1. A zsidó vallás kialakulása
 

A zsidó vallás kialakulása nomád nyugati sémi népcsoportok, a héber törzsek kanaáni honfoglalásával, a zsidó nép etnogenezisével vette kezdetét. A vándorló nomádok vallási világképe, mitológiai hagyománya ebben az idõben alig különbözött a nyugat-sémi népek közös szellemi világától. A Kanaán termékeny földjére áhítozó törzsek körében egy õsi vihar- és termékenységisten, Jahwe alakja volt ebben az idõben meghatározó, aki - a hagyomány szerint Mózessel, a nép vezérével szövetségre lépve- a zsidók istenévé, monolátrikus kultuszuk fõalakjává lett. Ebben a történelmen túli, de történelmileg is értelmezhetõ tettben Jahwe kinyilatkoztatta magát: 'Én vagyok a te istened'. A tradició szerint ezzel az aktussal népévé fogadta a zsidó törzsek közösségét, Izráelt, törvényt adott nekik és ígéretet arra, hogy új hazába vezeti õket. Ha tárgyilagos történeti eszközökkel akarjuk értelmezni a Bibliában leírtakat, arra gondolhatunk, hogy a szóbanforgó esemény egy, az ókori népek történetében nem ritka szerzõdéskötés volt: egy nép és egy isten szövetsége, egyben pedig egy nép összetartozását garantáló 'szent szerzõdés'. A zsidó vallás gyökere így Jahwe törvényalkotó és Mózes törvényszerzõ tette, amelyre, mint õsforrásra, a zsidó hitfelfogás önmagát visszavezeti.

A szövetség megkötésével Jahwe egy nép 'saját' istenévé lett; nem egyedülvaló istenné - hiszen e kor zsidósága sem kételkedett abban, hogy más népek istenei is valóságosak - a monolátrikus szemléletbõl következõen azonban a szövetség istene ettõl az idõtõl minden más istenalakot elhomályosított. Annak eldöntése, hogy hol húzódnak az eddig mondottakban a történelem és a hit határai, nem vallástörténeti kérdés, az viszont bizonyos, hogy amikor a zsidó törzsek - immár Józsué vezetésével - meghódították majdani hazájuk földjét, immár Jahwe népeként és annak törvénye alatt álltak. Ez az Örökkévaló a zsidó felfogás szerint láthatatlan, ábrázolhatatlan, kimondhatatlan nevû, haragvóés büntetõ, de segítséget is adó isten volt; tiszteletére a nép szent sátrat állított, amelyben elhelyezte a törvény tábláit és állat- meg illatáldozattal hódolt Urának. A törvényadó Úr pontosan megszabta a szövetség feltételeit: azokat a normákat, amelyek a tízparancsolatban, a rituális elõírások sorában, ünnepekben, étkezési és viselkedési normákban hagyományozódtak tovább.

A honfoglalást, Kanaán városait meghódító háborút követõ századok a zsidó nép számára súlyos próbatételeket hoztak. Jahwe kultuszának meg kellett küzdenie a helyi Baálok vallási világával, magának a népnek pedig a filiszteusok, Edom, Szíria ellen kellett harcolnia. A Jahwe-kultusz ezekben a századokban az új népközösség kötõanyagának bizonyult: Jahwe nevében léptek fel azok a népvezérek, a bírák, akik megkezdték a nomád törzsek letelepítését, az államközösség megszervezését. Kr. e. 1000 körül létrejött a királyság, amelynek kialakulását rövidesen követte - Salamon idejében - Jahwe állandó szentélyének felépítése a királyság székvárosában, Jeruzsálemben.

A királyság kora a zsidó társadalom egésze számára alapvetõ változásokat hozott: az õsi, Jahwe nevével szentesített egyenlõség helyét egy vagyoni és hatalmi értelemben is erõsen tagolt államiság váltotta fel. A kultusz tisztasága is veszélybe került, hiszen uralkodói akarattal idegen istenek szentélyei és oltárai épültek, Jahwe kultuszának tekintélye pedig alapjaiban rendült meg. Mintegy ennek ellenhatásaképpen egyre aprólékosabban szabályozták a templomi kultusz rendjét, az Úr törvénye mégis számos tekintetben 'megkopott', különösen ami a hagyomány értékét és a kultusz tisztaságát illeti. A kor vallási sokféleségét a régészeti emlékek is bizonyítják, a társadalom belsõ békétlenségét pedig az ország két részre, Izraelre és Júdára szakadása támasztja alá. Hamarosan külsõ bajok is jelentkeztek: a 850-es évektõl a zsidó királyságok létét egyre inkább fenyegette a szíriai térségben is hódító újasszír birodalom elõretörése, amely Kr. e. 721-ben az északi zsidó királyságot, Izráelt is bekebelezte. Magában a zsidó népközösségben ezekben az évtizedekben vált véglegessé Jahwe kultuszának centralizációja: az Úr tisztelete ekkor már csak egyetlen helyhez, a jeruzsálemi templomhoz kapcsolódott, mégpedig a kizárólagosság igényével.

