Tamás Gáspár Miklós 1999 nyarán A Hit botránya Magyarországon címmel az Élet és Irodalomban recenziót közölt Bartus László Fesz van címû könyvérõl. A felcsapó indulatok hetekig tartó vitákra vezettek a Hit (Gyülekezetének) "botrányáról" (ÉS 1999. július 2, 16, 30). Az érvelõ beszédhez túlságosan zajos napi politikai gerjedelmek (lássuk tisztán: volt ott gerjedés pro éppúgy, mint contra), a sandaságok, vagy akár az alkalmasint nem is hazug indulatok csillapultán ma már talán ki lehet mondanunk: már megint az történt, hogy a vitában a legváltozatosabb eszmék, keveredtek tarkabarkán, miközben a lényeges kérdések tisztázatlanul maradtak, sõt, föl sem tétettek. Sajnos, a vitát kiváltó recenzió, majd a késõbbi válaszok részben maguk is felelõsek a szellemi zûrzavarért.

TGM szerint ugyanis a Hit Gyülekezetének vallásgyakorlatába hirtelen bepillantást nyerõk megbotránkozása alapjában véve nem tulajdonítható másnak, mint a mai magyar vallásosság filiszter (a.m. beszûkülten önelégült, kispolgári) rémületének "a keresztyén vallás átélésének és gyakorlásának látványától", melyet egyébként a vallástörténetbõl volna szerencsénk "untig ismerni". Meg is feddi TGM a hazai értelmiséget, amiért "antropológiai, mûvelõdés- és vallástörténeti mûveltsége és humanista ébersége nem volt elegendõ annak felismeréséhez", hogy a Hit Gyülekezetének friss botrányában "honnét is fúj a szél", jelesül, hogy ami a Hit Gyülekezete sajátos vallásgyakorlatán megbotránkozóknak nem tetszik, az maga "a keresztyén vallás". "Az autentikus keresztyén vallás épp akkora botrány ma, mint kétezer esztendõvel ezelõtt" (TGM Kierkegaardra utal). Természetesen nem arról van szó, hogy a Hit Gyülekezete lényegileg azonos lenne az õskereszténységgel (hiszen az abszurditás volna), hanem arról, hogy a Hit Gyülekezete valamilyen fontos szempont szerint hasonló az õskereszténységhez (az már persze nem tisztáztatik, hogy melyik irányzatához is). Ilyen rokonító elemnek tekinti TGM a démonhitet, az ördögûzést, Isten imával való kényszerítését, az önkívületet, a közvetlen (misztikus) istenélményt, a szokásos társadalmi konvenciók elvetését, a doktrinális szigort, a tekintélyi hierarchiát, az egyéni önállóság önkéntes föladását, a szolgálati éthoszt és a köznépi tónust. TGM szerint ezen elemek összekötik az õskeresztényeket, az esszénusokat és gnósztikusokat, majd a joachimitákat, a valdenseket és a huszita közösségeket a Hit Gyülekezetével. Annál rosszabb a szekularizált mai magyar értelmiséginek, minél kevésbé érti meg, hogy a Hit Gyülekezete inkább õrzi a keresztény vallás fentebb felsorolt lényegi elemeit, mint féltett egyházainak kiüresedett filisztersége.

Jelen sorok íróját e beszéd megérintette. Elõször azonban szögezzünk le két dolgot. Elsõként, hogy hozzászóló érintettségének nincs politikai vetülete, már csak azért sem, mert a Hit Gyülekezetével összehozott liberális pártnak (értsd: SZDSZ) meggyõzõdéses szavazója (lásd alább). Másodjára, hozzászóló a Hit Gyülekezetében azt mélységesen respektálja, hogy a keresztény egyházaknak követendõ példát mutat a zsidóságról kialakított képével. Hozzászóló tisztelete persze tovább növekedne, ha eme, hansúlyozom, dicséretes zsidóságkép teológiai megalapozásáról is olvashatna valamit, hiszen a kereszténységet immár második évezrede gyötri az oldalába szúrt tüske (Szent Ágoston fordulata, melyet Franz Rosenzweig is felhasznál), melynek teológiailag (!) érvényes megoldása hatalmas szellemi tett lenne.

Maradjunk tehát abban, hogy jelen szerzõ érintettsége csak az afféle tíz körmérõl lekapott magyar filoszé, aki nemcsak nem restelli magát értelmiséginek vélni, de még bizonyos elõírt ismeretekkel a háta mögött sem tud a TGM kívánta következtetésekre jutni. Balszerencsés helyzetét tetézi, hogy vonzódást érez a kereszténység klasszikus formái iránt, sõt, ezeket otthonának vallja (vizsgálgatja is aggódva lelkiismeretét, hogy nem "sznobériából" teszi-e ezt, mint TGM mondja). Hendikepek ide vagy oda, akárhogy is forgatja TGM gondolatmeneteit, azokat több ponton alapjában tévesnek, mit több, veszélyesen pongyolának kell találnia. Így a következõkben néhány elvi jelentõségû megfontolásra szeretné felhívni a figyelmet, melyeket akkor sem szabad figyelmen kívül hagynunk, ha egyébiránt a filiszterek kritikán aluli szörnyûlködése is megérdemli a magáét (minek jellemzésében teljesen egyetértek TGM-mel).

