1. A kereszténység eredete
 

A kereszténység születésének történeti elõzményei, kialakulásának szellemi gyökerei a zsidó vallásfejlõdés Kr. e. 4.-2. századi jelenségeire vezethetõk vissza. A mózesi törvényhagyományt, amely arról szólt, hogy Isten, Jahwe népéül választotta Izraelt, a Kr. e. 5. századtól a zsidó népközösségben szigorúan monoteista szellemben értelmezték. Az ekkor kiformálódó prófétai teológiában, amely a zsidóságot érõ történeti katasztrófákat Isten büntetõ haragjával magyarázta, új elemként felbukkant a megváltás ígérete. Az Úr e gondolat szerint kellõ vezeklés és bûnbánat után helyreállítja kapcsolatát népével és szabadítót, megváltót küld a számára. Ez az isteni küldött lesz a Messiás, aki megszabadítja népét szenvedéseitõl és megújítja az Úr és választottai között egykor kötött szövetséget. A Jézus kora elõtti századokban a zsidóság már ennek a gondolatnak, az eljövendõ Messiás várásának a jegyében élt, akinek alakját diadalmas hadvezér-királyként, bölcs és jámbor fõpapként vagy a nép vétkeit magára vállaló és levezeklõ 'szenvedõ szolgaként' is elképzelték. Ezzel párhuzamosan a hellenisztikus idõkben népszerûvé lett az apokaliptikus szemlélet is: az a meggyõzõdés, hogy Isten egy igen közeli, katasztrófákkal kísért ítéletben, világégésben állítja helyre Izrael és a népek feletti uralmát, földi birodalmát, amikor is a jók jutalmat, üdvösséget, a gonoszok pedig újabb szenvedést és végsõ pusztulást nyernek.

A Jézus korára római uralom alá kerülõ, az elnyomatást és az idegen uralmat Isten legsúlyosabb büntetéseként megélõ zsidóság többféle módon igyekezett elébe menni ennek a várt és remélt kiengesztelõdésnek. A szaddukeusok, a papi vezetõk és a nép elõkelõi nem vallási vigaszban, hanem a Rómával kötendõ politikai kompromisszumban és a konzervatív vallási hagyományõrzésben bíztak, a farizeusok, a jámbor írástudók csoportjai viszont abban reménykedtek, hogy a vallási törvények betû szerinti megtartása, az aprólékosan szabályozott kegyes élet és a külvilágtól való elzárkózás lesz az, amely 'kivívja' Isten elismerését és elhozza a - döntõen evilági értelmû - megváltást. Radikális zsidó csoportok, különösen a zélóta mozgalom tagjai a Róma elleni fegyveres harcban és politikai üdvösségben hittek, az esszénus remeték viszont a világból kivonulva, magukat kiválasztottaknak gondolva akarták építeni lelkük békéjét. Magában Palesztinában közben meglehetõs politikai bizonytalanság és fanatikus, túlfûtött hangulat uralkodott: egymást érték a római uralom elleni felkelések, amelyek vallási jelszavakkal vitték harcba az embereket a hatalom, a római uralom ellen. A kereszténység gyökereit és szellemi környezetét ebben a világban kell keresnünk.

A hellenisztikus pogány világ korabeli állapota is mutat olyan vonásokat, amelyeket némi joggal a kereszténység szellemi elõkészítõjének tekinthetünk. A birodalom mély erkölcsi válsága, a hagyományos 'olymposzi' istenvilág és kultusz devalválódása és a mindent átható szinkretizmus új hiteket és vallási mozgalmakat szült ebben az idõben. A misztérium-vallások - olyanok, mint Mithrász, Ízisz vagy Adónisz kultusza - a hit titkába beavatott kevesek számára kínáltak rejtett tudást. A meghaló, feltámadó, feltámadásukkal az embert is megszabadító istenekrõl, a boldogságról, az élet értelmérõl szóló titkost tudást kínáló új kultuszok érzelmileg átélhetõ rituális élményt adtak, valódi közösséget teremtettek híveik számára. A megszületõ keresztény hit épített, építhetett ezekre a szellemi elõzményekre és viszonyokra, de még inkább arra a sajátos vallási érzékenységre és fogékonyságra, amely Jézus idejére a zsidó és a pogány világban egyaránt kibontakozott. Jézus és követõinek hite nem egyszerûen egy volt ezen mozgalmak sorában és hézagmentesen le sem vezethetõ belõlük, de merített szellemi tárházukból is, miközben tény, hogy mozgalmuk radikálisan újat hozott az ókor népeinek vallási világába.
 

2. Jézus mûködése és a kereszténység kibontakozása
 

A kereszténység 'alapítója', Jézus a róla elnevezett idõszámítás kezdete elõtt 6-7 évvel született és mintegy harminc évet élt. Kortársai, környezete által tisztelettel követett és körülvett tanítóként és prófétaként három éven át mûködött a nyilvánosság elõtt Galileában és Judeában és 30 körül halt kereszthalált Jeruzsálemben, Tiberius császári uralma és Pilátus judeai helytartósága idején. Születésérõl, életérõl, haláláról és tanításáról viszonylag kevés, néha jámbor legendákkal vagy hívõ tanúságtételekkel átszõtt adat áll rendelkezésünkre, amely tény megnehezíti alakjának, történeti valóságának megismerését. Annyi mindenesetre bizonyos és hiteles, hogy az 'Emberfiának', az Atya küldöttének mondta magát, környezete pedig benne látta az Isten által népének megígért megváltót, a Messiást, e cím politikai értelmezésétõl azonban maga Jézus egyértelmûen elhatárolódott és elutasította a Róma-ellenes népvezér szerepét. Tanítványok vették körül nyilvános mûködése idején, környezete pedig arról tett tanúbizonyságot, hogy szavait és tetteit jelek, csodák kísérték. A zsidó nép korabeli vezetõi veszedelmes lázítónak tekintették: a római hatalom kezére adták, hogy életét istenkáromlóként, lázadóként, bûnözõként kereszten végezze. A keresztény hit alapja környezetének az a hite és tanúbizonysága, hogy feltámadt a halálból és visszatért 'az Atyához, aki küldte'. Tanítványai éppen ennek az élménynek a hatása alatt kezdték el hirdetni azt, hogy a zsidó nép számára megígért, de minden embernek szóló megváltás megtörtént, hogy Jézus a Krisztus (a Felkent), aki a benne hívõ ember számára végleges kiengesztelõdést hoz Istennel. Megváltó küldetése beteljesítése után visszatért az Atyához, hogy a végidõben ismét eljöjjön 'ítélni élõk és holtak felett', akik pedig hozzá, az õ tanításához, a nevében szervezõdõ közösséghez (az egyházhoz) kapcsolják életüket, méltó és megváltott módon készülnek a végsõ ítéletre, sõt már addig is részesei Isten országának, várományosai az örök üdvösségnek.