A külsõ és a belsõ bajok sokasága mély erjedést indított el a vallási életben. Amíg az egyik oldalon a szentély, a hivatalos kultusz - már Dávid király idejétõl - uralkodói ellenõrzés alá került, addig ennek a centralizációnak és hivatalosságnak az ellenzéke is kialakult a népi vallásosság világában. Ennek az ellenzékiségnek és a kultusz tisztasága megõrzésének szószólói a Kr. e. 8. századtól a próféták voltak: Isten emberei, akik - Jahwe üzenetét közvetítve - a szociális, a politikai és vallási bajok orvoslása érdekében léptek fel. A próféták vagyoni egyenlõséget vagy társadalmi méltányosságot, ésszerû külpolitikát és idegen hatásoktól mentes kultuszt követeltek, maguk mögött tudva a társadalom többségének tiszteletét, támogatását. Az idõk során ez a prófétai mozgalom komoly ellenzékké erõsödött, amely a királyság intézményeivel és a szentély hivatalos kultuszával, a szolgáló papsággal is szembekerült, miközben kidolgozta Jahwe kultuszának gyökeresen új elemeket hordozó teológiáját. Igehirdetésük lényege, hogy ostorozzák a nép Jahwétól való elfordulását és ébren tartják a bûnösség gondolatát. Véleményük szerint Isten népe megszegte az Istenével kötött szövetséget, amikor bûnben és igazságtalanságban élt és pogány bálványoknak hódolt. A zsidóságot érõ megpróbáltatások a prófétai teológia szerint nem Jahwe erõtlenségét vagy igazságtalanságát bizonyítják, hanem éppen azt, hogy jogosan bünteti a hozzá hûtleneket - belsõ békétlenséggel vagy külsõ ellenség fenyegetése által.

Kr. e. 621-ben Józsiás, Júda királya vallási reformot vezetett be, megújítani igyekezve a mózesi törvény kultusztisztaságra vonatkozó elõírásait. Ürügyül használta fel célja érdekében a Templom falából 'elõkerült' õsi tekercset, amelynek szövegét ma a Másodtörvény könyvében találjuk. Az elkövetkezõ évtizedekben drámaian felgyorsultak a történelmi események. Fokozódott a Júdára nehezedõ babilóni nyomás, a próféták által amúgy is kilátástalannak, sõt Jahwe akarata ellen valónak ítélt nemzeti ellenállás pedig nemzeti katasztrófához vezetett. Kr. e. 586-ban, hosszú ellenállás után elesett a babilóni seregek által ostromolt Jeruzsálem; megsemmisült a Templom, a nép elõkelõinek deportálásával pedig bekövetkezett a 'babilóni fogság'.

Jeremiás próféta ezekben a drámai években már arról jövendölt, hogy a pusztulás és a vereség, mint Jahwe hûtlen népére kiszabott büntetése elkerülhetetlen, ám ha az Úr elégtételt vesz népén, szabadítót küld majd, aki helyreállítja a szövetséget, Isten és a választott nép kapcsolatát. A fogság korának prófétái tovább keresték a magyarázatot az ország pusztulására. Nem tántorodtak el attól a gondolattól, hogy ami bekövetkezett, az Jahwe akaratából történt, aki más népeket használt fel megtorlásának eszközéül. Ebbõl logikusan következett, hogy az Úr nem pusztán Izrael törzsi istene, hanem egyetemes Isten, a történelem ura, aki minden népet irányít, megítél, büntet és jutalmaz. Ebbõl a gondolatmenetbõl született prófétai felismerés a monoteizmus: Jahwén kívül nincs más isten, szükség sincs rá, hiszen minden az Egyedüli terve és akarata szerint történik a világban; ez az egyedülvaló isten világteremtõ és világkormányzó, minden nép ura; a zsidóság az õ 'választott' népe, de hatalma és gondoskodása az egész földkerekségre, minden országra kiterjed.

Amikor Kr. e. 538-ban, a perzsa birodalom kialakulását követõen a zsidók visszatérhettek a fogságból õseik földjére, a monoteizmus újszerû teológiája már készen állt. Ám a hazatérõknek elõször az evilági fennmaradás gondjaival kellett szembenézniük: rájuk várt Jeruzsálem és benne a Templom újjáépítése, a perzsa fõség alatt kiépülõ zsidó területi és vallási autonómia kiformálása. Kr. e. 420 körül történt meg a kultusz végleges megújítása és ekkor szentelték fel a 'második templomot' is. Ettõl az idõtõl állították össze a nép szent hagyományából a Héber Biblia szövegét, az egyistenhit szellemében dolgozva át a Törvény, a mitológiai hagyomány és a prófétai irodalom anyagát. Ezzel a korral köszönt be a klasszikus zsidó vallásfejlõdés korszaka; most már vitathatatlan Jahwe és a Templom tekintélye, a régi zsidó legalizmus - az isteni törvényekre alapozott kultikus rendszer és életmodell - pedig végérvényesen összeolvad a megelõzõ századok prófétai hagyományával.

