1. A kereszténység a Közel-Keleten és a mediterrán világban
 

A legkorábbi keresztény egyház otthona, terjedésének színtere a Római Birodalom keleti fele volt. Amikor, még az apostoli idõkben az új hit kilépett Palesztina határain túlra, elsõként Szíria, Egyiptom, Kisázsia nagyvárosi kultúráiban talált otthont magának. Ez a világ szellemi és kultúrális értelemben a hellenizmus terméke volt: népek, vallások sajátos keveredése formálta, amelyeket Róma hatalma és a görög nyelv és mûveltség köteléke fûzött össze. Ebben a közegben teljesen természetes, hogy az ókeresztény egyház életében is a keleti, görög elem volt az elsõ századokban a meghatározó. Róma kivételével itt voltak a legfontosabb egyházkormányzati központok és teológiai iskolák és a számarányokat tekintve is a keresztények zöme a keleti birodalomrészben élt. Így bár Péter jogán Róma püspökének tiszteleti elsõbbséget adtak a részegyházak, a nagy zsinatok és a deológiai disputák a keleti részen bontakoztak ki. Az egyház dogmatikája, teológiája is görög nyelven, a görög bölcselet fogalmaira támaszkodva született meg: a latin teológiai nyelv Szent Ambrus és Szent Ágoston koráig alig hallatott magáról. A Kr. u. 320-as évektõl a császári udvar, a birodalmi kormányzat is keletre, Konstantinápolyba költözött, miközben a nyugati provinciákat germán barbárok özönlötték el, akiknek a nyomása alatt a nyugati rész, vele maga Róma 476-ban elbukott. A görög-latin, a Balkánon és az Al-Dunánál húzódó nyelvhatár rituális és liturgikus eltérések forrása volt már a 2. századtól: keleten a szentírásolvasás és a szertartások nyelve a görög, szokásrendje a 'bizánci', 'alexandriai', 'antiokhiai' volt, nyugaton viszont a latin nyelvû 'római liturgia' vált kizárólagossá. A szentlélek eredése, Mária és a szentek kultusza vagy a képtisztelet tekintetében is voltak eltérések, a hierarchikus hatalom értelmezésében pedig Konstantinápoly pátriárkái fokozatosan igyekeztek egyenjogusítani magukat Róma püspökével. Mindezek ellenére a hitegység Kelet és Nyugat között az elsõ évezredben fennmaradt, a szervezeti, intézményi, sõt fegyelmi és teológiai elkülönülés azonban már az 5. századtól folyamatosan kibontakozott. Formális és végleges szakadásra így csak 1054-ben került sor: ettõl az idõtõl a Róma fõsége alatt álló nyugati egyház önmagát 'katolikusnak' (egyetemes) nevezte, a keleti, görög egyház pedig 'ortodox' (igazhitû) közösségként élt tovább. Az ortodox ('pravoszláv') kereszténység fogalma azonban ekkor már nem azonos a 'keleti kereszténység' fogalmával, hiszen a keleti régióban már korábban is voltak szakadások, amelyek nyomán ebben a régióban 'anti-kakhedoniánus', az ókori egyetemes zsinatok döntéseit is elutasító közösségekkel is számolnunk kell.
 

2. Nesztoriánusok, monofiziták
 

Az elsõ jelentõsebb szakadásra Kr. u. 431-ben, az ephezoszi zsinaton került sor. Az ekkori konstantinápolyi pátriárka, Nesztoriosz kisebbségben maradt ugyanis azzal a nézetével, hogy Krisztusban két személy és két természet (isteni és emberi) lakozik. Az ortodoxok egy személyben két természetet állító nézete gyõzedelmeskedett, Nesztoriosz hívei pedig a 480-as évektõl Róma határain kívül, a Perzsa Birodalom területén szervezték meg önálló egyházukat. Így jött létre az a szír-káld-nak nevezett egyház, amely missziói révén 1000 utánig Belsõ-Ázsiába, Indiába (Tamás-keresztények, malabárok), az ujgurok közé vagy Kínába is eljutott. A középkor végére ez a virágzó nesztoriánus szervezet széthullott: ma apró szórvány-közösségekben világszerte alig néhány százezer híve él az egykor virágzó egyháznak, azoknak a száma pedig, akik únióra léptek a katolikus egyházzal, néhány millió - elsõsorban Indiában.