A maga részérõl jelen szerzõ mindenekelõtt úgy gondolja, hogy a Hit Gyülekezetének botránya nem a keresztény hit botránya általában. Másodszor, nem világos, hogy elvileg miért is ne lehetne súlyos kételyeket megfogalmazni atekintetben, hogy a Hit Gyülekezete valóban autentikus keresztény üzenetet hordoz-e. Harmadszor, a politikai liberalizmus melletti elkötelezettségnek nem kell szükségképp együtt járnia a vallási liberalizmussal. Negyedszer, az a gondolkodásmód, melyet TGM javasol, kívül helyezkedik el a vallási viták lehetséges módjain, s ezért álláspontja legfeljebb csak a vallási szkepticizmus hívei számára lehet elfogadható. Végül kritériumot javasolnék az autentikusság eldöntésére. A továbbiakban tehát a ezen állítások mellett szóló érvek következnek.

1. Már a vitaindító írás címe is mutatja dióhéjban a bajokat. TGM szójátéka, "A Hit botránya Magyarországon" úgy állítja be, mintha a Hit Gyülekezetének botránya a (keresztény) hit régrõl ismert botránya lenne. Az áthallás azonban sántít. Tudjuk ugyanis, hogy a kereszténység botránya nem a hit botránya, hanem a kereszté (Gal 5:11), azaz Krisztus kereszthaláláé és feltámadásáé. (Mint ezt a vita során, második válaszában TGM is mondja. Annál kevésbé érthetõ a dolog.) Világosabban: az Újszövetség nem a hit botrányáról, hanem a kereszt botrányáról beszél. (V.ö.: "Mi pedig Krisztust prédikáljuk, mint megfeszítettet, a zsidóknak ugyan botránkozást, a görögöknek pedig bolondságot" 1Kor 1:23, melyet érdemes összevetni ApCsel 17:32-vel, ahol Szent Pál valóban ezt is prédikálja, és ki is nevetik érte a görög filozófusok.) Kis különbség a szavakban, hatalmas ugrás az eszmékben. Hiszen a hit nem más, mint "a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyõzõdés" (Zsidók 11:1). Hinni ugyanis igen sok ember hisz igen sokféle dologban, valamint igen sokféle módon. Profán példaként például hihetem, hogy a sarki közért éjjel is nyitva van, sõt, ebbéli meggyõzõdésemben cselekedhetek is (amennyiben elindulok oda). Ami a keresztény hitet megkülönbözteti a többi, jellegében hasonló hétköznapi vagy vallási hittõl, az az, hogy Jézus Krisztusban, az õ istenségében, kereszthalálában és feltámadásában hisz, nem másban, és ezen jól meghatározható hite szerint él. Jézus Krisztus, a valóságos isten és valóságos ember kereszthalála és feltámadása, az ebben foglalt ígéretbe vetett különleges tartalmú hit a botrány, nem valami más, nem a hit általában.

Erre TGM azt felelhetné, hogy a Hit Gyülekezetét övezõ, s valóban minden racionalitáson túlmutató "a szkinhedeket a fõpapokkal" összekötõ közgyûlölet az átélt kereszténységnek szól általában, hangsúly az átéltségen. Ami a mai magyar társadalmat gyûlölködésre kelti, mondhatnók, az nem más, mint az, hogy valaki komolyan veszi azt, amit hisz, és napi életére nézve is levonja következményeit. Ez igazi botrány, es eddig rendben is van.

Jelen szerzõ mást kíván állítani. Igaz, hogy a Hit Gyülekezete valamiben hisz, továbbá az is, hogy hitét roppant, alkalmasint riasztó következetességgel gyakorolja (hangsúly a riasztón, nem a következetességen). De nemcsak az nem mindegy, miben hiszünk, hanem az sem, hogy miként tesszük ezt. Egy hitbõl, egy látszólag közös vallásos hitbõl sem következik egy-egyértelmû megfeleltetéssel az, hogy milyen módon kell azt a hitet megélni. A sivatagi atyák úgy élték meg hitüket, hogy a pusztaságok elvonultságában folytatták szellemi küzdelmeiket. Mások embertársaikat betegségükben szolgálták. A kereszténység története azt mutatja, hogy, mondjuk, az orthodox és a római katolikus egyház, legalábbis absztrakt értelemben, ugyanúgy hisz a keresztény hit fent említett központi tételében, Krisztus istenségében, halálában és feltámadásában, miközben hitük (azért annyit engedjünk meg, hogy legalább egykor autentikus) gyakorlata gyökeresen eltér, sõt, teológiailag hosszan tudnak érvelni a mellett, hogy mit és miért élnek õk meg másként.

Magyarul, a hit megélése önmagában még kevés. Sokan és sokféle módon élnek meg sokféle hitet, de a következetes megélés önmagában még nem legitimálja sem a gnózist, sem a rituális emberevést. Természetesen az tényleg botrány, ha valakit a megélés ténye kelt gyûlöletre. Ebben nincs vita. E primitív és velejéig pogány reakción túl azonban lehetséges olyan álláspont is, méghozzá megélt teológiai álláspont, amely akár ugyanazon hitben iskolázva valamely megélési módot, az e megélés alapjául szolgáló teológiát tartja rossznak, sõt hamisnak. Tehát, mivel van lehetõsége annak, hogy speciális botrányról van csak szó, a Hit (gyülekezetének) botránya nem azonosítható általában a kereszténység botrányával. Q.e.d.