A zsidók etnikai, területi és vallási autonómiája a perzsa, majd a hellenisztikus idõkben csorbítatlan maradt. A királyság, a független ország újraélesztésérõl szó sem lehetett ugyan, a fõpap, a szentély és a nagytanács intézményes hatalma alatt azonban mód nyílt önálló életre, a vallási-politikai függetlenség elemeinek megõrzésére. Ennek a kornak a tömegessé váló jelensége viszont a zsidóság 'szétszórattatása': a zsidók tömegesen vándorolnak a hellenisztikus Kelet városaiba és tartományaiba. Kialakul a 'diaszpora': az a jelenség, hogy a zsidó enklávék - Egyiptomban, Szíriában, Mezopotámiában és Kis-Ázsiában - új hazára lelnek, de idegen környezetben is megõrzik népi-vallási különállásukat, monoteista istenfelfogásukat, kapcsolatukat a jeruzsálemi kultuszközponttal. A Krisztus ideje elõtti századokban a 'választott nép' döntõ többsége már idegenben élt, féltékenyen õrizve hitét és identitását. A hellenisztikus kor általános vallási szinkretizmusa ellenében a monoteizmus 'extremitása' még védettséget is adott. Az egyistenhitet a vallási kizárólagosság gondolata iránt kevéssé fogékony szomszéd népek nem igazán értették, de nem is háborgatták: ez a tolerancia kedvezõ helyzetet teremtett a zsidó népközösség fennmaradása, sõt felvirágzása számára.

Ez a nyugalmas helyzet a Kr. e. 2. század elején változott meg, amikor a Szeleukida dinasztia szíriai uralkodói erõszakos kísérletet tettek a zsidóság vallási különállásának felszámolására. Erõszakos fellépésük következménye az idegen uralom elleni nagyszabású felkelés lett. Kr. e. 146-ban gyõzedelmeskedett az idegen uralommal szemben a Makkabeus-felkelés: rövid idõre helyreállt az ország függetlensége - vallási-etnikai alapon, a jeruzsálemi szentély fõpapi méltóságát is viselõ Hasmoneus királyok uralma alatt. Ezekben az évszázadokban új motívumokkal bõvült a monoteizmus teológiája. Perzsa hatásra ebben az idõben vert gyökeret a zsidó vallási szemléletben a túlvilághit, a lélek halhatatlanságának gondolata vagy az angyalok létérõl szóló tanítás, ám ennél sokkal fontosabb a Messiás-hit és az apokaliptikus szemlélet térnyerése. Az apokaliptikus szemlélet a hellenisztikus kor szellemi közérzetének vallásivá párlódott terméke: olyan történetteológiai vélemény, amely szerint a világ és annak hatalmi-uralmi viszonyai egy szörnyû kataklizma, egy olyan pusztulás felé rohannak, amelybõl az eddigi világ megsemmisülése és egy új, Isten által támasztott Izrael születése fakad. A Messiás-hit a prófétai hagyományból származik: alapja az a meggyõzõdés, hogy ha már betelt a nép vétkeiért kiszabott isteni büntetés mértéke, Jahwe küldöttet bocsát a nép közé, aki a szövetség, a királyság, a kultusz megújításával fogja helyreállítani Isten és a választott nép megromlott kapcsolatát, egyes csoportok pedig Izajás próféciája alapján 'Jahwe szenvedõ szolgájának' eljövetelében reménykedtek, aki átvállalja a nép bûneit és kitölti a kimért isteni büntetést.

Ennek a kornak zsidó vallási gondolkodásában egyre nagyobb szerep jutott a végidõre, a megváltás közelségére figyelõ, aprólékosan és aggályosan törvénytartó szemléletnek. Ennek a gondolkodásmódnak a fõ képviselõi a farizeusok, a törvénytudók voltak: õk a bibliai elõírások aprólékos számbavételétõl és a parancsok megtartásától remélték a bûn terhétõl való szabadulást és a jó felkészülést arra az idõre, amikor majd megérkezik az Úr küldötte, aki megszabadítja és megváltja a népet. Az erre való elõkészület fõ eleme a bûntelen élet, ennek elérése pedig a törvény betû szerinti, szigorú megtartását követeli. A farizeusok 'törvény-tudománya' utasítások és tilalmak sokaságát felvonultatva igyekezett értelmezni a mindennapi életet. Ez a magatartás egyre nagyobb tekintélyre tatt szert és a templomi kultuszt kiegészítõ 'gyülekezeti házak', zsinagógák világában vezetõ szerepre jutott. Más véleményen voltak a szaddukeusok; ez a zömében elõkelõkbõl és papokból álló csoport a kultusz tisztaságát tekintette lényegesnek, a gyakorlatban viszont igyekezett alkalmazkodni a világ változásaihoz és a politikai realitásokhoz.