A második, jelentõsebb egyházszakadásra még mindíg a krisztológiai viták adtak okot. A 451-es kalkhedóni zsinaton a konstantinápoly hatalmára féltékeny alexandriai és antiokhiai teológusok egy csoportja azt tanította, hogy Krisztus egyetlen megtestesülésében csak egyetlen valóságos természet van, az isteni. Ezt a 'monofizita' nézetet maga a zsinat elvetette, ám Alexandria és Antiokhia ezt követõen kivált az egyház közösségébõl. A monofiziták ettõl fogva egymástól is kölönálló nemzeti egyházakat szerveztek: közülük a legjelentõsebb a nyugati szír vagy jakobita, az egyiptomi kopt és az etióp egyház. A monofizita egyházak virágzása a Közel-Keleten a muszlim hódításig tartott, utána azonban üldözött kis vallási csoportokká változtak. Így a szír jakobiták szervezetei és egykori missziói széthullottak és egyházuk ma alig számlál negyedmillió hívõt. A muszlim elnyomás ellenére kedvezõbben alakult az egyiptomi kopt egyház sorsa: hívei száma ma 8-9 millió, Egyiptom népességének mintegy 10%-a. Még az eddigieknél is háborítatlanabb õsi hagyományok mentén él ma a legjelentõsebb nem-ortodox keleti keresztény közösség, Etiópia monofizita egyháza, amely legkevesebb 20 millió követõrõl adhat számot. Még egy további jelentõs monofizita egyház élte túl az idõk viharait: a 'gregoriánus' örmény egyház, amelynek - Örményországban és a szórványban - legalább 4 millió híve van.
 

3. A bizánci rítusú egyházrész további fejlõdése az ókor századaiban
 

A nesztoriánus és monofizita szakadások jelentõsen meggyengítették Keleten az egyetemes kereszténységet. Egyiptom és Szíria elvesztésénél is nagyobb fenyegetést jelentett viszont a 630-as évektõl kibontakozó muszlim, arab hódítás, amely ekkor még döntõen a szakadár egyházak által uralt régiókat érintette (Egyiptom, Szíria, Perzsia), de magát a Kelet-Római, Bizánci Birodalmat is védekezésre kényszerítette. A bizánci egyház Kisázsiára szorult vissza a mediterrán térségben, ezt pedig csak némileg ellensúlyozták a balkáni szláv térítés kezdeti sikerei. A latin és a görög egyház között - a formális közösség fennmaradása mellett - ezekben a századokban alig maradt kapcsolat, hiszen annak lehetõségét a muszlim invázió és a barbár népeknak a Duna, az Elba és a Rajna vonalába való benyomulása fizikailag is gátolta. Az ezekben a századokban kényszerûen bezárkózó bizánci egyház sorsát ettõl a kortól a császári hatalom egyre közvetlenebb beavatkozása is meghatározta. Ennek a cezaropapizmus néven emlegetett politikai és valláspolitikai szisztémának a gyökerei Constantinus korára nyúlnak vissza. Már õ maga is a 'világi ügyek püspökeként' hívott össze zsinatot, utódai pedig nem pusztán államvallássá tették a kereszténységet, de buzgón beleszóltak teológiai, egyházfegyelmi, egyházkormányzati kérdésekbe is. A fõpapi kinevezések joga a népközösség általi jelölés, a papság, a szerzetesség általi választás helyett hamarosan császári kinevezéssé változott, a politikai vagy teológiai okokból nemkívánatossá váló klerikusoknak pedig letételükkel, számûzetésükkel is számolniuk kellett.