A félreértés okára akkor bukkanunk rá, ha végiggondoljuk azokat az elemeket, melyek TGM szerint a Hit Gyülekezetét a korai kereszténységgel, illetve a többi fent megnevezett csoporttal rokonítják. Elõször is, éppen a most mondottak alapján a démonhit, az ördögûzés, stb., soha nem alkotta, és nem is alkothatja a kereszténység lényegi tanítását. TGM listája nemhogy nem kimerítõ, de még csak nem is a lényeges elemekre koncentrál. Szinte mindegyik elem önmagában is problematikus bármely keresztény teológiában (és nem csak ma gondolják ezt a nagy egyházak, hanem a fennmaradt legkoraibb iratoktól kezdve). Kényszerû tömörséggel fogalmazva: keresztény számára az önkívület nem lehet önmagában cél, hiszen nem kell kilépnie a világból, személyisége nem eldobandó teher, ugyanis Krisztus megtestesülése éppen a világot és az emberi személyt szenteli meg, még akkor is, ha életének értelme immár nem önmaga, hanem a benne élõ Krisztus (Gal 2:20); Isten nem kényszeríthetõ sem ráolvasással, sem imával, ugyanis Isten tökéletes szuverén teremtõ, azaz Isten csak azt teszi, amit Õ tenni akar, s a kegyelem fogalma éppen ezt van hivatva kifejezni; a misztikus istenélmény nem idézhetõ fel semmiféle mágikus eszközzel; a társadalom bizonyos konvenciói biztosan betartandók - legalábbis ott, ahol nem kényszerülünk azokat elvetni -, mert Jézus Krisztus szerint a császárnak megadandó az, ami az õvé (Mt 22:21; Mk 12:17; Lk 20:25), Pál szerint pedig az adót éppen, hogy meg kell fizetni (Róm 13:7), stb. Ha elolvassuk azokat a korai beszédeket, amelyekrõl az Apostolok cselekedetei számolnak be, akkor látható, hogy miközben mindenféle csoda persze történik számtalan, az apostolok prédikációi a legkevésbé az ördögûzést vagy a közvetlen istenélményt prédikálják, hanem, mint láttuk, Krisztus kereszthalálát és feltámadását, Isten üdvtörténelmi tetteit, a Törvény és a próféták jövendölte események bekövetkezését, ha tetszik, Isten szavatartó, hûséges nagyságát. Ezen túl azt már ne is említsük, hogy a felsorolt elemek között nincs olyan, amely mind a hat csoportban (esszénusok, õskeresztények, gnósztikusok, joachimiták, valdensek és husziták) közös lenne. Hogy is állunk az esszénusok közvetlen istenélményével, a gnósztikusok "köznépi tónusával" vagy a husziták önkívületi hajlandóságával? (Egyáltalán, hogy is kerül erre a listára az esszénusok rejtélyes csoportja?) Egy és csakis egy nem említett összekötõ elem van az amúgy gyökeresen különbözõ csoportok között, éspedig a politikai radikalizmus. Igaz, hogy a "protestáló hit, küldetéses vétó" szép, gyakran fontos eleme a kereszténységnek. Ennek ellenére nem azonos vele, mint ahogy például a zsidóság sem azonos a zelóták (különben kétségkívül autentikus) mozgalmával. Két különbözõ dolog az, hogy a hit megõrzése alkalmasint radikális életbeli döntéseket kíván, valamint az, hogy a radikális politizálás a hit konstitutív eleme. A bálványimádásnak keresztény nem tehet engedményeket, de ha a társadalom nem követeli meg a bálványimádást, akkor itt nincs miért radikalizálódni. (Ha viszont megköveteli, mondjuk, holmi szentkorona, vagy akár "a nemzet" imádását, akkor tüstént helye van a vétónak, lásd: "a nemzeteknek minden istene bálvány", "a pogányok bálványai ezüst és arany, emberi kezek alkotásai" Zsolt 96:5, 135:15.)

2. Ekképp jutunk el a második ponthoz. Az igazi botrány tehát, ha helyesen értjük, nem a Hit Gyülekezetének hitérõl szól (melyet keveseknek van szerencséjük mélyebben ismerhetni), hanem egy egyház szervezetérõl, vezetésének hatalmi gyakorlatáról, esetleges visszaéléseirõl, politikai ambícióiról. A félrevezetõ szójáték elfedi, hogy a (keresztény) hit fogalmilag sem azonos egyetlen intézménnyel sem. Õrizni õrizheti egy intézmény a hitet, de nem lehet azonos vele. Így hát abban nincs semmi fogalmilag abszurd, hogy egy intézmény szolgáltathat okot botrányra, miközben vezérlõ eszméjével kapcsolatban nem merül fel botrány. De a fordítottja is megeshet. A vitában emlegetett gnósztikus szekták állhattak teljesen normális emberekbõl, intézményként viselkedhettek a legkonformistább módon (egy részük valóban konformista is volt politikailag, ami szintén a vélelmezett közös jellemzõ ellenpéldája), alapeszméjük mégis botrány (az orthodox egyház számára). Ugyanígy, a zsidó hitközségek élhették a lehetõ leghétköznapibb, legkegyesebb életet, létük mégis önmagában botránynak számított (keresztény környezetük számára). Voltak igen kevéssé szent életû pápák és pátriárkák, míg voltak igen szent életû eretnekek, ismét minden kombináció elõ is fordult. Szent Atanáz egybehangzó beszámolók szerint nem volt kellemes ember, míg Áriusz igen. Trinitológiája és krisztológiája mégis Atanáznak mélyebb, és nem Áriusznak. Evagriosz Pontikosz nyilvánvalóan sokkal komolyabb aszkéta és misztikus volt, mint Szalamiszi Epiphániosz, de tetszik, nem tetszik, Epiphániosz valóban rámutatott Evagriosz teológiájának nem orthodox voltára. A "hites" vita során viszont újra és újra összemosódott, hogy vajon a Hit Gyülekezetének teológiájával, vagy általában vett intézményi rendszerével, esetleg pusztán jelenlegi vezetésével van-e baj (esetleg mind a hárommal), ha egyáltalán.