A Makkabeus felkelés eredményeképpen Palesztinában a Hasmoneus dinasztia jutott hatalomra. Uralmuk egy évszázadon át bizonyult életképesnek; utána Heródes királysága már a római hódítás árnyékában próbálta megõrizni az ország politikai és vallási függetlenségét. Jézus korában a közvetlen római uralom, Palesztina betagolása a birodalomba határozott ellenérzéseket keltett a zsidóság körében. Röviddel Heródes halála után már lázongások, felkelések robbantak ki, ezek gyakorisága és elszántsága pedig az elkövetkezõ évtizedekben egyenletesen növekedett. A Róma elleni lázadás szellemét vallási motívumok alapján is szító, a zsidó függetlenségért harcoló zélóták mozgalma ezekben az idõkben élte fénykorát. Egyebekben a tartomány a birodalom provinciáinak szokványos életét élte; területén idegen helyõrség állomásozott, gyarapodott a nem-zsidó lakosság aránya, a császári hatalmat pedig prokurátorok gyakorolták, de nem szûntek meg a zsidó nagytanács önkormányzati jogai sem. Róma - valláspolitikai elveinek megfelelõen - türelemmel viseltetett a számára furcsa zsidó monoteizmus iránt is; a nép Palesztinában és a diaszpórában, például a hatalmas és gazdag alexandriai közösségben is háborítatlanul gyakorolhatta vallását, sõt rüvid idõre terjedni kezdett a prozelitizmus, etnikailag nem zsidók Mózes hitére térése

A zsidók többsége számára ezekben az évtizedekben a passzív Róma-ellenesség, a Megváltó várásának lelki reménye és a Törvény betûjéhez való szigorú igazodás szolgált támpontul. A század derekától azonban a birodalom elleni indulatok egyre hevesebbé váltak, és végül oda vezettek, hogy Kr. u. 66-ban nagyszabású felkelés robbant ki Róma palesztinai uralma ellen. Kezdeti sikerek után véres háború következett, amelynek végén, Kr. u. 70-ben a római legiók bevették és lerombolták Jeruzsálemet. A harcok hevében tûz martalékává vált a Heródes által alig néhány évtizeddel korábban nagy pompával újjáépített szentély is, amelynek megsemmisülése a templomi áldozatok végét, a zsidó vallás gyökeres átalakulását hozta. Az áldozat szerepét a bibliaolvasó istentisztelet, a templomét a zsinagóga vette át és ezekben az évtizedekben fejezõdött be a Héber Biblia kanonizálása is. A történelmi megpróbáltatások azonban még nem értek véget; már az elsõ zsidó háború idején pogromokra, zsidóüldözésekre került sor a birodalom számos vidékén. Kr. u. 112 és 115 között újabb lázadást vertek le Palesztinában a kivezényelt légiók. Nagy lendületet vett a zsidóság kivándorlása is: most már nem csupán a mediterrán provinciák felé áramlottak a menekülõk, hanem nagy kolóniák jöttek létre magában Rómában, Arábiában és Iránban is. Az ókori zsidó történelem és vallástörténet periódusának végét kétségkívül a Kr. u. 132 és 135 közötti harmadik, Bar Kochbe-féle felkelés leverése jelentette. A római legiók ekkor teljesen lerombolták Jeruzsálemet, helyén pedig római város épült. A zsidóságnak csak egy töredéke maradt Palesztinában: a hitélet és a tudományosság központja Mezopotámiába és Szíriába helyezõdött át, ahol a rabbinikus tradíció szellemében az írásmagyarázók megalkották a késõi zsidó bibliamagyarázat és liturgia kézikönyvének tekinthetõ Talmudot.
 

2. A Héber Szentírás
 

A zsidó vallás tanításának foglalata a Héber Biblia - keresztény szóhasználatban az Ószövetség - egy évezred tanfejlõdésének és hagyományõrzésének terméke. Legkorábbi részei a Kr. e. 12. századból, utolsó könyvei a Krisztus korát megelõzõ évszázadból valók. Amikor az anyagot elõször gyûjteménybe, kánonba rendezték - a Kr. e. 2. században, amikor az elsõ görög fordítása is készült - még 46 mûvet foglalt magába. A végleges megszerkesztéskor, Kr. u. 95 táján egy olyan kánon nyerte el az írástudók tetszését, amely 39 könyvbõl áll. A zsidó írástudók által alkalmazott felosztás szerint a gyûjtemény elsõ része a Törvény: Mózes öt könyve, kiegészítve Józsué könyvével. A második csoport ebben a csoportosításban a prófétai anyag; a rabbínikus hagyomány ezt 'korábbi' és 'késõbbi' prófétákra tagolta, ide értve azokat a könyveket is, amelyeket a keresztények 'történeti könyveknek' neveznek. A harmadik csoportot az 'Írások' vagy 'Iratok' alkotják: ezek zömében költõi, bölcseleti, liturgikus és tanító munkák. A zsidó felfogás szerint a bibliai könyvek isteni üzenetet hordoznak és zsinórmértékei a hitnek és a helyes, jámbor magatartásnak.