A császári hatalom egyházi ügyekbe való beavatkozásának legjellegzetesebb példája a bizánci történelem és egyháztörténet nagy válsága, a képrombolási vita. Ennek kiváltó oka a vallási életben egyre nagyobb szerepet játszó képtisztelet volt, valódi célja azonban az egyház feletti teljes ellenõrzés megszerzése az udvar részérõl. Krisztus képmásának ebben az idõben már komoly kultusza volt keleten, közben pedig folyt a vita arról, hogy a képi eszközökkel megjelenített Krisztus és Krisztus valósága között milyen - megjelenítõ, hordozó, szimbolizáló - viszony áll fenn. Kenyértörésre az vitte a dolgot, amikor 726-ban a muszlimok által keletrõl, a szlávok által északról szorongatott birodalom császára, III. Leó elrendelte a képtisztelet tilalmát, az ikonok elpusztítását. Már-már polgárháborúval felérõ válság robbant ki ezt követõen: a képrombolók és a képtisztelõk küzdelme egészen 843-ig folytatódott, erõsen próbára téve nem pusztán a birodalom, hanem az egyház tûrõképességét is, miközben a latin egyház és a pápai udvar is értetlenül szemlélte a keleten kavargó eseményeket.

Idõközben a latin világhoz fûzõdõ kapcsolatokra további árnyak vetõdtek. Közép- és Kelet-Európában némi rivalizálás bontakozott ki a latin és a görög missziók között, Konstantinápoly pátriárkái pedig - nyilván nem a császári udvar akarata ellenére - egyre határozottabban törekedtek arra, hogy a római püspökkel azonos egyházfõi hatalmukat - egyebek között egyetemes zsinatokkal is - elismertessék. Róma barbár államok által nyomorgatott püspökei, a germán inváziók és az ariánus küzdelmek által megpróbált latin egyház sokáig nem találta ellenszerét ezeknek a törekvéseknek. Ám a germán népek felvették a kereszténységet és olyan latin vallási kultúrájú királyságokat szerveztek, amelyek nem vonták kétségbe Róma püspökének egyedüli fõhatalmát az egyházban, a bizánci uralkodókra viszont távoli ellenségként tekintettek. Kelet és Nyugat vallási tartalmú elkülönülésében fontos fordulópontot hozott azután a pápák és a frank királyok szövetsége: Róma fõpapjai világi uralkodókká is lettek, cserébe pedig közremûködtek a Bizánc érdekeit alapjaiban sértõ nyugati császárság (Nagy Károly császársága) létrejöttében.

A nagypolitikai érdekellentét és a joghatósági viták eredménye lett azután az, hogy a latin és a görög, a katolikus és az ortodox egyházrész között 859-ben átmeneti szakadás állt be. Ebben az évben Róma püspöke visszahelyezte méltóságába a saját zsinata által letettnek nyilvánított konstantinápolyi pátriárkát, mire az új keleti fõpap, Photios - 867-ben magát a pápát jelentette ki eretneknek és letettnek, a következõ két évtizedben tehát formailag is szakadás állt be a két egyházrész kapcsolatában. Közben sokasodtak a keleti és a nyugati egyházat elválasztó elemek a vallási élet minden területén. Így megmaradt a nézeteltérés a Szentlélek eredése dolgában. Növekedett a liturgiák közötti távolság, eltérõ gyakorlat alakult ki a kovászos vagy kovásztalan kenyér eukarisztikus használatában, az ikon teológiai értékének megítélésében. Keleten sokkal nagyobb volt ebben a korban a szerzetesség befolyása a vallási életre, mint nyugaton, az egyházfegyelemben pedig a nyugatiak papi cölibátust követelõ, lassan kialakuló gyakorlatát nem követték a görögök. Ugyancsak megfigyelhetõ volt már ezekben a századokban, hogy a latin kereszténység szigorúan centralizált, a pápák fõhatalmát jelentõ fejlõdésével ellentétes az, ami a görög világban történik: miközben a konstantinápolyi fõpapok Rómával vitáznak egyenrangúságukról és császári hatalom alatt állnak, addig a helyi egyházak autonómiája fokozatosan megerõsödik és megjelennek annak a nemzeti-területi autonómiának az elsõ jelei, amelyet késõbbi szóhasználattal 'autokephaliának' mondunk.
 