Jézus tanítása és a Jézusról szóló tanítás keveredik ugyan már az õsegyház hitében is, de a jézusi igehirdetés néhány, biztosan eredeti eleme még így is nagy biztonsággal felismerhetõ a hagyományból. Így azt tanította, hogy 'elérkezett az Isten országa' és az Atya megbocsátó szeretettel fordul azok felé, akik õt és üzenetét, az 'örömhírt' ('evangélium') elfogadják. Jézus bizonyosan emelkedett, a maga idejében szokatlanul radikális és humánus erkölcsi elveket vallott: hirdette az isten- és emberszeretet kettõs parancsát, a szegények és gyengék felkarolását, az erõszakmentességet, a bûnök eltörölhetõségét, az egyszerûséget és a jóságot. Vallotta, hogy 'országa nem e világból való', nem a köznapok anyagi vagy politikai önzését és boldogulását szolgálja. Példabeszédekben, parabolákban, jövendölésekben, törvénymondásokban hirdette, hogy Isten jó és szeretõ valóság, akinél a bûnös ember is kiengesztelõdésre és bocsánatra találhat. A korabeli prófétai igehirdetés eszközeit, a jövendöléseket, a fenyegetõ és törvénymondó formulákat, a képes beszéd elemeit bõségesen alkalmazva tanította, hogy azt a szövetséget, amelyet egykor az Úr kötött népével, meg kell és meg lehet újítani és ebben a szövetségben minden ember részes lehet, aki követi a 'Fiú', az 'Emberfia', a 'Bárány' útját.

Kívülrõl szemlélve Jézus kereszthalála idején mozgalma aligha tûnhetett másnak, mint egynek a kor számtalan zsidó szektája és vallási csoportja között. Az apostolok, a tanítványok, a jeruzsálemi õsegyház tagjai magukat is alighanem olyan jámbor zsidóknak tekintették, akik immár tudják, hogy a Messiás eljött, itt volt, megmutatta az emberi szabadulás és az Istenhez való visszatalálás útját, mindez azonban nem több és nem más, mint a korábbi prófétai ígéretek beteljesülése. Akik ebben a hitben éltek, kis, hamarosan üldözötté váló közösséget alkottak és hozzáfogtak, hogy másokat, a környezetüket, mindenkit megnyerjenek ennek a meggyõzõdésnek. Rövid idõ elmúltával - a jeruzsálemi õsegyház korától, de fõleg Pál apostol Kr. u. 45-65 közötti mûködése idején - már meggyõzõdésükké, a misszionáló õsegyház hitévé lett, hogy Jézus hívó szava nem pusztán a zsidókhoz, a választott néphez, hanem minden emberhez, az egész világhoz szól. Ezzel párhuzamosan vert gyökeret a közösségben az a hit, hogy Jézus istenfiúsága nem jelképes, hanem valódi fiúság, ez a nézet pedig a zsidó gyökerekkel való szakítás felé vezetett, hiszen a zsidó felfogás Isten egyetlenségének sérelmét látta abban, ha a Messiást magát is valamilyen értelemben Istennek tekintik. A rövidesen kibontakozó 'páli teológiában' vagy a János evangélium prológusában viszont Krisztus már olyan megtestesült, 'meghaló és feltámadó Istenné' magasztosult, a világba alászállott Igévé lett, akinek egész léte és mûködése részesedés az Atya hatalmából és aki a 'Gondviselõ Lélek' megszerzésével õrzi meg az üdvösség útjára lépõ övéit, követõit, az általa alapított egyházat.

Az õsegyház hitében kiemelkedõ szerep jut a közeli végidõre, az utolsó ítéletre való felkészülésnek - bûnbánattal, önmegtartóztatással, az egymás iránti szeretettel. Ennyiben az õsegyház a hit által éltetett emberi szeretetközösség: tagjai segítik egymást, megosztják egymással a jót és a rosszat, a szegénységet és a gazdagságot, fõképpen pedig a megváltottság tudatának büszke örömét, annak a biztos tudatnak a reményében, hogy a mennybe távozott Jézus rövidesen visszatér. A mózesi törvény rituális elõírásait a keresztények az elsõ évtizedekben még szigorúan megtartották, de közben saját közösségi összejöveteleiken megemlékeztek a Mester, Jézus életérõl és tanításáról. Közösen énekeltek és imádkoztak, jótékonykodtak és elfogyasztották közös áldozati- és szeretetlakomájukat, amelybõl késõbb a keresztény hit áldozatbemutató szertartása, a mise, az eukarisztia kifejlõdött. Közösségeik, amelyekhez alámerítéses keresztség és a hit nyilvános megvallása révén csatlakozhattak a kívülállók, immár zsidók és pogányok is, egy-két évtized elmúltával megjelentek Szíriában, Egyiptomban, Kis-Ázsiában, Rómában, majd a birodalom távolabbi vidékein is. Ebben a folyamatban vált véglegessé, hogy a kereszténység az univerzális igényekkel fellépõ misszionáló vallási mozgalom irányába fejlõdik tovább, miközben fokozatosan távolodik a sajátosan zsidó gyökerektõl. Apostolok, vándortanítók járták be a birodalom távoli vidékeit és egyre több kisembert, zömében városi polgárt nyertek meg a kereszténység, mint 'különösen hatékony misztériumvallás' követésének, egy olyan, történelmileg ritka pillanatban, amikor Róma népének új hitek iránti fogékonysága érezhetõen megnövekedett.

Az új hit terjedése így már az elsõ idõktõl fogva igen dinamikusnak bizonyult. A Kr. u. 1. sz. végén még jelentéktelen, néhány tízezres, egyszerûen zsidó szektának tekintett mozgalom a következõ évszázadban lagalább tizenöt-hússzorosára gyarapította követõinek számát, a 3. sz. végén pedig a 80 milliós birodalomban már jónéhány millió kereszténnyel számolhatunk. Tacitus vagy Suetonius még jelentéktelen csoportokba verõdõ különcöknek gondolta a híveket, a következõ században azonban már a hatalom if felfigyelt az új mozgalomra. Pedig az új hit terjedése korántsem volt akadálytalan: Neró korától bõ két és fél évszázadon át hol helyi, hol birodalmi méretû keresztényüldözésekre került sor. A hagyomány talán eltúlozza ezeknek az üldözéseknek a mértékét, ám abban nem kételkedhetünk, hogy a közhatalom sokáig igen brutálisan bánt Krisztus követõivel és egy-egy nagyobb üldözési hullám sokezerrel gyarapította a hit vértanúinak számát. Róma a keresztényeket nem vallási, hanem politikai szempontból tekintette veszedelmes elemeknek: mivel monoteista hitvallásuk nem engedte meg, hogy részt vegyenek az 'állampolgári hûséget és megbízhatóságot' kifejezni hivatott állami- és császárkultuszban, a zendülõ, a felforgató bélyegét sütötte a keresztényekre, erkölcsi vádakat hozott fel ellenük, gyakran pedig a romló közállapotokért is õket tette meg bûnbaknak. Az új hit mellé ennek ellenére reményt és vígasztalást keresõ tömegek szegõdtek, ám az ellenséges indulatok is hatalmas népmozgalmakban öltöttek testet: az indulatok eme vihara ellenére és a drákói szigor mellett sem sikerült azonban a római hatóságok szándéka: a kereszténység terjedésének folyamatát a 2-3. sz. folyamán már nem lehetett megállítani.
 