A bibliai anyag kétségkívül legrégebbi része a mózesi törvényhagyomány, amelynek néhány részlete a honfoglalás utáni idõkbõl, zöme pedig a királyság idejébõl való. Az õstörténeti anyag, a szövetség- és törvénytradíció a szóbeli emlékezetben alighanem létezett már Kr. e. 1000 körül is, írásos rögzítésére azonban csak 150 évvel késõbb került sor. Ide tartozik a mezopotámiai párhuzamokat is mutató teremtéstörténet, az õsatyák históriája, a szövetségkötés és az egyiptomi kivonulás elbeszélése. Már itt szilárd törvényrendet, rituális elõírásokat találunk, az anyag befejezõ része pedig Izrael honfoglalásának, államalapításának történetét dolgozza fel.

A modern kutatás úgy véli, hogy a Szentírás e legõsibb rétege két, eredetileg önálló forrásból keletkezett, amelyek a leglátványosabban Isten nevének használatában különböznek egymástól: Jahwe és Elóhim, vagy Jahwe-Elóhim. E két forrás Kr. e. 900-850 között keletkezett, az egyik Palesztina északi, a másik a déli felében. Ennek a kettõs forrásnak köszönhetõ egyebek között az is, hogy Mózes elsõ könyve két teremtéstörténetet foglal magába, amelyek szemléleti hátterében egy nomád és egy földmûves kultúra teremtés-hagyományaira következtethetünk. A bibliai szöveg elején álló 'hatnapos' teremtéselbeszélés a sémi népek közös teremtés-hagyományát idézi és nagy párhuzamosságot mutat a mezopotámiai és szíriai anyaggal, végsõ redakciójában viszont a semmibõl teremtõ mindenható Egyisten hitét tükrözi. Vallástörténeti elõzményeit keresve a mózesi hagyományokban folyamvölgyi és egyiptomi motívumok is felbukkannak, más helyeken pedig a Biblia elõadásmódja Ugarit mitológiai emlékeivel kínál összehasonlítást.

Mózes könyvei jelentõs részében õstörténeti legendákat olvashatunk, amelyekben a történeti tények és a mítikus elmékezet elemei keverednek. Ebbe a körbe tartozik a törzsszövetség múlt-tudatát hordozó õsatya-elbeszélések sora, az egyiptomi kivonulás, a pusztai vándorlás és a honfoglalás históriája, az említett történetek középpontjában pedig a szövetség- és törvény-tradíció áll. A mózesi könyvek anyagában sokkal késõbbi szövegek is helyet kaptak. Ilyen maga a Másodtörvény szövegének jórésze, vagy azok a szövegbetétek, amelyeket késõi papi szerkesztõk fûztek hozzá a mózesi könyvek régi anyagához, amikor monoteiste szellemben értelmezték át a régi tradíciót.

A honfoglalás kora, Józsué könyvének anyaga már egy lépéssel közelebb került a források által is ellenõrizhetõ történeti tényekhez: a bibliai régészet már eleve bizonyítja, hogy a nomádok a Kr. e. 12. században meghódították Kanaán földjét. A korai történeti könyvek - Bírák, Sámuel - alighanem a népi hõsepika darabjaiként születtek, a honfoglalás utáni idõkre, mint küzdelmes korra tekintve vissza. A Királyok könyvei esetében ismét változik a helyzet: ezek a mûvek egy hiteles és igényes udvari, királyi történetírás emlékei. A bibliai hagyománynak ezek a részei már a fogság kora elõtt is írásban voltak közismertek, végsõ redakciójukra, monoteista átdolgozásukra azonban csak a fogság utáni idõben került sor, nagyjából a prófétai hagyomány rendszerezésével párhuzamosan.