4. Útban a 'pravoszláv' egyház kibontakozása felé
 

Az Európa keleti felébõl nyugati és déli irányba vándorló szláv népek az 540-es években érték el a Kelet-Római Birodalom határait. A szláv népelem beáramlása ettõl az idõtõl fogva egyre tömegesebb a birodalom európai részébe: a görög népelem a Balkán legdélebbi részére szorul vissza, az avarokkal, gótokkal, török népelemekkel vegyesen érkezõ szláv népcsoportok pedig az egykori latin-görög nyelv- és rítushatár mindkét oldalát - hol békés, hol harcos eszközökkel - birtokba veszik. A 7. sz. után már Bizánc elemi érdeke ezeknek a népeknek a letelepítése, a birodalomba és annak egyházába való integrálása. A meginduló missziós munka legismertebb alakja két testvér Kürillosz és Methodiosz, az a két görög szerzetes, akiknek mûködéséhez az ószláv kereszténység és vele az ószláv írásbeliség (glagolita illetve ciril betûrendszer) és liturgia kimunkálása köthetõ. A testvérek elõször Morvaországban próbálkoztak, a helyi szláv nyelv használata miatt azonban hamar összeütközésbe kerültek azokkal a latin püspökökkel, akik a népnyelv használatában veszedelmes eretnekséget gyanítottak. A misszió így délebbre, a mai Bulgária területére helyezõdött át, mivel a görög egyházrész nem gördített komoly akadályokat a népnyelvû (pontosabban egyházi- vagy ószláv) liturgia útjába. A nyelvi alkalmazkodás és engedékenység kifizetõdõnek bizonyult: a bizánci missziónak az elkövetkezõ századokban a déli és keleti szláv népeket sikerült megnyernie saját hite, ritusa, egyházszervezete számára. A balkáni térítés a 860-as években különben latin-görög rivalizálással indult, amelynek eredményeképpen a horvátok nyugathoz, a bolgárok kelethez csatlakoztak s a késõbbiekben a szerb, az albán és a vlach misszió is Bizánc ritusközösségét erõsítette. A birodalommal idõrõl idõre harcba keveredõ bolgárok már nemzeti, önálló, de Bizánccal hit- és ritusegységben maradó egyház megteremtésével is kisérleteztek: az elsõ bolgár patriarchátus 917 és 1019 között állt fenn. Hasonló nemzeti egyház alapításával kísérleteztek utóbb a szerbek is: Szent Száva, népének 'apostola' 1219-ben Konstantinápoly jóváhagyásával nemzeti metropolitaként szervezte meg egyházát. Havasalföldön illetve az albánok között csak jóval késõbb, az 1300-as években jött létre az önálló ortodox egyházszervezet, de ugyanakkor tudjuk azt is, hogy már Szent István idejében a magyar szállásterület déli, keleti felében a kereszténységet nem a latin, hanem a görög rítus szerint ismerték és a bizánci elem fokozatos kiszorulása egészen a tatárjárás utáni idõkig tartott. Ám a balkáni bizánci-szláv egyház sorsa nem bizonyult könnyûnek: a terület 1300 után fokozatosan török uralom alá került, a hívek és az egyházi szervezetek pedig a konstantinápolyi egyház elnyomott sorsában kényszerültek osztozni egészen a 19. századig.