3. Az õsgyülekezettõl a birodalmi egyházig
 

A még szilárd tanrendszer és véglegesen kiformálódott szervezeti rend nélkül létezõ és gyarapodó keresztény közösségek a Kr. u. 1. sz. végén jutottak el az egységes és szervezett vallási mozgalommá, egyházzá válás és vele a pontosan kidolgozott tanítás kidolgozásának küszöbére. A gyülekezetek számának és létszámának gyarapodása mellett ebbe az irányba hatott az is, hogy ekkor már nem voltak az élõk sorában az apostolok, Jézus életének és mûködésének szemtanúi, sõt többnyire már az apostoltanítványok nemzedéke sem, a tanító és hithirdetõ munkában tehát a személyes emlékezés és tanúságtétel helyét normatív hittételeknek, világos szervezeti szabályoknak és írott hitforrásoknak kellett átvennie. Erre az idõre a közeli végidõ várásának hangulata is elenyészett: világossá vált, hogy a kereszténységnek huzamos evilági életre kell berendezkednie, alkalmazkodnia kell a földi lét körülményeihez, sõt meg is kell óvnia magát az idegen eszmék és szellemi divatok csábítása ellenében. Ebben a folyamatban elsõként azok a zsidó-keresztény törekvések rekedtek kívül az egyház világán, amelyek követõi Jézusban nem Istent, hanem pusztán egy Isten által küldött ember-prófétát láttak, a mindennapokban pedig mereven igyekeztek követni a mózesi törvény elõírásait. Ám ebben a korai idõben ugyanilyen veszedelmet jelentettek a túlzottan erõs hellenisztikus hatások is: a gnósztikusok, akik Jézus emberségét vonták kétségbe, magát a hitet pedig titkos, misztikus tudásnak, az egyház közösségét az e titokba beavatottak körének gondolták, az egyház születésének már ebben a korai szakaszában ugyancsak kívülrekedtek az új vallás követõinek körén. Heves vitákhoz vezetett a korai keresztény közösségekben a montanista irányzat is, amelynek hívei már-már önpusztító aszkézist hirdettek és az evilági örömökrõl való teljes lemondásban látták a közeli ítéletre való felkészülés egyedüli lehetõségét, ám a hittételek és liturgia nélküli, vagyonközösségben élõ jámbor egyház ideje az apostoli kor elmúltával lejárt.

A zsidózó és gnósztikus viták ideje lett egyben a hierarchikus, egységes püspöki egyház kiépülésének kora. A 2. sz. elejétõl a közösségek korábbi anyagi és fegyelmi vezetõi, a püspökök fokozatosan tanítói és vezetõi hatalmat nyertek, az egyes gyülekezetek közötti kapcsolatokat pedig ettõl az idõtõl kezdve a püspökök egymással közösségben irányították. Ebbõl az idõbõl ismerjük a legõsibb hitvallási formulákat és a közösségek szervezeti és fegyelmi döntései is ettõl kezdve állnak össze egységes joganyaggá. Ebben a folyamatban bontakozik ki az egyház belsõ, hierarchikus rendje: kialakul a rövidesen már fokozatokra tagolódó, a laikusoktól elkülönülõ papi rend, állandósul és egységesül a liturgia. Megjelennek a bûnbánati fegyelem alapvetõ normái és véglegessé válik a szentségek kiszolgáltatásának rendje is. Az õsi szeretetlakoma helyét az eukarisztikus áldozat, a mise szertartása váltja fel, a katekézis, a keresztség kiszolgáltatása is végleges formát ölt, az önálló gyülekezetek sokasága pedig egy olyan egységes birodalmi egyháznak adja át a helyet, amelyben Róma és a nagyobb városok püspökei immár territoriális hatalommal is rendelkezve kormányozzák a Krisztus-hívõk közösségét. Egyszerû formában, de már ekkor léteznek a keresztény liturgia, szertartásrend fontosabb elemei: a hívek megülik az Úr napját, ünneplik húsvét és pünkösd idejét, böjtölnek, vezekelnek és megemlékeznek a hit mártírjainak, az elsõ szenteknek az emléknapjairól is. Ugyanebben az idõben intézményesülnek az egyházba valóbefogadás formái: a hitjelöltek, a katekumenek tanulás és felkészülés után részesülnek a keresztségben, a nyilvános hitvallás letétele pedig a gyülekezet tagjává avatja õket.

A 2. sz. derekától a vallási élet mindennapjai számára is komoly változást hozott az üldözések tömegessé válása. E kor egyházi életét hitvallók és vértanúk határozzák meg, alakjuk körül pedig felbukkannak a szentkultusz elsõ elemei, amirõl a katakombák feliratai, az ott kialakított emlékhelyek tesznek bizonyságot. A 2. és 3. sz. során sok keresztény tagadta meg hatósági fenyegetésre hitét, aki késõbb, a megpróbáltatás elmúltával vissza akart térni az egyház közösségébe. Ez a helyzet a bûn, a hittagadás, a vezeklés és a bûnbánat értelmezésére kényszerített, a közben támadó viták azonban az egyház újkeletû egységét is veszélyeztették. Ez és a hitelvek egyre pontosabb meghatározásának igénye szülte az ókeresztény kor egyik legjelentõsebb problémáját, a szektásodás, a szétforgácsolódás veszedelmének elkerülését, mint feladatot. Szélsõségesen rajongó, erkölcsi kérdésekben végletesen szigorú és minden fenyegetéssel szemben megalkuvó mozgalmak színes kavalkádja a korabeli egyház fejlõdésének kísérõje, ebbõl a sokféleségbõl pedig csupán a 3. sz. végére bontakozik ki egy olyan egységes egyház képe, amely már a siker reményében teheti egységessé a hithez és a hagyományhoz való viszonyát is.

Ami a hitfelfogás dolgát illeti, a 2. sz. egyházában már jó egyetértés volt Jézus egyszerre isteni és emberi valósága vagy Isten háromszemélyûsége dolgában, ám ezeknek a fogalmaknak a pontos jelentése ekkor még javarészt kidolgozatlan. A kívánatossá váló dogmatikai tisztázásnak ebben a korszakban az sem kedvez, hogy az egyház még gyakorlatilag illegalitásban él: összejöveteleit magánházaknál tartja, halottait katakombákba rejti, nyilvános tevékenységét pedig az állam- és társadalomellenesség vádja kíséri. A kereszténység terjedését ez a kedvezõtlen állapot sem hátráltathatta: amikor a 3. sz. derekán kirobbant a Decius-féle, valóban az egész birodalomra kiterjedõ üldözés, a keresztények száma már milliós nagyságrendû: kereskedõk, katonák, városi polgárok tömegei hódolnak Krisztus hitének, fõleg a birodalom keleti tartományaiban, sõt az új vallásnak már a császári udvarban is vannak hívei. Amikor tehát - döntõen politikai meggondolásból - Konstantinus császár véget vetett az üldözésnek és legalizálta a kereszténység létét a birodalomban, az egyház szervezete már készen állt, hitelvei tisztázódóban voltak, tömegbázisa pedig az egyik legjelentõsebb szellemi erõvé tette, amelynek jelenlétével immár a nagypolitikának is számolnia kellett.
 