Az eddig említett könyvek aligha a szerzõként megjelölt személyek egyszeri, személyes alkotásai. Sokkal valószínûbb, hogy egy eleven hagyomány formálta és õrizte meg õket, mindaddig, amíg végleges megszövegezésük be nem fejezõdött. Merõben más viszont a helyzet a prófétai könyvek esetében. Õk egyszeri alkotók, hiteles történeti tevékenységet folytató szerzõk voltak, akik valóságosan írták a nevük alatt fennmaradt munkát vagy annak valamilyen õsváltozatát. Így aligha szabad kételkednünk abban, hogy Ámósz könyve a Kr. e. 8. században, Ezékiel munkája a fogság alatt keletkezett, miközben az is bizonyos, hogy Izajás mûvén próféták több nemzedéke is dolgozott. Nem lehet az sem kétséges, hogy a 'prófétai irat' a fogság körüli kor közkedvelt irodalmi mûfajának számított, ennek az anyagnak azonban csak egy gondosan átválogatott töredéke került be - a monoteista teológia szempontját alátámasztva - a kánonba. A prófétai mûveket a fogság utáni századokban már gyûjteménybe rendezték, a hellenisztikus idõktõl pedig már a törvény-hagyománnyal együtt olvasták, használták.

Az elõbbieknél sokkal összetettebb, hosszadalmasabb folyamat volt az Írások keletkezéstörténete. A zsoltárok 'régi' rétege alighanem a korai királyság idejébõl származik, Dániel vagy a Makkabeusok könyve viszont csak a Kr. e. utolsó évszázadban kapta végleges formáját. Az ebbe a csoportba sorolt munkák között tanító iratok és szertartási szövegek is vannak: Eszter könyve például eredetileg ünnepi liturgia olvasmánya volt, de számtalan más mû is helyet kapott a szent irodalomban. Az Iratok tekintetében a gyûjtemény a legkésõbbi idõkig nyitott maradt: a jamniai zsinat csak Kr. u. 95 körül véglegesítette azokat a szövegeket, amelyek helyet kaptak a Héber Bibliában.

A Biblia könyveit már a Krisztus kora elõtti századokban is fordították, kommentálták görög és arám nyelven: a különféle magyarázatokat - Misná, Gemárá - végül a Talmud enciklopédikus gyûjteményei rendezték egybe a Szentély pusztulása utáni századokban. A Jézus korával egyidõs zsidó remeteközösség, az esszénusok hagyatéka, a holt tengeri tekercsek jóvoltából tudjuk, hogy a szöveghagyomány a késõi korban már alig változott; pusztán a hiteles, pontos olvasás szabályainak meghatározása tolódott ki egészen a Kr. u. 7. századig. A bibliai anyaghoz ezt követõen újabb -ezoterikus, jelképes - magyarázó irodalmat kapcsoltak. Ez a kabbala misztikus magyarázatainak kora, amikor a szöveg rejtett jelentését hermetikus, szimbólikus eszközökkel igyekeztek megfejteni.
 

3. A zsidó vallási élet elvei és mindennapjai
 

A zsidó vallási élet alapja õsi idõktõl fogva Jahwe a nép által saját, majd egyedüli istenként való elfogadása volt. Az Úrtól kapott, Mózes által közvetített törvény hatálya kiterjedt az élet minden területére. Így nem pusztán általános - és a közös keleti törvényhagyománnyal rokon - elõírásokat foglalt magába, hanem a gazdasági, társadalmi, erkölcsi és rituális életre vonatkozó aprólékos elõírásokat is. Így Mózes törvénye nagy nyomatékkal szólt a nemzetségi rend és a népközösség védelmérõl: a sógorházasságról, az özvegyek és árvák istápolásáról, a körülmetélés szokásának gyakorlásáról. Õsi elõírás rendelkezett az adósságok elengedésérõl, a földtulajdonról, a házasságról, a közösségi szolidaritás formáiról, de étkezési tabukat, áldozati elõírásokat, az ünnepekre vagy az idegenekkel való kapcsolatok rendjére vonatkozó elveket, tilalmakat és elõírásokat is bõségesen találunk ebben az anyagban.

Mózes törvénye igen aprólékos szabályokat adott a mindennapi élet vonatkozásában is. Így a zsidók ünnepként ülték meg a szombatot, azt a napot, amelyen a világot semmibõl teremtõ Isten munkája végeztével megpihent; ilyenkor a munka, a szórakozás és a hadviselés is tilos volt. A Törvény tiltotta számos állat - a sertés, hüllõk, ragadozó madarak - fogyasztását, de a haj és szakállviselés dolgában is adott elõírásokat. Elõírta a születéssel és a tisztulással kapcsolatos gyakorlatot, az ifjak pedig avatási szertartás után, a Törvény ismeretével felvértezve lehettek a zsinagógai közösség és a családi istentisztelet teljesjogú részesei. A rituális tisztaság és tisztátalanság is fontosnak bizonyult a hagyományban: a halottat érintõk, a szülõ és tisztulás alatt lévõ nõk átmenetileg ki voltak zárva a vallási életbõl. A Törvény sérelmét jelentette az idegenekkel, a más hiten levõkkel kötött házasság és a rokonokkal létesített - nem szógorházasság jellegû - nemi kapcsolat is.