TGM magától értetõdõnek tartja, hogy a Hit Gyülekezete valójában nem tesz mást, mint a kereszténység hagyományos formáiban elnyomott transzcendencia utáni vágyat éli meg autentikusan. "A szekták brutálisan emlékeztetik a polgári társadalmat az elfojtott transzcendenciára." A Hit Gyülekezete a "vallás puszta látványával" döbbent meg, melyet a "kõszívû" magyar környezet "perverz anomáliának érez". Aki tehát a Hit Gyülekezete ellen van, az, jól értsük, a Hit Gyülekezetével azonosított kereszténységgel azonosított vallás ellen van. E szavak ismét magától értetõdõ módon azt elõfeltételeztetik, hogy a Hit Gyülekezete azonos a kereszténységgel, éspedig annak lényegével, az autentikus kereszténységgel. (Azt a felületességet hagyjuk is, hogy miképp kerül ide a vallás általában, hiszen a religio fogalma sem azonos a kereszténységgel. Sokféle állami religio volt a világtörténelemben, melynek fogalmába a hit, plána Krisztus kereszthalála egyáltalán nem tartozott bele, mint a pusztán politikai hûséget követelõ római államvallás esetében.) Szóval itt azért álljunk meg egy szóra! A kereszténységgel való azonosítás háromféle módon történhet. Vagy a "kereszténység" nevû gyûjtõfogalomba tartozó (mérvadó) csoportok valamelyikével lehet a Hit Gyülekezete azonos (ideértve a hereziseket), vagy pedig a kereszténységgel magával, vagy pedig kibõvítjük a kereszténység fogalmát a Hit Gyülekezetének újdonat jelenségével. Ez utóbbi esetben nem teljesíthetõ az eredeti program. A kereszténységgel magával is csak akkor lehetne azonos, ha maga is ugyanolyan összetett jelenség lenne. (Hiszen ha csak a két legnagyobb egyházat, az orthodox keletit és katolikus nyugatit tekintjük, azok is számos ponton eltérnek egymástól, igaz, ennek megértése sem adja olcsón magát.) Kevésbé elvontan: voltak "keresztény" szekták, akik szerint Krisztus csak ember volt, voltak, akik szerint nem is halt meg, és voltak, akik szerint nem támadt fel, s persze az orthodox álláspontok (t.i. kalkhédoni és nem kalkhédoni), mely ezeknek ellenkezõje. (Részletesen H. Chadwick, A korai egyház. Osiris, Budapest, 1998, illetve számtalan patrisztikus kézikönyv.) De ha az eltûnt herezisek helyett a mai helyzetre tekintünk, az sem egyszerûbb. Az Úrvacsora, az istenismeret, sõt, ha az unitárius egyházat vagy a (nem politikai, hanem teológiai értelemben) liberális protestantizmust illetve liberális anglikanizmust is kereszténynek tekintjük, akkor a trinitológia és a krisztológia, sõt, az eszkhatalógia is megosztja mind a mai napig a keresztény (úgy is, mint keresztyén) egyházakat. Mármost a Hit Gyülekezete ezen álláspontok valamelyikét, vagy egyszerre mindegyikét vallja? Nyilván az utóbbi abszurd, tehát a Hit Gyülekezete logikailag is csak egy része lehet annak, amit kereszténységnek tartunk. Ezen fölül is, az irányzatok mindegyike gondolt valamit (hideget vagy meleget, jót vagy rosszat) a transzcendenciáról és annak megélésérõl is. Elvégre minden néven nevezhetõ kereszténység végsõ soron az Úr színrõl színre látásáról szól. (Lásd a már emlegetett sivatagi atyák csodálatos misztikáját. TGM például nem beszél arról, hogy a sivatagi atyák spirituális radikalizmusát miféle viszonyban látja a Hit Gyülekezetével?) Még világosabban: távolról sem az a transzcendencia megélésének egyetlen módja, ahogy azt a Hit Gyülekezete hirdeti. Létezik más, mérvadó keresztény spirituális hagyomány is. (Mely, köszöni, minden látszat ellenére továbbra is él és virágzik, tessék, Urak, tenni egy hosszabb kirándulást Athoszra!). S azt azért tudnunk kellene, miért döntünk valamely olyan mód mellett, melyet a nagy egyházak elvetettek, pláne, ha némi jóindulattal azt is föltehetjük, hogy volt annak teológiai oka is.

Valójában mibõl is következtetünk mire? Vajon a Hit Gyülekezetének teológiájából akarunk-e következtetni a politikájára, vagy a politikai gyakorlatából a teológiájára? A zavar fõ oka persze az, hogy a Hit Gyülekezetének teológiájáról, egyházképérõl, a szentségekrõl stb. vallott nézeteirõl, pláne krisztológiájáról nem tudtunk meg semmit, és bizony, az egyébként rendkívül mûvelt TGM nem is tett kisérletet e homály oszlatására, például azzal, hogy rendelkezésünkre bocsátotta volna a Hit Gyülekezete katekizmusának bibliográfiai adatait. (A Hit Gyülekezetének zárkózottsága egyébként meglehetõsen eltér a korai egyház doktrinális nyíltságától. Az apologétáktól kezdve az egyház közzétette teológiáját, sõt, teológiai vitáit is nyilvánosan folytatta.) A teológia ismerete fontos volna, hiszen hit (s mint nem véletlenszerû hit, bizony teológia) és szervezet összhangja vagy disszonanciája volna az, aminek alapján valójában véleményt lehetne formálni a Hit Gyülekezetének jellegérõl. Ahogy az SZKP ideológiája nem szolgálhatott az angol parlament intézményének alapjául, úgy diktatórikus cselekedetek rendszere mögött sem állhatnak demokratikus elvek. Hasonlóképp az is nyilvánvaló, hogy amíg bizonyos alapelveken nyugvó intézményekben egy-egy autokrata vezetõ legfeljebb kisiklásnak, addig más alapelveken nyugvó intézményekben ugyanez normálisnak számít. Többek között ebben különböznek az intézmények. Témánkra szûkítve: az egyik intézmény (egyház) olyan, hogy abban diktatórikus vezetés a kollegialitás következetes alkalmazása, illetve a hierarchia hiánya miatt elvileg lehetetlen (ilyen például a görög orthodox, a helvét vagy az ágostai egyház, valamint a rabbinikus zsidóság), a másik meg olyan, hogy csak egyszemélyi vezetéssel mûködhet (mint a karizmatikus egyházak és csoportok), a harmadikban meg egyszemélyi vezetés vegyül egyfajta kollegialitással (ilyen a római egyház). Az ÉS vita során nem kaptunk választ arra a kérdésre, hogy a Hit Gyülekezete vajon melyik csoportba tartozik. (A fenti hármas csoportosításhoz nem ragaszkodom.)