4. A keresztény Biblia keletkezése, kanonizálása
 

Az elsõ keresztények hitüket a zsidóságnak adott, a Törvény és a Próféták írásaiban rögzített üdvígéret beteljesüléseként fogták fel és magukra nézve érvényesnek tekintették a zsidó Törvényt, a hagyományokat, szokásokat és a szent iratok tanítását. Ebbõl természetesen adódott, hogy sajátjuknak tekintették a zsidóság már sok évszázados múltra visszatekintõ szent irodalmát, a Héber Bibliát is: Mózes és a próféták könyveit és a többi szent iratokat. Ezt a hatalmas anyagot éppen a kereszténység kialakulása körüli évtizedekben rendezte hivatalos, végleges és sugalmazott gyûjteménybe a rabbinikus írásmagyarázat. A keresztények ezt az anyagot rövidesen már 'Ószövetségnek' nevezték és hittel, sajátjukként olvasták és - önmagukra, saját hitükre vonatkoztatva - magyarázták. Kezdetben a zsidó szokáshoz képest némi eltérést csak az hozott, hogy míg a Héber Biblia nyelve a zsidóság õsi nyelve, a héber volt, addig a keresztény közösségek zömében a görög nyelvet használták: így nem eredeti formájában, hanem görög fordításában, a Septuaginta szövege szerint vallották magukénak a zsidó vallási hagyományt. Ezt az anyagot a korai egyházban már igen korán kiegészítették, kipótolták a saját hit dokumentumaival, lényegében az írásba foglalt Jézus-hagyománnyal. Maga Jézus - aki írásban nem rögzítette nézeteit - tanító megnyilatkozásaiban több alkalommal beszélt a 'Szövetség megújításáról' vagy 'új Szövetségrõl'. Amikor tehát az õsegyházban Jézus tanítását és hitüknek ebbõl fakadó sajátos 'többletét' az eleven igehirdetésen, a szóbeli megõrzésen túl írásban is kezdték lejegyezni és használni, körvonalazódott a Biblia második, sajátosan keresztény természetû gyûjteménye, az Újszövetség.

Maga Jézus tehát a szem- és fültanúk beszámolója szerint nem írta le tanítását: amit mondott, amit tett, azt az apostoli egyház is sokáig eleven, szóbeli hagyományként õrizte és adta tovább. A hithirdetésben és a közösségi összejöveteleken az apostolok, a tanítványok felidézték emlékeiket a Mesterrõl, ezt az anyagot pedig az elsõ két-három generáció idején szájról szájra adták tovább. A legkorábbi, írásban is rögzített keresztény dokumentumok így olyan apostoli levelek voltak, amelyeket az õsegyház vezetõi egy-egy, hitében megerõsítésre szoruló gyülekezethez intéztek. A legkorábbi ilyen levelek szerzõje Pál apostol: a neve alatt fennmaradt levelek zömét valóban õ írta Kr. u. 49 és 65 között. A buzdító, a hitet és a hagyományt értelmezõ levélforma Pál kora elmúltával is népszerû maradt: az elsõ század végéig több olyan irat is keletkezett, amelyek Pált vagy más apostolokat jelöltek meg szerzõként, ezek az írások pedig Jézus szóbeli tanítását és az egyház formálódó hitét igyekeztek értelmezni és továbbépíteni. Ezeknek a leveleknek a sorsa úgy alakult, hogy nem csupán felolvasták õket a megszólított közösségekben, hanem megõrizték, rendszeresen ujraolvasták az apostoli útmutatásokat és átküldték más egyházakba is. Így ezek a mûvek sajátos 'körlevelekké', 'irodalmi levelekké' lettek, amelyekbõl a Kr. u. 2. sz. elején már két, az egész kereszténységben közkézen forgó gyûjteményt is összeállítottak. Ezek közül az egyik a 14 levelet tartalmazó, terjedelmesebb 'Corpus Paulinum', a páli levelek gyûjteménye volt, a másik, 'katolikusnak' nevezett gyûjteménybe pedig János, Péter, Jakab és Júdás apostolok leveleit sorolták.

A keresztény hit lényegének foglalata Jézus tanítása, az 'Örömhír', az 'Evangélium' volt. Ez az eredetileg szóban továbbélõ Jézus-hagyomány több évtized alatt öltött írott formát a hívõ közösségekben. A keresztények elõször talán csak Jézus szavaiból, beszédeibõl készítettek alkalmi gyûjteményeket, szenvedésének, kereszthalálának és feltámadásának története pedig azáltal kapott állandó formát, hogy ez a 'passio' ujból és ujból felidézésre került a közösségi összejövetelek alkalmain. Ezt a hagyományt azután a Kr. u. 60-as évektõl írásban is rögzítették, egységes irodalmi keretbe szerkesztették. Az így kialakuló mûvek közül a legkorábban mai ismereteink szerint a Márk evangéliuma keletkezett, ám rövidesen követte azt Máté és Lukács evanlélium-változata is. Ez a három írás Jézus életének néhány fontos eseményét rögzíti, elbeszélésébe pedig beépíti Jézus azon beszédeit, tanító megnyilatkozásait, amelyeket korábban csak az eleven emlékezet õrzött. Ebbõl a sajátos, nem történetírói szándékú feldolgozási módból következõen a három mû anyaga nem teljesen egyforma: Máté és Lukács több beszédet közöl, mint Márk, egyben pedig az egyes jézusi megnyilatkozások pontos szövege is némileg eltér egymástól. Így - Márkkal ellentétben - Máté és Lukács is beszámol például Jézus születésérõl, de egymástól eltérõ hagyomány alapján, és mindkettõ közöl olyan epizódokat, részleteket, amelyeket a másik nem ismer. Szoros összetartozás figyelhetõ meg viszont a három mû között Jézus szenvedéstörténetének feldolgozásában, a per és a kereszthalál történéseinek lejegyzésében - alighanem arra a tényre világítva rá, hogy ezen a ponton komoly egyezés volt a korai gyülekezetekben a Jézussal történtek megörökítése során. Az eltérések ellenére az mindenesetre világos, hogy Máté, Márk és Lukács evangéliuma között szoros forrás-kapcsolat van: erre, a tények és az emlékezés közös elemeire utalva a modern kutatók ezt a három mûvet 'szinoptikus', azaz 'egybetekintõ' evangéliumoknak mondják. Sok vonatkozásban különbözik ezektõl a negyedik, a János evangélium feldolgozása, hiszen ebben a többinél késõbbi iratban, amely a 90-es évekbõl való, egy, a szinoptikusokétól gyökeresen eltérõ Jézus-hagyományt találunk. A lejegyzett evangéliumok szándéka azonban egy tekintetben közös: bizonyítékait õrzik annak a meggyõzõdésnak, hogy az ószövetségi igéret beteljesedett, a megváltás megtörtént.

A Kr. u. 2. sz. elejétõl már mind a négy evangéliumot olvasták a helyi keresztény közösségekben és tanításukat, beszámolóikat is hitelesnek tekintették. Ugyanez volt a helyzet a levelek zömével vagy az Apostolok cselekedetei címû irattal is, amely a jeruzsálemi õsegyház életébe adott betekintést. Néhány levél hitelességét ugyanakkor még széles körben vitatták, a legtöbb gondot azonban a Jelenések könyve címet viselõ irat jelentette. Ez az 1. sz. végérõl való apokaliptikus irat a közeli világvéget váró, a végítéletet igen plasztikusan ábrázoló látomás-irodalom terméke, amelynek szövegébõl sokféle eretneknek tûnõ következtetés is levonhatónak bizonyult. Az apokaliptikának általában is voltak hívei és ellenfelei az õsegyházban: ennek köszönhetõ, hogy sokan rajongtak ennek a könyvnek a tartalmáért, mások viszont veszedelmes téveszmékre gyanakodtak a lapjain.