Jahwe kultuszának színtere kezdettõl a szent sátor, Salamon kora után pedig a története során felépített, újjáépített szentély volt, a korai századokban azonban magaslatokon is emeltek oltárokat a Mindenható tiszteletére. Mivel a zsidók istenüket a legrégebbi idõktõl elvont-ábrázolhatatlannak tekintették, a szentély belsõ fülkéjében, a 'szentek szentjében' csak a szövetség ládája állt, benne - egészen eltûnéséig - a szövetség tábláival. A szentély szolgálatát a hagyomány szerint még Mózes fivére, Áron szervezte meg, és az õ nemzetségébõl származtak azok a papi családok, amelyek a késõbbiekben ellátták a rituális szolgálatokat az Úr körül. A zsidók Jahwe tiszteletére állat- és illatáldozatokat mutattak be. Az égõ áldozatok oltárán hamvasztották el a rituálisan tiszta és a törvény által elõírt módon leölt birkákat, kecskéket, szárnyasokat. Jeles ünnepeken és fontos életfordulókon a nép tagjai ilyen áldozattal tartoztak az Úrnak, a Templom javára pedig évente adót fizettek. A templomi áldozaton kívüli istentiszteleteket a fogság utáni kortól gyülekezeti házakban, zsinagógákban tartották, ahol rabbik vezetésével magyarázták a Törvényt, a családi szertartásokon pedig a családfõ látta el a papi funkciókat.

A zsidó hitélet jól ismerte az Istennek szentelt emberek és az isteni küldöttek, szószólók, a próféták 'intézményét'. Idõszakos, ritkábban végleges fogadalom ('nazirátus') vagy vezeklési szándék alapján sokan esküdtek Jahwe szolgálatára: nemi önmegtartóztatást fogadtak, hajukat megnövesztették és kivonultak a világi életbõl. Karizmatikus csoportjaikból kerültek ki a próféták, akik hitüket az Úr üzeneteként adták elõ a közösség számára. A prófétaság a királyság korában intézményesült is: udvari és népi próféták járták az országot és Jahwe nevében szóltak a néphez. Isten 'szentjai' késõbb is elkülönültek a néptõl: Júda pusztájának remetéi, az esszénusok Krisztus korában a közeli világvégét váró csoportot alkottak, egyedüli feladatuknak a világ végére és a törvény betartására való felkészülést tekintve.

Dogmatikus értelemben a kidolgozott monoteizmus talaján álló klasszikus zsidó vallásosság számos, a korabeli világban szokatlan vallási eszmét képviselt. Ilyen volt Isten elvont-ábrázolhatatlan természete és mindenhatóságának, kozmológiai és történeti egyetemességének gondolata, amely a zsidó nép kiválasztottságának tudatával és öntudatával társult. Izráel történetteológiája szerint az emberiség históriája a teremtéssel és Isten ember általi színrõl színre látásával vette kezdetét, ezt azonban a bûnbeesés követte. A Mózessel kötött szövetség a zsidó nép számára megadta az Istennel való kapcsolat 'rendezésének' lehetõségét, ez az esély azonban - a királyság bûnös korában - átmenetileg elenyészett. A prófétai igehirdetés hatására a Megváltó várásának gondolata a klasszikus korban felértékelõdött, ez a várakozás azonban - a zsidóság ma is éltetõ hite szerint - továbbra is érvényes ígéret, ami még beteljesületlen.
 

4. A zsidóság sorsa Jeruzsálem pusztulása után
 

Amikor Kr. u. 70-ben a római legiók lerombolták a jeruzsálemi szentélyt, a hagyományos zsidó élet gyakorlatilag megszûnt Palesztinában. A Templom megsemmisült, a szentély papsága a harcok során életét veszítette; így nem volt több lehetõség a hagyományos ritus újraélesztésére. A zsidóság tömegei szétszóródtak a világban, a hitélet pedig a vallási élet központjává váló zsinagógák falai közé szorult. A Messiás közeli eljövetelének reménysége a távoli, kiszámíthatatlan jövõbe tolódott át. Az elkövetkezõ századok a judaizmus konszolidációját jelentették. Elkészült a bibliai kánon és a talmudikus hagyomány összeállítása is megtörtént, a zsidóság számára azonban ezek a századok mégis a hanyatlás és a megpróbáltatás idejét jelentették. Jahwe hite és a zsinagógai vallásgyakorlat jelentette az egyedüli megtartó erõt, amely ilyen megpróbáltatások között is megõrizte a hit és a nép egységét. Ennek tudható be, hogy a zsidó vallás a kibontakozó kereszténységgel és a késõi római kor pogány kultúrájával szemben is képes volt megõrizni önmagát és nem oldódott fel a népek és vallások 'római tengerében'.

