A rendelkezésre álló anyag bõségén, a fontos és a nem fontos elemek kiválasztásának örök nehézségén túl minden vallástörténeti összefoglalás és vázlat ismétlõdõ gondja annak eldöntése, hogy a történelem szó teljes jelentését a vallás általános fogalmára vagy az egyes vallások konkrét, tárgyi világára próbáljuk-e értelmezni. A lehetséges értelmezések és megoldások kínálata természetesen sokféle; mi ezek közül az alábbiakban egy olyan egyszerû megoldás mellett maradunk, amely egyes vallási rendszerek belsõ jellemzéseit, leírásait sorakoztatja egymás mellé, nem formálva igényt sem 'a vallás titkának' itt és most történõ megfejtésére, de még arra sem, hogy evolúciós, összehasonlító vagy szociológiai eszközökkel vesse egybe az alább következõ anyagot. Ennek az eljárásnak a hátterében az az - itt és most ki nem fejtett - meggyõzõdésünk áll, hogy 'a vallás története' nem másban, mint a vallástudományok alapvetésének tekintett vallásfenomenológiában, pontosabban e leíró tudomány történetileg reflektált változatában található meg kielégítõ teljességgel. Erre utalva mondtuk már a bevezetõben, hogy az egyes vallások történetébe bepillantó áttekintésünket pusztán olyan illusztrációnak és adattárnak tekintjük, amely - a fenomenológiáétól eltérõ - térhez és idõhöz, az események egymásutánjához igazodó - rendben veszi sorra a világ fontosabb hitrendszereirõl tudni érdemes dolgok egy részét, bizonnyal csak a töredékét.

A vallások történeti elemzésének kiinduló feltétele, hogy a vizsgált kultúra és jelenségvilág általában feleljen meg a vallás fogalmával szemben támasztott, korábban már taglalt követelményeknek. Így rendszere vonatkozzon a Szent valóságra; legyen tanító tartalma, emocionális, hívõ természete, rituális, szertartási, cselekvési rendje és - legalább minimális - kultúrális és szervezeti kohéziója. Ha ezekbõl az ismérvekbõl, mint elõfeltételekbõl indulunk ki, minden egyes vallási rendszer vizsgálata néhány alapvetõ kérdés tisztázásán fog alapulni. Ezek sorában az elsõ az adott vallás keletkezése, belépése a történelem folyamatába. Amíg 'a vallás' létrejöttérõl azt az igaz, de sehová sem vezetõ megállapítást tudjuk csupán mondani, hogy 'meghatározott, de nem meghatározható' idõben keletkezett, addig az egyes hitrendszereknek a történelembe való belépése valami megfogható, a historikus érzék számára is kielégítõ és megnyugtató dolog. A vallások történetét tárgyaló áttekintésnek tehát minden egyes esetben szembesülnie kell a 'kezdetek' kérdésével. Az archaikus vallások zöme ezt a kezdetet az embert megalkotó istenek mûködésének idejére teszi, hiszen õk azok, akik a teremtés rendjébe helyezve az embert, rendelkeznek arról is, hogy az milyen módon rója le háláját az istenek iránt. Egy-egy, önmagát ilyen módon értelmezõ hitrendszernek nincs valódi kezdete, hiszen attól a pillanattól fogva létezik, hogy birtokosa, maga az ember, a közösség, a törzs a világ színpadára lépett. A 'történelem nélküli népek', a 'törzsi vallások' világában ez a szemlélet általános, de az idõtlenség jegyeit megtaláljuk az ókori folyamvölgyi kultúrák õsi mitológiáiban vagy a magát 'keletkezetlennek' hirdetõ hinduizmusban és univerzalizmusban is. Ezek a vonások szoros kapcsolatban állnak a mindenség idejének egy olyan ciklikus szemléletével is, amely a valódi történelem helyébe a szakadatlan ismétlõdésnek a természet létmódjában megfigyelt ritmikus változásait állítja és homályban hagyja a kezdet és a vég értelmezésének lehetõségeit a szakadatlanul jelenidejû történésekkel és az isten-ember viszony érzéki közvetlenségével vagy éppen személytelen örökkévalóságával szemben. A világ vallásainak ebben az 'idõ feletti' vagy 'idõ elõtti' csoportjában a hívõ öneszmélés lényegét hordozó istenfogalom is végletes formákat ölt: személytelen isteni erõ képében mutatkozik vagy a 'mindenben minden isten' gondolat jegyében a politeisztikus szemlélet õsformáját jeleníti meg. Harmadik, a vallástörténészek által sokat vitatott lehetõségként az isteni elem egyetlen, még alig személyes, de jól kivehetõen szinguláris valóságként fogalmazódik meg: afrikai 'törzsi vallásokban' vagy a szibériai népek 'Öregistenében' látjuk ennek jól kivehetõ nyomait. Vallástörténeti rendszerkísérletekben ezeket a hitformákat gyakorta az 'örök világtörvény vallásai' név alatt találjuk, más, õsibb, 'primitívebb' csoportjaikat pedig a 'természetvallások' kategóriába szokás sorolni. Nem akarva megvitatni most ezeknek az értelmezéseknek a jogosságát, elégedjünk meg annyival, hogy a világ vallásainak gazdag 'választékában' van egy olyan jelentékeny csoport, amelynek rendszerei a kívülálló számára természetesen történeti képzõdmények ugyan, ám saját elveik és önértelmezésük alapján teljesen ambivalens viszonyban állnak az idõ, fõképpen pedig a történelem fogalmával.