Mai tudomásunk szerint az eddig említett 27, a leendõ Újszövetség anyagát alkotó irat Kr. u. 50 és 120 között, görög nyelven keletkezett. Egyedül Máté evangéliuma esetében vetõdött fel az a - ma sem valószínû - lehetõség, hogy eredeti nyelve Jézus és az apostolok nyelve, az arám volt. Jézus korának zsidósága ezt a nyelvet használta: a héber, mint a zsidó Szentírás nyelve ekkor már holt nyelv volt, a keresztények pedig - zsidó és pogány származásúak - kezdettõl görögül érintkeztek egymással és környezetükkel. Az eredeti görögnyelvûség mellett is tény viszont, hogy azok a szerzõk, akik az újszövetségi iratokat görögül megfogalmazták, nem az anyanyelvükön írtak: a sémi nyelvi és gondolkodási háttér a görög szöveg stílusából és nyelvtani sajátosságaiból szinte biztosan kiolvasható. Ám az õsegyház nyelve attól a pillanattól kezdve, hogy kilépett Palesztinából és a szûken zsidó környezetbõl, a görög volt és maradt sokáig, pontosabban annak egy erõsen romlott köznyelvi változata, a koiné-görög. Ez a nyelvváltás a keresztény hit terjedésének lehetõségét hordozta magában, az így kiformálódott görögös nyelvi kultúra pedig hosszú századokon át kísérte tovább a keresztény közösség fejlõdését, terjedését az egész birodalomban.

A keresztény Biblia kialakulása, az Újszövetség kiformálódása a Kr. u. 2. sz. derekán érkezett fordulóponthoz. A leendõ gyûjtemény minden irata készen állt már erre az idõre, ám nem volt még teljes egyetértés abban, hogy ezeket és csak ezeket a könyveket kell-e Isten üzeneteként, a Héber Szentírás folytatásaként és beteljesítéseként olvasnia a jámbor hívõk közösségének. A gondokat az okozta, hogy a keresztény közösséget ettõl az idõtõl elárasztotta egy olyan 'biblikus' természetû jámbor irodalom, amelyben eretnek eszmék, mesés és mítikus elemek is helyet kaptak. Ezt a tág irodalmi és hagyománykört a keresztény szóhasználat 'apokrif' irodalomnak nevezi: az ide sorolható 'evangéliumok', 'cselekedetek', 'levelek' és 'apokalipszisek' kiegészíteni, kipótolni, kiszínezni igyekeztek a legkorábbi, a hiteles hagyományt, vagy egyenesen módosítani kívánták azokat a hit-szempontokat, amelyek még az apostolok hagyományából vették eredetüket. A hiteles, kinyilatkoztatott és sugalmazott anyagnak az apokrif hagyománytól való elkülönítésére indult meg a kanonizálás folyamata. A kánon mértéket, mércét, de egyben jegyzéket is jelent: azoknak a mûveknek a jegyzékét, amelyekrõl az egyház úgy ítéli, hogy hiteles és igaz módon tolmácsolják Isten üzenetét és õrzik Jézus tanításának lényegét. Az a mû, amely kánoninak bizonyul, része lesz a leendõ újszövetségi Szentírásnak, ami kívülreked, az jámbor legenda vagy kárhozatos eretnekség.

A kánon körüli, a Kr. u. 2. sz.-tól kibontakozó viták három szempontot igyekeztek érvényesíteni. Így elsõként bizonyítani kellett, hogy az egyes mûvek kellõen õsiek, hitelesek és igazhitûek-e. Ezért a kanonizálási folyamatban az iratok egységes és végleges szövegét és a szöveg hiteles értelmezését kellett megállapítani, az apokrifek esetében pedig bizonyítani azt, hogy szemléletük nem az egyetemessé formálódó egyház, hanem valamely eretnek, szakadár irányzat nézeteit tükrözi, vagy olyan módon és mértékben tartalmaz legendás, mesés elemeket, amelyek mondandóját nyilvánvalóan hiteltelenné, elfogadhatatlanná teszik. Egy ilyen vita tétje természetesen nem csupán az iratok megítélése, hanem az egyház hitének mértékadó megfogalmazása is volt: a kanonizálás így szerves részévé vált annak a folyamatnak, amelyben a kereszténység szervezett és hitében is egységes vallási mozgalommá fejlõdött. A kanonizációs vita Kr. u. 141-ben a gnósztikus nézetekkel szembeni vita jegyében indult, igyekezve kiküszöbölni a hagyományból azokat a mûveket, amelyek a radikális hellenizmus vallásbölcselete jegyében igyekeztek Jézus alakját értelmezni. A 3. és a 4. sz. nagy írásmagyarázói, olyanok, mint Órigenész vagy Szent Jeromos, már kanonizációs szempontrendszereket is kidolgoztak, az Újszövetség végleges terjedelmének megállapítására azonban csak Kr. u. 367-ben került sor. Ebben az esztendõben született meg az az alexandriai kánonjegyzék, amely végérvényesen rögzíti az Újszövetség (és vele együtt a keresztények által szentnek elfogadott Ószövetség) tartalmát és terjedelmét: a keresztény hit alapja, kinyilatkoztatásának forrása ettõl az idõtõl 46 ószövetségi és 27 újszövetségi könyv. Aki ezeket elfogadja és olvassa, az tartozik az egyház közösségéhez, a keresztény hit tartalma pedig addig a határig terjed, amelyet a bibliai gyûjtemények tanítása megalapoz és megenged. Mivel a kereszténység 'szentkönyves' vallás, a kánon lezárása a hitrendszer egésze szempontjából meghatározó: bizonyos értelemben a Jézus általi alapítás és az apostoli óegyház kora, majd a püspöki-hierarchikus egyházszervezet kiépülése után az egységes Szentírás-szemlélet megszületése a harmadik lépés a kereszténység kibontakozásának történeti folyamatában.
 

