus fejlõdésének súlypontja egyre inkább a még gyarmati sorban élõ, éppen függetlenné váló, a világ fejlõdéséhez viszonyítva elmaradott régiókba tevõdik át. Csekély viszont a katolikus egyház fogékonysága a más hitvalláson lévõ keresztények felé történõ közeledésre: miközben az ökumenikus mozgalom - protestáns, sõt ortodox környezetben is - szép sikereket ér el, a katolikusok reakciója minderre az 1950-es évek derekáig az elzárkózás, elutasítás marad.

Irodalom az elsõ tájékozódáshoz:
 

- Adriányi Gábor: Az egyháztörténet kézikönyve, München: 1975.

- Angelini, Inigo M.: A katolicizmus, Budapest: 1992.

- Brown, Peter: Az európai kereszténység kialakulása, Budapest: 1999.

- Elõd István: Katolikus dogmatika, Budapest: 1983.

- Félegyházi József: Az egyház a korai középkorban, Budapest: 1967.

- Gergely Jenõ: A pápaság története, Budapest: 1999.

- Hartley, Edmund: A katolicizmus, Budapest: 2000.

- Jedin, Hubert: A zsinatok története, Budapest: 1998.

- Lafont, Ghislain: A katolikus egyház teológiatörténete, Budapest: 1998.

- Pierrerd, Pierre: A katolikus egyház története, Szabadka, 1987.

- McGrath, Alister M.: Bevezetés a keresztény teológiába, Budapest:1995.

- Szántó Konrád: A katolikus egyház története 1-3., Budapest: 1983-86.

- Török József: Egyetemes egyháztörténelem 1-2., Budapest: 1999.