TGM három párhuzamot von. A Hit Gyülekezetének szakadárjai a Hit Gyülekezete ellen; a protestáns felekezetek a római egyházzal szemben; végül a kereszténység maga a jeruzsálemi papi kultusz ellen. Helytállóak a nagyívû párhuzamok? Valóban ugyanarról szól mind a három eset? Hiszen a kereszténység egy másik vallás "lázadása", s legalábbis önértelmezése szerint nem a papi kultusz ellen (melyet a jeruzsálemi õsegyház annyira nem vetett el, hogy gyakorolta), hanem Krisztusának üzenetéért. (Természetesen, ha a qumráni közösség azonos lenne a kereszténységgel, ami több, mint kétséges, akkor a qumrániak lázadása a templom ellen valóban a kereszténység lázadása, de csak akkor, és még így sem mondhatnók, hogy a kereszténység kimerül a templom elleni lázadásban.) A másodikban valóban több az akár közösnek is vélhetõ politikai elem, de azért óvakodnék a reformátorok elemi erejû teológiai megújulási törekvését összevetni, bocs, a viharral egy kanál vízben. Luther Márton és Bartus László, esetleg Németh Sándor? Ugyan! A párhuzamok nem sántítanak: lötyögnek.

Ne "hagyjuk ezt", hogy a hit azonos a misztikával! A vita során egyre-másra bukkantak fel olyan fordulatok, mint "közvetlen (misztikus) istenélmény", vagy (Kierkegaardra hivatkozva) "a világ beszéde és a hit beszéde (melyrõl a misztikusok adnak hírt) két, egymásra lefordíthatatlan nyelv ...". Ha a hit a misztika volna, a misztika pedig a közvetlen istenélmény, akkor a hit a közvetlen istenélménnyel lenne azonos. Márpedig ez ellentmond mindannak, amit az (orthodox, klasszikus) kereszténység a hitrõl tanít (ezt TGM is mondja). De miért is? Fentebb már idéztem, hogy a hit "a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyõzõdés" (Zsidók 11:1). Az istenélmény túlzott erõltetése szörnyû csapdákat rejt: egyfajta teológiai bolsevizmust. Hát ezért volt mindig is gyanakvó az orthodox nagyegyház az elitista misztikával szemben. Nem filiszterségbõl, nem hatalomféltésbõl, hanem lényegi teológiai megfontolásból. Ugyanakkor egyáltalán nem vetette el a misztika minden formáját, pl. a görög és szláv orthodox egyházak teológiájának gerincét a hészükhaszta misztikán nevelkedett szerzetesek alkotják mind a mai napig. Természetesen, hiszen a nagyegyház is Isten színrõl színre láthatóságának ígéretében él. Igaz, csak nem gombnyomásra, imaszintidõk teljesítésének függvényében, hanem úgy, mint ami Isten csakis saját akaratán múló önön kezdeményezése, szuverén akaratából származó kegyelme, melyet ugyanakkor egyedül emberszeretõként nem tagad meg saját képére alkotott teremtményétõl. Igen, ez az õsi apória a kereszténység (sok tekintetben a zsidósággal mélyen közös) alaphelyzete, mely nem kerülhetõ meg. Vidrányi Katalin szép szavával: "Isten nem élmény, hanem munka". Kemény és sokszor kilátástalan. Mi gyarlóak vagyunk, az Úr pedig hallgathat, túl minden lehetséges megértésen. De az Úr megtalálja az õt keresõt, még akkor is, ha az nem találja õt. Olcsó, gyors és fõleg fájdalommentes kielégülés sehol és soha nem szerepelt az ígéretek között (v.ö. Joseph Heller, Az isten tudja). Magyarul, az imakommandó, a menetrendszerû istenretalálás, ha valóban létezik, botrány, de nem a hité általában, hanem sajátosan a Hit Gyülekezetéé (ugyanis a találás nem hit).

A sivatagi atyák történetei között mesélik, hogy egy szentéletû atya, neveztessék Dorotheosznak, a forrásra igyekezett vízért. Egyszerre megjelent az ösvény két oldalán egy-egy arkangyal, Gábriél és Mikhaél, és mennyei himnuszokat énekeltek. Mit tett ekkor a szentéletû Abba Dorotheosz ? Szemét lesütötte, fejét leszegte és imáját mormolva határozott léptekkel áthaladt a két arkangyal között. E történet, a keleti kereszténység mai napig élõ spirituális hagyományának alaptörténete arról szól, hogy nincs az a csoda vagy lelki élmény, amely megrebbenthetné az Istenre szegezett figyelmet. Nem jámbor anekdotáról van szó. Ugyanez a történet a magas teológiában is megfogalmazható. Ha Istent látván valaki megértette, amit látott, mondja elsõ levelében az Areopagita, akkor biztosan nem Istent látta, hanem csak valamely teremtményét. Márpedig bármely teremtményt Istennek tekinteni bálványimádás volna.