A zsidóság tömeges kivándorlása Arábia és Észak-Afrika irányába már a római kor derekán megindult. Az ókor végén Arábia és a Maghreb, a középkor elején Hispánia lettek a vándorló zsidóság fõ központjai. 1000 után már Dél-Franciaországban és a Rajna-vidéken éltek a vándorló zsidóság legszámottevõbb csoportjai, de jelentõs tömegek maradtak a keleti mediterrán világban is - Jementõl Iránig. Az etnikai és vallási különállását makacsul õrzõ zsidóság sorsa ettõl az idõtõl fogva a keresztény, majd a muszlim világban a kisebbségi lét, az üldözés, a megtûrés és a folyamatos vándorlás kényszere lett.

A Kr. u. 2. évezred elején a zsidóság jelentõs közösségei - a muszlim hódítás árnyékában - Hispániában éltek, hamarosan megindult azonban keleti irányú, Európa középsõ térsége felé vezetõ kiûramlásuk. A középkor derekán diaszporáik zömét már a francia területeken és a Rajna-vidéken találjuk. A keresztény, feudális Európában egyébként a zsidók kirekesztett, megtûrt, elkülönülõ közösségnek számítottak. Maga az elkülönülés több okra is visszavezethetõ: részben õk maguk igyekeztek így óvni meg önállóságukat, másrészt meg a keresztények 'Krisztus gyilkosaiként ' ellenségesen vagy megvetéssel tekintettek rájuk. A lenézett és kirekesztett zsidók az akkoriban megvetett tevékenységgel foglalkoztak: pénzváltók, bankárok, uzsorások voltak, akiket a korabeli Európa a 'szükséges rossz' fogalmai szerint vett tudomásul. Európa nyugati felében ebben az idõben külön városnegyedben, gettóban éltek, megkülönböztetõ öltözéket voltak kötelesek viselni, pénzügyi sikereik ellenére - vagy éppen azért - pedig megszorító jogi elbírálás alá estek.

A középkor derekától Nyugat-Európában napirenden voltak a zsidóüldözések. Ennek és az ismétlõdõ 'kiüzetéseknek' az lett a következménye, hogy megindult a zsidóság kelet felé áramlása. A 17. század után az európai zsidóság zöme már Kelet-Európában, Lengyelország, Litvánia, Ukrajna és Oroszország területén élt, ahol sajátos kultúrát, nyelvet és folklórt is teremtett. A 18. századtól az európai zsidóság körében ébredési, misztikus-messianisztikus mozgalmak indultak, amelyek közül a haszíd törekvések a legjelentõsebbek, más csoportok körében viszont az asszimiláció, a beilleszkedés céljai kerültek elõtérbe. A 19. század végén Oroszországban tömeges pogromok, zsidóüldözések kezdõdtek, amelyek következtében megindult nem csupán a zsidó tömegek Amerikába való kivándorlása, hanem a cionista mozgalom megszervezõdése is, amely az õsök földjén, Palesztinában kívánt államot alapítani az üldözöttek számára.

A 20. század elejétõl Európa számos országában a mozgalommá terebélyesedõ antiszemitizmus akasztotta meg a zsidó asszimiláció folyamatát. Ennek végsõ következménye lett a holocaust, amely lerombolta, tönkretette az európai zsidó kultúrát. 1947-ben viszont megvalósult a cionisták álma: létrejött Izrael, mint zsidó nemzetállam - nem kevés feszültséget keltve a közel-keleti világban. A mai statisztikák a világ zsidóságának létszámát 18 millió körülire teszik: a legtöbben az USA-ban, Izraelben és Oroszországban élnek, de a világ szinte minden országában megtalálhatók közösségeik. A világ zsidóságának sorában ma is nagy népességmozgások zajlanak: legutóbb az orosz zsidók kivándorlása rajzolta át a felekezeti térképeket, a vallási közösség hittartó, ortodox része azonban mindezen nagy változások ellenére is õrzi õsei hitét és õrzi, ápolja a szövetség - immár három évezredes teológiáját.

Irodalom az elsõ tájékozódáshoz:
 

- Allerhand, Jakob: A zsidók története, Budapest: 1987.

- Bright, John: Izráel története, Budapest: 1983.

- Dubnov, Simon: A zsidóság története, Budapest: 1991.

- Fröhlich Ida: A qumráni szövegek magyarul, Budapest: 1999.

- Graves, Robert - Pataí, Raphael: Héber mítoszok, Budapest: 1969.

- Hahn István: Zsidó ünnepek és népszokások, Budapest: 1995.

- Joannes, Fernando: A zsidó vallás, Budapest: 1990.

- Jólesz Károly: Zsidó hitéleti lexikon, Budapest: 1987.

- Karasszon István: Az óizraeli vallás, Budapest: 1993.

- Raj Tamás: Halljad, Izráel, Budapest: 1988.

- Starr-Glass, David: A judaizmus, Budapest: 2000.

- Vermes Géza. Jézus és a judaizmus világa, Budapest: 1997.

- Vermes Géza: A zsidó Jézus, Budapest: 1998.

- Yerushalmi, Yosef Hayim: Záchor, Budapest: 2000.