A bizánci szertartású egyházak történetében hosszú távra is kiható változást a keleti szláv népek kereszténnyé válása hozott. Több korábbi kisérlet után az orosz kereszténység kezdetét Vlagyimir kievi nagyfejedelem uralma jelenti, aki megszilárdítani akarva államát, 1000 körül vette fel népével együtt a bizánci rítusú kereszténységet. 1035-ben Kiev püspöki székhely, 1039-tõl pedig metropolia, amely gyökereit ettõl az idõtõl Szt. András apostolig, a vidéken egykor lakott szarmaták térítõjéig vezeti vissza. 1051 fontos állomás az orosz egyház önállósodása útján: ettõl az évtõl már nem Bizánc küld metropolitát Kievbe, hanem azt helyben, az 'orosz' papok és püspökök választják. Ettõl az idõtõl fokozatosan épül ki az orosz hierarchia: Novgorod, Vlagyimir, Szuzdal, a jelentõsebb fejedelemségek központjai egyben egyházi központokká is lesznek a kievi metropolita fõsége alatt. Kiev fõpásztorai 1389-tõl 'minden oroszok fõpapjának' nevezik magukat, 1589-ben pedig az idõközben Moszkvába áthelyezett egykori kievi matropolita - végleg függetlenítve magát joghatóságilag Konstantinápolytól - felveszi a 'minden oroszok pátriárkája' címet, amelynek birtokosaként rangban az ötödik a keleti pátriárkák sorában.
 

5. A 'nagy egyházszakadás' korától a török uralom idejéig
 

Az egymástól való fokozatos eltávolodás hosszú folyamata ért véget 1054-ben, amikor a római pápa és a konstantinápolyi pátriárka egymást kölcsönösen kiközösítõ bulláinak közzétételével a katolikus és az ortodox kereszténység útja véglegesen szétvált. Saját logikája szerint mindkét fél számára kedvezõ pillanat volt ez az erõk összemérésére. Bizáncnak ekkorra sikerült idõlegesen elhárítania a közvetlen muszlim fenyegetést, a szláv misszió pedig sikereket hozott. Róma is erõpozícióban érezhette magát: keresztény királyságok vették körül, a Német-Római Birodalom császárainak oltalma alatt állt, cluny reformjainak köszönhetõen pedig megindult belsõ szervezeti és fegyelmi megújulása. A formális szakadás, a pápa egyházfõségének a görögök részérõl való végleges és kategórikus elutasítása ugyanakkor nem jelentette minden kapcsolat megszûnését: a két ritus határai még sokáig képlékenyek maradtak s a felek közötti viszony sem volt okvetlenül ellenséges. Úniós esélyekkel kecsegtetett rövidesen a keresztesháborúk megindulása is. A Szent Sírt felszabadítani akaró latin lovagok formálisan szövetségesei voltak a bizánci császároknak, hamar kiderült azonban, hogy a szentföldi latin egyház ujraszervezése erõszakos módon, a keletiek ellenében történik. Végleg elmérgesítette viszont a kapcsolatokat, amikor a keresztesek 1204-ben Bizánc ellen fordultak, az uralmuk alá kerülõ keleti egyházat pedig erõszakkal igyekeztek saját ritusuk, teológiájuk és fegyelmük átvételére kényszeríteni. Ilyen viszonyok között az egység ügye lekerült a napirendrõl. Amikor ismét felvetõdött az egyesülés lehetõsége, már nem egyenlõ felek tárgyaltak egymással. Az 1440-es évek itáliai 'uniós zsinatait' Bizánc politikai szorongatottsága diktálta: a török ekkor már birtokába vette Kisázsiát és a Balkán jórészét, Bizánc, a császárváros a puszta létéért küzdött. 1444-ben a keletiek aláírtak ugyan egy uniós okmányt, ám azt alighanem a külsõ kényszer hatása alatt tették, magából az egyesülésbõl pedig a gyakorlatban semmi sem lett, hiszen 1453-ban Konstantinápoly elesett, a szultánok székvárosává lett, a külvárosi házába ('Fanar') "számûzött" pátriárka pedig pusztán a szultán akaratából lehetett a padisah 'gyaur' alattvalóinak vallási elöljárója.