A világ vallásainak egy másik, legalább ennyire jelentõs csoportja ezzel ellentétben éppen az idõben, a történelem horizontján próbálja értelmezni önmagát. Ezeket a hitvallásokat valaha kijelentették, kinyilatkoztatták, ezeket a vallásokat 'alapították'. Minden ilyen hit gyökere alapító istenek üzenete, amelyet közvetítõk, alapítók tolmácsolnak az emberi közösség számára. Egy-egy ilyen hit belépése a történelembe egyszeri aktus: évszámhoz kötött esemény, amely idõszámítási tényként is rögzíthetõ. De nem pusztán arról van szó, hogy ilyen esetekben a vallási gondolat elemi aktusként kerül be a históriába, hanem arról is, hogy az isteneszme ilyen értelmezései maguk is idõhöz kötöttek. A hit születése legendás vagy valóságos alapító személyéhez kapcsolódik, aki a vallási rutin megszokott világához képest új tanítással áll elõ: Buddha vagy Zarathusztra mûködése a hívõ önazonosság számára is radikálisan új vallási világot hív életre. Az 'alapított' vallások különös szemléleti újdonsága az eszkatológikus látás: annak a gondolatnak a határozott képviselete, hogy egy isten által alkotott valóság nem pusztán az idõben van, hanem értelmét éppen a múlttól a jövõ felé haladó idõben, az isteni szándéktól az isten által megszabott célig tartó folyamatban leli meg. Minden ilyen vallási képzetrend közös vonása, hogy magának a világnak és a benne mûködõ hit-folyamatnak is határozott célja van, amelyre egyaránt irányul az isteni terv és szándék, valamint az emberi iparkodás. Ilyen üdvtörténeti szemlélethez jóval egyénibb és dinamikusabb istenkép tartozik, mint az elõbbi típushoz. Maga az egész világszemlélet kizárja ugyanis, hogy az égiek az események menetét egykedvûen szemlélõ demiurgoszok legyenek. A sors, a törvény, a végzet szerepét az aktív isteni akarat veszi át, ez az akarat pedig tevékenységet, gondviselõ közremûködést feltételez a teremtett dolgok rendjének célirányos mozgatásában, kibontakoztatásában. Ennek megfelelõen a világ történései nem pusztán ismétlõdõek, hanem egyszeriek, megismételhetetlenek és fejlõdõek; ez az összetettebb modell alighanem a világ nyugati felében kibontakozó civilizációs fejlõdés egy késõi, magasfokú vallási integrációt feltételezõ korszakának sajátja.