5. A kereszténység gyõzelme és a dogmatikai viták kora
 

A korábbi heves üldözések után, a kereszténység mind tömegesebb terjedése és a belsõ hitviták kiélezõdése idején alapvetõ fordulat történt az egyház külsõ történetében. Kr. u. 313-ban, súlyos polgárháborús válság idején jelent meg Constantinus császár türelmi rendelete, a 'Milánói edictum', amely nem pusztán a korábbi üldözéseknek és politikai bizonytalanságnak vetett véget, hanem a birodalom által hivatalosan elfogadott vallások sorába emelte a keresztény egyházat. A római hatalom oldaláról ezt a lépést nyilván politikai mérlegelés motiválta: a válságos helyzetben lévõ birodalom, az önmagával szellemi és erkölcsi értelemben is meghasonlott római világ számára a kereszténység szellemi ereje, hivõ lendülete és tartása stabilizáló tényezõnek tûnhetett, maga az egyház pedig már korábban, az üldöztetés idején is késznek mutatkozott arra, hogy betagolódjon Róma rendjébe. Ez az egyház történetében 'constantinusi fordulatként' emlegetett döntés az utolsó akadályokat is lebontotta a kereszténység terjedése elõl. Következményeképpen a Krisztus-követõk már ekkor is több milliós tábora birodalmi egyházzá vált: 313 után - néhány évtized alatt - a polgárok tízmilliói vették fel a kereszténységet, az egyház pedig, fokozatosan vagyonra, hatalomra, politikai befolyásra téve szert, beépült Róma államgépezetébe. Az üldözött egyház helyzete ezekben az évtizedekben viharos gyorsasággal fordult az ellenkezõjébe: Kr. u. 391-ben a kereszténység már államvallás, rövidesen a birodalom kizárólagos hite és vallása, a keresztényüldözések idejét pedig a 'pogány-üldözések' kora veszi át. Pogány tömegeknek az egyházba való betódulása persze komoly nehézségeket is jelentett: a hit és a fegyelem 'fellazulása' ugyanúgy megfigyelhetõ ebben a korban, mint ahogy felgyorsul az egyházszervezetnek a birodalomszervezet mintájára történõ átalakulási folyamata is. A korábban karizmatikus elveken, elkötelezett hiten, a megpróbáltatások próbáján 'átszûrt' kereszténység a konstantinusi fordulat után 'karrier'- és 'népegyházzá' válik egyszerre: Krisztus követõinek korábban magávalragadó hite ettõl az idõtõl 'intézményesül' és a mediterrán társadalom természetes élet- és magatartásformájává változik.

A kereszténység hatalmi helyzetbe kerülése a szervezeti rend kiépülésének folyamatában is éreztette a hatását. Az egyes egyházak püspökei felett joghatóságot szereznek a tartomány, a nagyváros (metropolis) fõpapjai. Az egyházvezetés hierarchikus rendjében négy vitathatatlanul tekintélyes centrum emelkedik a többiek fölé: Róma püspöke nyugaton, Bizánc, Antiokhia és Alexandria fõpapja keleten már-már egy egész birodalomrész hitéleti - sõt gyakran politikai, társadalmi - történéseit is irányítja, az egyetemes egyház sorsa pedig ettõl az idõtõl függésbe kerül attól a ténytõl, hogy ezeknek a pártiárkai székeknek a hatalma, befolyása miként alakul. Constantinus nagyvonalú gesztusának más vonatkozásban is ára van: a császár, az államhatalom fokozatos befolyást nyer az egyház életének irányításába: a világi és az egyházi hatalom összefonódása ettõl a kortól kezdve kíséri a kereszténység históriáját.

A kereszténység hatalmi helyzetbe kerülése felgyorsította a hitrendszer kiépülésének, aprólékos kidolgozásának, a dogmatikai formulák megalkotásának folyamatát is. Maga a dogma a keresztény hit sajátos fogalma: végleges, megváltoztathatatlan hittétel, amely a kinyilatkoztatásból veszi eredetét, de az egyház tanító munkálkodása révén nyeri el végérvényes formáját. Tartalmi értelemben a dogma a hit axiómája, hittitok, amely elõtt a hit alázatával tartozik meghódolni a teljes egyház. Elfogadása a teljes egyházban kötelezõ, a hithez való tartozás normája, alapja pedig a Szentírás és az azt értelmezõ tanító egyház, a gyakorlatban a püspökök közössége. Az ekkor még nyitott kérdések köre is egyértelmû: Krisztus alakjának teológiai értelmezése, a Szentháromság belsõ viszonyai körül kavarognak a kor teológiájának vitái és indulatai.

Ettõl az idõtõl kezdve a hitelvi viták álltak az egyház eszmei fejlõdésének középpontjában. A kibontakozó krízis nyitánya az arianizmus megjelenése volt, amelynek történetét 318-tól számíthatjuk. Areiosz alexandriai teológus azt tanította, hogy megtestesülése dacára a Fiú nem lehet egylényegû az Atyával, hanem maga is teremtmény, még akkor is, ha a teremtett dolgok rendjében a legelsõ és a legtökéletesebb. Ez a tanítás végletesen megosztotta a keleti keresztény közösségek közvéleményét: a már-már utcai zavargásokká fajuló kûzdelem miatt Constantinus császár úgy döntött, hogy a birodalom és az egyház békéje és egysége érdekében tanácskozásra hívja a püspököket. Így ült össze 325-ben a nikaiai egyetemes zsinat, amely egységes és kötelezõ hitvallási formulát fogalmazott meg, amely az Atya és a Fiú egylényegûségét tanítva elvetette az ariánus nézeteket. A vita ezzel nem zárult le: a germán népek körében népszerûvé váló arianizmus még évszázadokon át osztotta meg a keresztények egységét. A Szentháromság körüli viták a 4. sz. második felében is tovább tartottak: a 381-es konstantinápolyi zsinat a Szentlélek isteni mivoltáról, az Atyától és a Fiutól való eredésérõl illetve származásáról alkotott definíciót, a trinitológiai kérdések azonban ettõl az idõtõl fogva is vitatottak maradtak az egyházban.

Rövidesen egy másik sarkalatos hit-téma, a Jézus személyére vonatkozó tanítás megfogalmazása került napirendre az egyház belsõ életében. Az efezusi zsinat (431) a Megváltónak kettõs, teljes isteni és emberi természetet tulajdonított. Az elõkészítõ viták során súlyos egyházszakadásra is sor került. Nesztoriosz konstantinápolyi pátriárka ugyanis nyilvánosan tagadta Mária istenanyaságát, ezzel közvetve Krisztus valódi és egyenértékû istenségét és emberségét. A politikai csatározásoktól sem mentes vita végeredményeként a nesztoriánusok útja végleg elvált az egyetemes egyházétól: ettõl az idõtõl a Közép-Keleten és Belsõ-Ázsiában önálló egyházként éltek, mûködtek tovább. A nesztorianizmus körüli viták eredménye volt egy olyan véleménynek a megfogalmazása, amely szerint Jézusban csupán az isteni lényeg, természet és mivolt tekinthetõ valóságosnak és teljesnek, az emberi pedig csupán töredékes, alárendelt és látszólagos. Ezt a véleményt egy új, Egyiptomból kiinduló szakadár irányzat, a monofizitizmus képviselte, amely a krisztológiában az isteni elemek dominanciáját hirdette az emberi vonásokkal szemben. 451-ben a kalkhédoni zsinaton ez a nézet is vereséget szenvedett: megfogalmazást nyert Jézus isten-ember mivoltának dogmája, a monofizita egyházak azonban rövidesen kiváltak az egyház közösségébõl.