A török hódítás által nem érintett területek ortodox közösségei sem a nyugatiakkal való únióról nem akartak tudni többé, sem a konstantinápolyi fõségnek nem tulajdonítottak nagy jelentõséget: megindult az autokephal egyházak kibontakozási folyamata, amelyre 'a harmadik Róma', Oroszország, Moszkva mutatta a példát, amely ettõl az idõtõl egyre inkább az ortodox világegyház letéteményesének tekintette magát. Az únió ügye katolikus oldalon is lekerült a napirendrõl: ennek oka nem csupán a török ereje volt a mediterrán-balkáni térségben, hanem az is, hogy Rómának - a reformáció korától - már további szakadásokkal kellett számolnia. A török hódítás kora jóvátehetetlen veszteségekkel járt: Egyiptom és Szíria után Kisázsia és a Kaukázus jórésze is végleg elveszett a kereszténység számára, a muszlim hit pedig a Balkánon, a bosnyákok, albánok, bolgárok között is megvetette a lábát. A keresztény hit egyetemes fejlõdése szempontjából szemlélve a bizánci kereszténység fejlõdése megtorpant: a megtûrt, néha üldözött, a templomok falai közé szorított egyház teológiai és liturgikus értelemben is a hagyományõrzõ konzervativizmus csapdájába jutott, amelybõl még a 20. sz. végére sem tudott igazán kilábalni, amit mi sem bizonyít ékesebben, mint a keletiek csaknem teljes érzéketlensége és érdektelensége a reformáció törekvései iránt.

Az ortodox világ történéseinek legfontosabb színtere az elkövetkezõ idõszakban Oroszország volt. Itt III. Iván korától a cezaropapizmus modellje éledt ujra: IV. Iván, majd Nagy Péter szigorú állami ellenõrzés alatt, saját politikai céljai érdekében, birodalomépítõ elemként bánt egyházával. 1650 körül némi liturgikus és szervezeti modernizáció indult ugyan az orosz egyházban, ám ennek legfontosabb következménye is csak az volt, hogy néhány szakadár mozgalom (óhitûek, raszkolnyikok) megszületését váltották ki. Hamarosan veszélybe került az autokephal patriarkátus léte is: Nagy Péter 1721-tõl betöltetlenül hagyta a fõpapi széket, helyette Szent Szinódussal és világi tisztviselõkkel kormányoztatva az egyházat. Némileg ellensúlyozta ezt a moszkvai egyházszervezet hatókörének kibõvülése: Szibéria, a Baltikum, a Kaukázus egyházkormányzati vagy missziós területté váltak és olyan vidékeken is megvetették a lábukat Moszkva hittérítõi, mint Kína vagy - jóval késõbb - Japán.

Ami az ortodox közösség Oroszországon kívüli sorsát illeti, abban a 19. sz. hozott kedvezõ változást. 1829-ben elsõnek Görögország egy része vívta ki függetlenségét, majd Moldva, Havasalföld és Szerbia szabadult meg a török uralomtól, a Magyar Királyságban pedig - Mária Terézia korától - fokozatosan elkövetkezett az ortodoxia emancipációja. A sort Bulgária és Albánia önállósága zárja: az említett országokban autokephal egyházak alakultak, amelyek révén - Konstantinápoly, a 'Fanar' tiszteleti elsõbbségét elismerve - az ortodox világegyház nemzeti autonómiák laza rendszerévé alakult.

A 18. sz. ortodox szempontból negatív mérlegéhez tartozik a latin-görög uniós törekvések felerõsödése. A fehérorosz, az ukrán, a rutén és a román egyházak egy része kivált az ortodoxiából és - a pápa egyetemes egyházfõségét elfogadva, saját ritusát azonban megtartva ('görög-katolikusok, görög rítusú római katolikusok') Rómával lépett egységre, de kialakultak a Rómához való közeledés ellenzõinek központjai is, mindenekelõtt az orosz, a szerb egyházban és Athosz szerzetesi közösségében.
 