A vallások hatalmas történeti anyagában valamilyen rendet tenni akaró szemlélet régtõl fogva próbálkozik azzal, hogy az egyes hitrendszerek önmaguk által definiált idõ- és tér-viszonyait tegye meg valamiféle rendszerezés alapjának. Ha az idõ szerepét tekintjük, három nagy csoport körvonalai rajzolódnak ki. Az elsõt az 'idõ nélküli vallások' jelentik; azok a - zömében 'primitív', 'törzsi' rendszerek, amelyek a folyamatos jelenidejûség naivitásával nem is reflektálnak isten, ember és világ lehetséges idõviszonyaira. A második csoportba azok a vallások kerülnek, amelyeket korábban az 'örök világtörvény vallásai' névvel illettünk; a nagy ókori folyamvölgyi civilizációk soráig számos hitrendszer tartozik ebbe a csoportba, ahol a hitvilág létezésének alapja az 'idõtlenség' monotóniája. A harmadik csoportot korábban eszkatológikus vallásoknak neveztük: más megfogalmazásban ezek a 'történeti isteni kinyilatkoztatás' vallásai, a nyugati világ sajátos vallási dinamizmusának szülöttei. Ebbe a körbe elsõsorban a zsidó-keresztény-muszlim hitforma vallásai tartoznak, azok a rendszerek, amelyek az idõ rendjében meghatározott kezdettel bírnak, a jövõt viszont a teremtés tervének végtelen megvalósulásaként definiálják - mint üdvösséget - a maguk számára.

Az idõ és a történetiség mozzanata nem pusztán a szemléleti általánosság szintjén jellemzi a világ egyes vallásait, hanem létezésük folyamatában is. Bármennyire változatlannak, idõtlennek, örök igazságok hordozójának tekinti is magát egy-egy vallás, kétségtelen tény, hogy az idõben van; tanítása, rituális rendje alá van vetve az idõk múlásának, változásának. Ebbõl adódik, hogy a vallástörténeti elemzésben - a hitrendszer belsõ természetének, önértelmezésének, keletkezésének vizsgálata mellett fontos feladata hitfejlõdés, a belsõ vallási változások feltérképezése. Önmagukat a történelem eleven áramában értelmezõ hitek, nagy vallási megújulások vagy reformok idején ez igen látványos eredményeket hozhat, ám még a látszólag mozdulatlan, ortodox periódusokban is jól kitapintható, hogy egy-egy vallási rendszer saját intellektuális logikája vagy a hívõ társadalmat érintõ történelmi hatások mértékében változik.

A vallások egyedi jegyeinek vizsgálata valójában két nagy témakör felmérését jelenti minden egyes esetben. Ezek sorában az egyik a tan - mitológia, dogmatika, etika - világának felmérése. Az említett diszciplínák kidolgozottságának foka igen eltérõ lehet, ám minden vallási alakzat jól jellemezhetõ azzal, hogy mit és hogyan tanít a szent valóságról és az embernek e szent világhoz fûzõdõ kapcsolatáról. Természetesen vannak olyan hitvilágok, amelyekben az ilyen intellektuális elemek alig bírnak jelentõséggel; más esetekben a mítosz narratív, epikus hagyományának túláradó gazdagsága hordozza a hit lényegét, ismét máskor viszont kidolgozott teológiai és bölcseleti reflexiók egész sorával, szent és normatív irodalommal, morális kódexekkel találjuk szembe magunkat.

Vallástörténeti értelemben fontos rendezõelv szokott lenni egy-egy hitvilág kiterjedésének tere, a világban elfoglalt helye is. A legõsibb, legeredetibb állapot alighanem az volt, ami a 'természeti népek', a 'törzsi vallások' világában õrzõdött meg. Ebben az esetben egy-egy vallás hatóköre, érvényességének 'értelmezési tartománya' arra a közösségre és tájra, törzsre, városra, vidékre terjedt ki, amelynek népessége - a szó technikai, etnikai-nyelvi és kultúrális értelmében is - oltár- vagy áldozatközösséget tudott alkotni. Ám már a neolitikum világában, a társadalom nagyobb integrációs rendszereinek kiformálódásával párhuzamosan létrejött az a vallási integráció és expanzió, amelynek eredményeképpen egyes vallási formák - összeolvadás vagy elterjedés útján - komoly területi és tömegbefolyásra tettek szert. Ez a kiépülési folyamat, amely a klasszikus ókor politeizmusainak pantheonját is életre hívta, egészen a 'birodalmi vallások' kibontakozásáig töretlen maradt. Kelet nagy vallási rendszerei ezen a fejlõdési stádiumon nem jutottak túl a késõbbiekben sem: egy - elvileg - lokális vallásosság emelkedett egy-egy, akár kontinensnyi méretû közösség hivatalos hitévé, amely azután - mint Kínában vagy Indiában - alkalmas módon integrálta a népi vallásosság helyi, családi, törzsi, város- vagy faluközösségi elemeit.