A késõbbi egyetemes zsinatok a már kidolgozott hitelveken alig változtattak. Egyre határozottabb kérdésként vetõdött fel viszont az egyház hierarchikus egységének kérdése. Róma püspökei maguknak követelték a fõhatalmat, a keleti egyházrészek viszont csak tiszteleti elsõbbségrõl és az apostolutódok kollégiumának egyenrangúságáról beszéltek. Az elméletileg gyakran zûrzavaros helyzethez hozzátartozik az is, hogy a császárok gyakran avatatlanul, politikai érdekek által vezettetve szóltak bele a hittételek körüli vitákba, pillanatnyi érdekeknek rendelve alá az egyetemes egyház ügyét. Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a birodalom politikai súlypontja keleten volt és ugyancsak itt élt a hívek túlnyomó többsége is. Mindezen körülmények dacára a nagy dogmatikai viták a 7. századra elcsitultak: a nyugati egyházrészeken még egy kérdés, a kegyelem és a szabadság viszonyának formulázása keverte fel az indulatokat. Itt Pelagius és követõi azt hirdették, hogy az eredendõ bûn és az általa megrontott emberi természet ellenére az ember cselekedeteiben teljesen szaban és nem szorul rá Isten - már-már kényszerítõ - kegyelmére, hogy eljusson az üdvösség állapotába, Szent Ágoston - és vele a nyugati atyák zöme - viszont a szigorú kegyelemtani determináció mellett foglalt állást.

A késõ-ókori egyház történetét nagyban meghatározó folyamatok bontakoztak ki viszont az 5. században. Nyugaton barbár germán népek özönlöttek a 476-ban formálisan is megszûnõ birodalomba, amelyek az elkövetkezõ századokban egymás után vették fel Krisztus hitét, Kelet kereszténysége viszont a 600-as évek derekáig formálisan virágzott, hogy utána - az iszlám térhódítása következtében - jelentéktelenné zsugorodjon. Mindezen folyamatok árnyékában az õsi, egységes kereszténység kibontakozása a 7. században befejezõdött: a következõ idõszak már Kelet és Nyugat önálló formálódását, a késõbbiekben megosztott egyház fejlõdését hozta.
 

6. A keresztény tanítás fõ elvei
 

A legalapvetõbb keresztény hitelvek kibontakozásának több évszázados folyamata a nagy ókori egyetemes zsinatok korában, az ókor végének periódusában lezárult: véglegessé vált az a dogmatikai és liturgikus rend, az a hierarchikus egyházszervezet, amely a keresztény közösség hitét - legalább nagy vonalaiban - azóta is érvényesen leírhatóvá teszi.

Mindenekelõtt és alapvetõen a kereszténység szigorú egyistenhit, moinoteizmus. Istenképének és világszemléletének alapja a zsidó, az ószövetségi hagyomány: az Úr, az egyetlen Isten a Szövetség Istene, aki egykor az õsatyáknak és a választott népnek jelentette ki magát. Ez az Isten egyetlen, ez az Isten szellem: örök, mindenható, teremtõ, az általa létbe hívott világ korlátlan ura és gondviselõje. Az emberi teremtmény számára - az õsbûnnek is betudhatóan - közvetlenül megismerhetetlen: róla való tudásunk javarészt önközlésén, a kinyilatkoztatáson alapul, bár Isten létének és mibenlétének - legalább részleges - belátására a kegyelem révén, a hitben és a természetes értelem útján is képesek vagyunk. Isten világ feletti misztérium, eleven, abszolut és tökéletes lény, akiben korlátlan akarat és szabadság, végtelen jóság és a teremtmény iránti teljes szeretet él.

A világ, benne a látható dolgok rendje teljes egészében Isten alkotása. Ám õ nem csupán megalkotta, megteremtette, hanem megszabta mûködésének törvényeit is, alkotását pedig gondviselõ módon kormányozza. Õ alkotta a testi és a szellemi létezõket egyaránt: az anyagi dolgok (tárgyak) és a szellemi létezõk (angyalok, lelkek) mind tõle kapták létezésüket és tanúskodnak dicsõsége és hatalma mellett. Isten teremtõ mûködésének mintegy záróköveként alkotta meg az embert, aki egyszerre test és lélek, Isten képmása és az anyagi lét foglya, akire az Úr a teremtett világ feletti uralom gyakorlásának feladatát rábízta. Az ember azonban visszaélt Istentõl kapott szabadságával és szembefordult teremtõjével: megjelent a bûn, az õsbûn, a minden ember természetét megrontó áteredõ bûn és ebbõl fakadóan az emberi vétkek sokasága, amelyektõl a továbbiakban pusztán emberi erõvel lehetetlen megszabadulni. Isten végtelen igazságosságából adódik, hogy e bûnökre büntetés következik, végtelen szeretetébõl és jóságából viszont az, hogy megadja az ember számára a bûnöktõl való szabadulás, a megváltás és az üdvözülés lehetõségét.

Ez a magyarázata annak, hogy - a keresztény hit lényegeként - Isten Krisztusban, fiában emberré lesz, magára veszi az ember bûneit, szenved és meghal a kereszten, beteljesítve ezzel Isten megváltó mûvét. A megváltás minden embernek szóló lehetõség, amely azonban a hitben és az egyházban válik szükségszerûen eleven valósággá. Így a megváltás: részesedés Isten dicsõségében, a feltámadott Krisztus megdicsõülésében és Isten legnagyobb ajándékában, az örök üdvösségben és az örök életben.

A kereszténység tanítja, hogy az egyetlen Isten Szentháromságos Isten: Atya, Fiú és Szentlélek, úgy azonban, hogy ez a hármasság nem szünteti meg Isten egyetlenségét és egységét; a személyek egymásban és egymással teljes egységben vannak. Súlyos teológiai vitákat váltott ki az ókeresztény idõkben a szentháromságos személyek közötti viszonyok dogmatikai meghatározása: e tanítás végleges definiálásakor olyan megoldást találtak a hittudósok, amely szerint az Atya örök, a Fiú az Atyától öröktõl fogva született, a Szentlélek pedig - legalább is a nyugaton elterjedt nézet szerint - az Atyától és a Fiútól kezdettõl fogva származik. A Szentháromság ilyen tanításához szorosan kapcsolódik a krisztológia alapja, az a hit, hogy Jézus a Krisztus, õ a Fiú és a megígért megváltó, megtestesült Isten és valóságos ember, isten-ember, akiben egyetlen megtestesülés egységében a teljes emberi és teljes isteni lényeg és természet jelen van egymás sérelme vagy lerombolása nélkül, egymástól szét nem választható módon.

Isten jóakarata és az embernek adott segítsége, mely az üdvözülésre, a bûn elkerülésére, a hitre képessé és alkalmassá teszi az embert, az a kegyelem. Isten azt akarja, hogy a vétkezett, teremtõjével szembeforduló ember üdvösségre jusson: ezért küld megváltót saját megtestesült fia személyében, kegyelmeinek segítõ ajándéka pedig lehetõvé teszi, hogy az ember valóban tudjon élni a megváltás lehetõségével. Ám nem csupán az tartozik Isten kegyelmi adományainak körébe, hogy megváltót küld, hanem az is, hogy belsõleg alkalmassá teszi a hívõ, hitre jutó embert Krisztus befogadására, a bûnöktõl való megszabadulásra. Az idõk során sok gondot okozott a teológiában az isteni kegyelmi kiválasztás és az emberi szabad akarat viszonyának tisztázása. A kegyelmi adományok ingyenessége és az emberi érdem szerepe bizonyult nehéz problémának: már az õsegyházban is vitatták ezt, a katolikus és protestáns hittudomány pedig éppen ezen a ponton került a leghatározottabban szembe egymással.