TGM lényegi keresztény vonásokat felsoroló listájáról pedig bizonyosan törölni kell, hogy "Isten imával való kényszerítése". Ez ugyanis, mit szépítsünk rajta, vérbõ pogányság, melynek semmi köze semmiféle kereszténységhez. Ismét magyarul, nemcsak arról van szó, hogy a Hit Gyülekezetének vallásgyakorlata nem azonos a keresztény misztikával (mint rész az egésszel), hanem félek, még az az erõsebb állítás is igaz lehet, hogy semmi köze hozzá. (Még akkor is, ha, figyelem, egy nagyegyház által elítélt eretnekség gyakorolhatott hasonló dolgokat. Hogy jövünk azonban ahhoz, hogy marginális jelenséget orthodoxiává emeljünk?) Jó volna persze többet tudnunk arról, hogy a Hit Gyülekezete mit gondol teológiailag Isten és ember lehetséges kapcsolatáról (például mit gondolnak Órigenésznek az imáról szóló alapvetõ írásáról).

3. Harmadik pontként egy alapvetõ non sequiturról kell beszélnünk, jelesül, hogy a politikai liberalizmus nem azonos a vallási liberalizmussal. A vitában ez a két szempont folyamatosan keveredett. A Hit Gyülekezetének vallási gyakorlatát a politikai liberalizmusra való hivatkozással, politikai ambícióit pedig a vallásgyakorlására való hivatkozással mentegették. Nos, e két dolgot keverni tilos. Amíg ugyanis a vallási liberalizmus általában együtt jár a politikai liberalizmussal, a politikai liberalizmusból nem okvetlenül következik vallási liberalizmus. Miért? Ugyanazért, amiért a sakk szabályait sem lehet "szabadon" értelmezni semmifajta politikai liberalizmus nevében. Szerethetem a bridzset és nem szerethetem a kanasztát. Ettõl azonban kutya kötelességem elfogadnom, azaz lenyelnem és megemésztenem, hogy felebarátaim vagy családtagjaim az általam szeretett bridzs helyett a kanasztát választják (vagy egyiket sem, stb.). Sõt azt is, hogy döntésük éppoly fontos lehet számukra, mint a bridzs számomra. De abból, hogy mindketten csinálunk valamit, amit szeretünk, még nem következik, hogy ugyanazt csináljuk. Éppen ezért politikai toleranciámat fenntartva még szamárnak is tarthatom õket. Arról pedig végképp szó sem lehet, hogy a bridzsjáték szabályait az akár mégoly messszemenõ politikai tolerencia jegyében is megváltoztathatnók.

A vallási liberalizmus ebben az értelemben azt jelenti, hogy a tordai országgyûlés (1568 - !) szellemét kiterjesztve alapvetõ jognak tekintem, hogy minden község szabadon választhat magának prédikátort. (Csak aztán ne jöjjön panaszkodni.) Ettõl azonban arra még nem nyer jogot senki, hogy a fent emlegetett kálvini egyházat a lutherivel, a rómait a göröggel vegyítse, vagy az egyszerûség kedvéért a pogányt, a zsidót vagy a keresztényt összemossa, mondván, hogy mindegyik ugyanazt az istent imádja. (Ami nyilván csacsiság, hiszen a pogány nem egyet és nem imád, a zsidó nem fogadja el Krisztust, a keresztény meg, na, ezt már tudjuk, botrány is és bolondság is.) Élesebben fogalmazva: annak ellenére, hogy egy másik egyház vagy vallási csoport létét fizikailag elfogadni helyesnek, sõt, e polgári szabadság védelmezését elsõrangú kötelességemnek tartom minden szükséges módon, az már nem következik, hogy teológiáját is helyeselnem kellene, vagy akár csak el kellene ismernem (létezésének tényén túl). Állításom szerint igenis lehet liberális politikusnak azt mondania, hogy bizony, a Hit Gyülekezete eretnekség, ha történetesen e politikus kálomista, ágostai, orthodox vagy éppen pápista. Sõt, e liberális politikus, mint teológus, minden teológiai eszközzel harcolhat is az eretnekségek ellen, hiszen felebarátai lelki üdvéért minden hivõembernek felelõsséget kell éreznie. A vitákban megengedett meggyõzési módokon túl azonban nem használhatja az önkényes erõszak, éspedig különösen nem az állam hatalmi eszközeit saját nézeteinek propagandájához illetve ellenfeleinek korlátozására. A liberalizmus nem a vallási szinkretizmust parancsolja, hanem az inkvizíciót tiltja. Mindennek pedig alapja az a zsidó-keresztény teológiai princípium, amely szerint az ember, mint Isten képére teremtett lény, egyrészt radikálisan szabad, másrészt pedig ugyanezen érem másik oldalán radikálisan felelõs féltékenyen szeretõ Teremtõje elõtt.