A vallástörténészek az egyes hitrendszerek tér-dimenzióit elemezve megkülönböztetett figyelemmel fordulnak a 'nagy vallások' felé. Formális és külsõdleges ugyan egy-egy hit 'terjedelmét' elterjedésének területével vagy híveinek számával mérni, ám tényként kell tudomásul vennünk, hogy valamely vallás 'nagysága' az adott vallás kultúrális és történeti fontosságának is ismérve. Erre a tényre hagyatkozva született meg a vallástörténeti szemléletben a 'világvallások' kategóriája. Ez a fogalom maga sem egyértelmû. Az egyik álláspont a legnagyobb vagy a legjelentõsebb kultúrális értékeket teremtõ vallásokat sorolja - meglehetõsen önkényesen, a statisztikák bûvöletében élve - ebbe a körbe. Valamivel árnyaltabb az a nézet, amely a világvallások fogalma alatt azokat a hitrendszereket érti, amelyek vagy egy nagy kultúra teljes valóságát átfogják, bár meg is maradnak annak etnikai, nyelvi és földrajzi keretei között, vagy azokat, amelyek - fejlõdésük egy bizonyos pontján - interkultúrális jelenségekké alakultak. Ez utóbbi csoportba azok a kontinensekre kiterjedõ, vagy legalább 'nagyrégiókat' meghódító vallások tartoznak, amelyek lokális vallásként indultak ugyan, a késõbbi fejlõdés során azonban - mint a kereszténység, az iszlám vagy a buddhizmus esetében - hatalmas multikultúrális rendszerekké növekedtek.

A világ vallásainak sokaságában ezen az alapon is megkülönböztethetünk három, egymástól eltérõ adottságú csoportot, ha alávetjük magunkat annak a feltételnek, hogy a 'vallás' fogalma alatt egységes kultúrális valóságot értünk. Ebben az esetben a vallások legnagyobb része 'mikro-kultúra': egy kisközösség kohéziós erejének terméke, 'törzsi hit'. Egy másik csoportot az 'etno-kulturális' vallások jelentenek: egy terület, egy nép vagy nyelv önkifejezésének hitformái, amelyek szervesen tartoznak hozzá az adott civilizáció világához: vele és belõle születnek, történelmi hanyatlásával pedig esetlen ('holt vallások') el is tûnnek. A harmadik csoportot alkotják azok a vallási formák, amelyeket a vallástörténészek 'világvallásoknak' mondanak. Ebben a kifejezésben benne foglaltatik a rendszerezõnek az a szubjektív meggyõzõdése is, hogy ezeket a vallásokat tekinti az egyetemes vallástörténeti fejlõdés szempontjából fontosaknak, hiszen ezek bizonyultak 'sikeresnek'. Ám legalább ennyire fontos az, hogy a 'világvallás' kilép a tér, a nyelv, a mûveltség helyi keretei közül, ennek következményeként pedig tanításában is univerzális, globális irányba, teológiailag egy személyes vagy személytelen monoteizmus felé fejlõdik.

Irodalom az elsõ tájékozódáshoz:
 

- Eliade, Mircea: Vallási hiedelmek és eszmék története 1-3., Budapest: 1995-98.

- Glasenapp, Helmuth von: Az öt világvallás, Budapest: 1975.

- Hahn István: Istenek és népek, Budapest: 1980.

- Hunyadi György: Az emberiség vallásai, Budapest: 1998.