Az isteni kegyelmi adományok közvetítésének fontos eszközei a keresztény tanítás szerint a szentségek. A szentség isteni adomány, Krisztustól rendelt hatékony kegyelmi jel, amely megigazultságot hoz létre vagy gyarapít. A nyugati és a keleti egyház hittudománya hagyományosan hét szentségrõl beszél; ezek: az eukarisztia - a Krisztus testében és vérében való részesedés (áldozás, úrvacsora) - a keresztség, a házasság, a bûnbocsánat, a bérmálás, a betegek kenete és az egyházi rend szentsége (papság). A reformáció egyházai e szentségek közül csupán az elsõ kettõ szentségi jellegét õrizték meg. Katolikus és ortodox felfogás szerint a szentségek egyedüli kiszolgáltatója az egyház: ezen belül az eukarisztiát és a bûnbocsánat szentségét a pap, a papi rendét a püspök, a többit alkalmas feltételek között a világi kívõ is kiszolgáltathatja, a házasság szentségében pedig a házasulandó felek egymást részesítik.

A protestáns egyházak által elvetett, a keresztények - katolikusok, keletiek - többsége által viszont vallott felfogás szerint Máriát, Jézus anyját különleges tisztelet illeti meg a hívõ közösségben és ezt hittételek sora is rögzíti. Így Mária Istenanya, szent, szeplõtelenül fogantatott szûz, aki élete végén test szerint a mennybe vétetett. Mária közvetítõ Krisztus és az egyház között, az egyház elõképe és az egyház anyja. Ugyancsak közvetítõ, patrónus és példakép szerepe van azoknak az üdvösségre jutottaknak is, akiket - ismét a protestánsok kivételével - a keresztények szentekként tisztelnek.

A keresztény teológia saját hitét az egykor Isten által a prófétáknak és a választott népnek, a zsidóságnak adott üdvígéret beteljesedésének és univerzális, az egész emberiségre kiterjedõ megvalósulásának tekinti. A zsidóságnak adott ígéret így elõkép, az ószövetségi hagyomány elõzmény, amely Krisztus küldetésében jut el beteljesülésére. Az üdvösség megvalósulásának látható, reális letéteményese az egyház, amely krisztusi alapítású, belsõ lényege szerint változhatatlan, a hit és erkölcs dolgában tévedhetetlen, mivel az isteni kinyilatkoztatás teljességének letéteményese: egy, szent, egyetemes és apostoli közösség. A megkereszteltek, az egyház tagjai valamennyien részesednek a krisztushívõk egyetemes papságából és a papi renden lévõk - a püspökök és papok - irányítása alatt és szolgálatával hierarchikus szervezetben élnek. A katolikus egyház ezen túl vallja a római püspök, a pápa egyetemes egyházfõségét és tévedhetetlenségét, a keletiek a püspöki kollégium kollegiális hatalmát tartják, a protestáns egyházak felfogásában viszont ez a szigorúan hierarchikus elv, a tanító és kormányzati hatalom hansúlyozása hiányzik.

A keresztény hit fontos sarokpontja a végidõre vonatkozó tanítás, az eszkatológia témája. A legfontosabb elv itt Krisztus második eljövetelének várása és vele összefüggésben az utolsó ítélet gondolata. A végítéletkor kerül sor az isteni jutalmazásra és büntetésre, a holtak feltámadására és arra, hogy ki-ki érdemeinek és vétkeinek megfelelõen örök üdvösségre vagy kárhozatra jusson. Ebbõl következik az is, hogy a közös keresztény felfogás szerint a kárhozat helye, a pokol és az üdvösség, Isten színelátásának helye, a mennyország reális valóság. Fontos az a keresztény tanítás is, amely az igaz hit forrásainak tekintetében mond véleményt. A hit fõ forrása az isteni kinyilatkoztatás, amely közvetlenül a Szentírás sugalmazott könyveiben olvasható. A nem protestáns kereszténység ezen, a Biblia szaván túl hitforrásnak tekinti a szenthagyomány tanítását, az apostoli kor és az egyházatyák tanúságtételét, a katolikus egyházban pedig a tévedhetetlen tanító tekintély tovább él a Tanítóhivatal hitértelmezõ munkájában - pápai, zsinati döntésekben - is.

Összefoglalóan említhetjük mindezen tanító elemek foglalatát, mint a közös keresztény hit minimális kritériumait, amelyeket minden magát kereszténynek tekintõ vallási csoport, hitvallás és hitágazat közösen hirdet: hit a Szentháromság Egyistenben, mint a világ urában és teremtõjében; hit a megtestesülésben és a megváltásban, Jézus Krisztus isten-emberi valóságában és az általa szereztetett Szentlélek mûködésében; hit abban, hogy a Biblia Isten szava, üzenete. De másként is fogalmazhatunk: a keresztény hit rövid, közös foglalata mindaz, ami az Apostoli hitvallásban ('Hiszekegy') és az Úr imájában ('Miatyánk') áll, amelyeket ma legkevesebb másfél milliárd keresztény vall a magáénak.

Irodalom az elsõ tájékozódáshoz:
 

- Adriányi Gábor: Az egyháztörténet kézikönyve, München, 1975.

- Alfaric, Prosper: A kereszténység társadalmi gyökerei, Budapest, 1966.

- Dér Katalin - Horváth Pál: Bibliaismeret, Budapest, 1999.

- Eliade, Mircea: Vallási hiedelmek és eszmék története 2., Budapest, 1995.

- Elõd István: Katolikus dogmatika, Budapest, 1978.

- Farkasfalvy Dénes: Bevezetés az újszövetségi szentírás könyveihez, Budapest, é.n.

- Ferguson, Everett: A kereszténység bölcsõje, Budapest, 1999.

- Flusser, David: A judaizmus és a kereszténység eredete, Budapest, 1999.

- Gascoigne, Claude: Keresztények, Budapest, 1993.

- Glasenapp, Helmuth von: Az öt világvallás, Budapest, 1975.

- Hammann, Auguste: Így éltek az elsõ keresztények, Budapest, 1987.

- Harnack, Adolf von: Dogmatörténet, Szentendre, 1998.

- Jedin, Hubert: A zsinatok története, Budapest, 1998.

- Kereszty Rókus: Jézus Krisztus, Budapest, é.n.

- Kereszty Rókus: Bevezetés az egyház teológiájába, Budapest, 1998.

- Kránitz Mihály: Alapvetõ hittan 2., Budapest, 1999.

- Kroll, Gerhard: Jézus nyomában, Budapest, 1985.

- McGrath, Allister: Bevezetés a keresztény teológiába, Budapest, 1995.

- Pierrerd, Pierre: A katolikus egyház története, Újvidék, 1987.

- Robertson, Archibald: A kereszténység eredete, Budapest, 1972.

- Szántó Konrád: A katolikus egyház története 1., Budapest, 1983.

- Török József: Egyetemes egyháztörténelem 1., Budapest, 1999.

- Vanyó László: Az ókeresztény egyház és irodalma, Budapest, 1980.

- Vanyó László: Bevezetés az ókeresztény kor dogmatörténetébe, Budapest, 1999.

- Vermes Géza: A zsidó Jézus, Budapest, 1995.

- Vermes Géza: Jézus és a judaizmus világa, Budapest, 1997.

- Vermes Géza: A zsidó Jézus vallása, Budapest, 1999.