4. Ha valaki a fenti ellenvetéseket kézlegyintéssel minõsítené történészkedõ kötözködésnek, akkor bátorkodnám arra figyelmeztetni az illetõt, hogy a fenti teológiák mindegyike (legalább a maga szempontjából) a többitõl magát öntudatosan megkülönbözteti, magát többé-kevésbé keményen végiggondolt teológia alapján autentikus kereszténységnek tartja, de még így is lehet egy részük a (hozzászóló által is vallott) orthodox, vagy nagyegyházi álláspont szerint herezis. Fordítsuk meg a helyzetet. Ha TGM számára nem tûnik mindent eldöntõ kérdésnek, hogy valaki valentiniánus-e vagy ofita, hogy evagriánus-e vagy orthodox; hogy valaki monofizita-e vagy diofizita, akkor vajon egyáltalán képes-e egy teológiai vitát értékelni? Az esszénusok, õskeresztények, gnósztikusok stb. fenti együvé sorolása ugyanis azt jelzi, hogy (a felvilágosult, nem remélõ) TGM számára ezek a kérdések úgymond elhanyagolható különbségekké jelentéktelenedtek (ahogy mondja, "históriai esetlegesség folytán" nem a gnószticizmus kanonizálódott - tessék?!! Ez a TGM-hez méltatlan zöldség tökéletesen figyelmen kívül hagyja, hogy mit is gondolnak a gnósztikusok Krisztusról, például azt, hogy csak a kereszt tövében nevetett a rómaiakon, akik valójában Cirénei Simont feszítették meg helyette), szóval minden teológiai különbség csak csacskaság, mint a homousziosz és a homoiusziosz közötti aprócska i betû. Csakhogy épp ez a látásmód definiálja a szemlélõ immár külsõvé válását, hiszen külsõ, azaz nem tétre játszó (kibic) az, aki számára az i mindegy, nem választ szét teológiai világokat, üdvösséget és kárhozatot, életet és halált. (Így lõhetett Madách Imre is kapitális aufklérista bakot e helyütt.) Nem tudom, TGM mint mondana, ha valaki azt állítaná, hogy csak merõ véletlenségbõl nem játszák a sakkot a kanaszta szabályai szerint?

Megértem én, ha TGM a szekularizált értelmiségi helyzetében (melynek türelmetlen agnoszticizmusát közben mély undorral jellemzi) már elvesztette türelmét ahhoz, hogy a keresztény teológia történetének eme nehéz vitáit a szükséges elszántsággal kövesse. Legyen bár a teológiatörténet immár csak mûveltségi terület, nem mentesülünk annak tudhatása alól, hogy még pneumatikus szekta és pneumatikus szekta között is nagy különbségek lehetnek (hívõ és nem hívõ számára egyaránt). A priscilliánus és a messzaliánus teológia, vagy az órigenista-evagriánus aszketikus teológiák mindegyike más és más, arról nem is beszélve, hogy igencsak misztikus irányzatok voltak - és a Hit Gyülekezetéhez kevés közük van. E régi krízisek óta pedig igenis van komoly (hiteles) orthodox teológiája annak, hogy miért nem lehet napi eksztázis aprópénzére felváltani az elsõ pünkösd nagyszerû eseményét (mint az fentebb láttuk). Akár a római, akár a görög egyház nagy misztikusait tekintjük, a rendelkezésünkre álló ismeretek alapján valószínüleg igen keményen ítélnék el azt a hitgyakorlatot, melyet a Hit Gyülekezetétõl megismerhettünk. Mármost ítélkezni nem kívánok (illetve ezzel nem kívánom terhelni az Olvasót). Ami fontos, az az, hogy a különbségek bizony léteznek. Igen meglepõ lenne, ha rálelhetnõk Ágoston, Bingen-i Hildegard, Eckhart mester vagy Újteológus Szent Simeon olyan utalásaira, amelyek (szisztematikusan) rokoníthatóak lennének a Hit Gyülekezetének teológiájával. (Ismétlem, hogy másodkézbõl származó információk helyett szívesebben olvasnék egy hite(le)s értekezést az Szentlélekrõl és az üdvözítõ istenlátásról).

5. Végezetül szeretném kartársam, TGM figyelmét felhívni bizonyos jelekre, melyeket szerintem minden gondolkodó ember jó lelkiismerettel alkalmaz(hatna) a Hit Gyülekezete autentikus keresztény voltának megítésénél. Az egyiket már említettük. Nagy különbség van a korai kereszténység nyilvános (teológiai) megjelenése, terített lapokkal játszása (melyek jelentõs része mind a mai napig olvasható) és a Gyülekezet (teológiai) zárkózottsága között. Nagyon fontos jel az, hogy nem emelhetõek le a könyvtárak polcairól a Gyülekezet prédikátorainak "kateketikai beszédei", mint Jeruzsálemi Szent Cirilléi. Miféle teológiáról beszélünk?

A másik kritérium arra épít, hogy a szépség az igazság ruhája. Ha majd e gyülekezet szellemi környezetében olyan misztikus himnuszok születnek, mint Keleten a Triszagion (Háromszor szent) vagy Nyugaton az Ave maris stella (Üdvözlégy, tengernek csillaga), mely a már istentagadóvá lett Renant sem szûnt megborzongatni (vagy Rénan is csak afféle "sznob" volt?), esetleg a Veni sancte Spiritus (Jöjj, Szentlélek Úristen), ha majd Hildebertus, Rhómanosz Melódosz, vagy akár Angelus Silesius megszólal a Gyülekezet liturgiáján, szóval, majd beszéljünk akkor újra a Hit Gyülekezetének autentikus keresztény voltáról.

Ezt az érvet, jól tudom, manapság sokan nem szeretik. Tolsztoj meséjének három remetéjére szokás hivatkozni (a mesének közvetlen zsidó megfelelõje ismert), vagy Aquinói Szent Tamás látomására, amikor egész mûve szalmatörekké változott, vagy akár Remete Szent Antalra, akit képzetlensége nem akadályozott, sõt, segített a filozófusok legyõzésében. A történetek gyönyörûek, de pontosan annyit mondanak, amennyit kell. Tolsztoj meséje nem azt jelenti, hogy tehát az Úr imája felesleges (ezt akarta volna megtanítani a három tudatlan remetének a püspök), hanem azt, amit Marius Victorinus a maga módján mond: Nem a falak teszik a keresztényt. Ami pontosan annyit jelent, hogy Isten bizony megteheti, hogy a kövekbõl támasszon fiakat Ábrahámnak (Mt 3:9, Lk 3:8). A teológia a hit ruhája, azaz hit nélkül összeomlik.. A mezitelen hit viszont megfázásra hajlamos. Ugyanezt mondja Remete Szent Antal története is. A Teremtõ szavával szemben teremtett értelem nem gyõzedelmeskedhet.