6. Az ortodox egyházak sorsa napjainkig
 

Alig talált magára a keleti egyház a török uralom után, amikor új megpróbáltatás következett. 1917 orosz forradalma még a Moszkvai Patriarkátus megújítására adott módot, a kommunista egyházüldözés évtizedei azonban megtizedelték az orosz, 1945-tõl a román, bolgár, albán, szerb egyházat is. A kommunista kormányzatok felszámolták ugyan az ortodoxia szemében szálkát jelentõ Rómával egyesült közösségeket is, a politikai elnyomás, az üldözés, a hivatalosan propagált ateizmus térnyerése azonban felére apasztotta a hitüket tartó, gyakorló keletiek számát. Pedig az ortodox világban - fõleg Oroszországban - 1900 után ígéretes modernizációs mozgalmak voltak indulóban, ezek azonban csak az emigrációban, az USA-ban, Franciaországban élõ közösségek életébe hoztak némi változást. Az 'idõk jele', hogy a II. világháború után megélénkült a pánortodox mozgalom: a pathmoszi konferenciák az ortodox közösségek közötti közeledést próbálták szolgálni, de voltak a katolikus és protestáns egyházak irányába nyitó ökumenikus törekvések is. Konstantinápoly közeledése Róma felé 1965-re eljutott az 1054-es kiközösítések feloldásához is, miközben az úniós próbálkozások helyét a kiengesztelõdõ együttmûködés, a közösben való közeledés programja vette át.

1989 kelet-európai változásai az ortodox egyházak számára is a kibontakozás lehetõségét hozták és megindulhatott a nemzeti egyházközösségek ujraépítése Kelet-Európa és a volt Szovjetúnió területén. Ugyanez a helyzet új konfliktust is érlelt: a Rómával egyesült, uniós egyházak is új életre keltek, ez pedig - fõleg az orosz, a román és a szerb egyház esetében - a katolikus közösséggel szemben ismételt indulatokat és ellenérzéseket szült, amelyek eredménye az, hogy ma ortodox oldalról ismét felerõsödtek a Rómát térítõ erõszak miatt elmarasztaló vádak.

A világon ma élõ keleti rítusú közösségek létszámát megbecsülni is szinte lehetetlen, A közkézen forgó statisztikák szerint többségi egyházakban, kisebbségi közösségekben vagy szórványokban ma a világon 150 és 300 millió közötti létszámú 'keleti keresztény' él. Az õsi patriarkátusok mellett népes autokephal egyházak vannak Oroszországban illetve a Szovjetúnió nem-muszlim utódállamaiban, Romániában, Bulgáriában, Jugoszlávia néhány utódállamában, Görögországban, Cipruson. A közel-keleti közösségek kisebbségben, szórványban élnek, de Amerikában, Ausztráliában, Finnországban vagy Japánban is találunk kisebb-nagyobb, egymással hitvallásos közösségben élõ 'görög' vagy 'ortodox' gyülekezeteket.

Irodalom az elsõ tájékozódáshoz:
 

- Baán István: Justinianus császár teológiája, Budapest, 1998.

- Belting, Hans: Kép és kultusz, Budapest, 2000.

- Berky Feriz: Az ortodox kereszténység, Budapest, 1975.

- Berky Feriz: Mi, ortodoxok, Budapest, 1983.

- Brehier, Emile: Bizánc története, Budapest, 1999.

- Pirigyi István: A magyarországi görögkatolikusok története 1-2. Nyíregyháza, 1993.

- Schönborn, Christoph: Krisztus ikonja, Budapest, 1997.

- Timkó Imre: Keleti kereszténység, keleti egyházak, Budapest, 1971.

- Vanyó László: Az ókeresztény egyház és irodalma, Budapest, 1980.

- Vanyó László: Bevezetés az ókeresztény kor dogmatörténetébe, Budapest, 1998.