Kierkegaardnak abban tökéletesen igaza van, hogy nincs kereszténység a hit személyes felfedezése, azaz a hit melletti döntés személyes felelõsségvállalása nélkül. S mivel a világ, mint a természet és a társadalom, a mechanikus összefüggések szabályszerû világa Krisztusról semmit nem mond, mivel nem is mondhat, a hit melletti döntés szükségképpen a világ elleni döntés, ezenképpen botrány. E döntés nem is lehet rutindöntés, s így a hit nem lehet sem önszuggesztió, de egyéb szakrális gimnasztika mégoly áhított eredménye sem (pace Loyolai Szent Ignác, akinek technikáját a Hit Gyülekezete mintha csak modernizálta és eredményesebbé tette volna). Kierkegaard különbségtétele igen fontos: a kereszténység elvileg sem lehet soha azonos a keresztényiességgel (pl. az ún. "keresztény Európával"). Csakhogy ez az eszme, melyet Kierkegaard oly nagy erõvel fogalmazott meg, a legõsibb keresztény eszmék egyike (a metanoia, a megtérés fogalmának gyökere), melyet persze a 19. század rutinírozott felekezetei a viktoriánus világ szellemének engedelmeskedve háttérbe szorítottak a világi politikát kiszolgáló, ekképp bizony a bálványimádásra hajazó keresztényiesség javára. A napi plébánosi, lelkészi gyakorlat átlagban ezt folytatja. Ebbõl azonban nem következik, hogy felébresztése a radikális szekták privilégiuma lenne. A korakereszténységtõl kezdve a sivatagi atyákon át, horribile dictu még a skolasztikában is masszívan jelen lévõ megtérés-eszme elnyomása például a keleti kereszténységben sokkal kevésbé érvényesült.

A vallási költészetbõl vett fenti példák tehát azt vannak hivatva illusztrálni, hogy egy gondolat ereje a megélésébõl táplált továbbgondolás erejében áll. A kereszténység mindenkori hitelességét az általa ihletett gondolatok termékenysége mutatja, azaz a továbbadott megszólítás ereje. A liturgia, a himnuszok, sõt, a teológia is a Szentírás dicsfénye, a szent szöveg köré font glória. Ezek is azokhoz a "gyümölcsökhöz" tartoznak, melyekrõl a szentség megismerhetõ. A kritérium természetesen általános, sok helyütt alkalmazható, de megszorításra most nincs is szükségünk.

Ezek a himnuszok még akkor is mutatják a valóban autentikus hit fedezetetét, ha igaz az, hogy a múltból szólnak hozzánk. A jelen tekintetében készségesen egyetértek TGM-mel. A legtöbb történelmi egyház ma leginkább intellektuális rommezõk képét mutatja. A fenti mérce értelmében vett hiteles teológiai írásokat az utóbbi idõszakban alig lehet itt-ott olvasni. A helyzetet azonban keresztény reménytelennek nem tarthatja. S valóban, félni nem szabad. Csak egyetlen, döbbenetes erejû példát említenék: aki olvasta a Gulagon elpusztult névtelen szerzõ Akathisztoszát az elhunytak nyugodalmáért (megjelent: Pannonhalmi Szemle 1997 V/3, 110-119), az tudja, mirõl van szó. A felmérhetetlen szenvedések között csodálatos mélységû himnusz született. És még nem is beszéltünk a friss és roppant erõteljes hangon szóló huszadik századi zsidó teológiáról sem.

Rommezõk tehát, de lakottak (!), és nekünk legyen mondva. Néhány helye ráadásul köszöni, még elég jó állapotban is van (például a többször emlegetett orthodox szerzetesség). Arról nem is beszélve, hogy tán még jelen állapotukban is ihletõbb rommezõkon bolyongva az egykori dicsõségen, mint az új korukban is romnak épült neobrutális lakótelepek eleve elrendelt kilátástalanságán elmélkedni. És még senki nem adott fölmentést a megélt hit alól.

Mi javasolhatnánk tehát a Hit Gyülekezetének teológiai megítélésével kapcsolatban? Mindenekelõtt arra kell gondolnia, hogy meg vagyon írva a hamis tanítók felbukkanása. Ahogy pedig ez meg vagyon írva, úgy lehet abban is reménykedni, hogy "a pokol kapui nem vesznek erõt" (no, nem annyira a katolikus, mint az egyetemes) egyházon. A hitért vívott szellemi harc az igéret szerint nem reménytelen. (Nem a politikai elnyomás gondolata kódoltatik!) Hogyan értendõ ez? Úgy, ahogy az a gyönyörû talmudi történet, melyben rabbi Akiba, rabbi Gamliel, rabbi Joshua és rabbi Eliezer egyszer a templom romjai között járkálván egy rókára lettek figyelmesek. A társak sírva fakadtak, hiszen meg van írva a prófétáknál, hogy "Azért ti miattatok mezõvé szántatik a Sion, és kõhalommá lesz Jeruzsálem, a templom hegye pedig erdõs heggyé" Mik. 3:12, illetve „A Sion hegyéért, hogy elpusztult; rókák futkosnak azon!", Thren. 5:18. Rabbi Akiba viszont boldogan nevetett fel. Társai megbotránkozására azt válaszolta, hogy bármilyen szomorú látvány is az, ahogy a próféták szava valósággá vált, ez egyúttal azt is jelenti, hogy a Messiásra vonatkozó próféciáik is be fognak teljesedni (Makkot 24).