Endreffy Zoltán:

Arról a kérdésrõl kockáztatok meg néhány gondolatot, vajon hozzájárulhatnak-e a nagy világvallások egy nemzetközi békerend kialakulásához. Témaválasztásomat indokolttá teszi, hogy a világpolgárság gondolatköre magát Kantot is elsõsorban az örök béke lehetõségével kapcsolatban izgatta. Az alábbiakban ebbõl a szempontból veszem szemügyre - mûveletlenségem miatt fõleg szekunderirodalom alapján⁽¹⁾ - a buddhizmust, a kereszténységet és az iszlámot.

Ami közös, és ami különbözõ

Mindhárom világvallásnak van egy alapító mestere. Születésük, életük és nyilvános mûködésük, haláluk és utolsó szavaik szempontjából a három mester összehasonlítható. Az összehasonlító vallástudósok nagy része szerint Jézus "az imádság mestere", Buddha "a megvilágosodás mestere", Mohamed pedig "a teokratikus államvezetés mestere". Összehasonlíthatók a Rudolf Otto értelmében felfogott legmagasabb rendû "numinózus értékek" is. A kereszténység középpontjában Jézusnak az Isten országáról szóló igehirdetése áll, a buddhizmusban pedig a nirvána az, ami az életnek értelmet ad. Az Isten országa történelmi, személyes és szociális szimbólum, míg a nirvána ontológiai, azaz magára a létre vonatkoztatott szimbólum. A nirvána azonban felfogható szociális szimbólumként is. Jézus szerint fennmaradhat a magántulajdon; Buddha tanítása pedig legalábbis közvetve szociális, amennyiben az õ tanítványaiban nem is maradhat bírvágy, magántulajdonra való törekvés. Az iszlámban mélységesen evilági szimbólum az, ami megadja az emberi élet végsõ értelmét: az összes hivõ testvér volta.

Alkalmazható a "három szent éj" tipológiája is. Az iszlám "szent éjjelén" a egy könyv, a Korán száll le az égbõl; a kereszténység "szent éjjelén" a Megváltó jön el a világba; a buddhizmus "szent éjjelén" egy szerzetes (Buddha) eljut a "megismerésre", a megvilágosodásra. Azaz: ahol a kereszténységben Jézus mint a Krisztus áll, ott az iszlámban a Korán áll (az iszlám a par excellence könyvvallás). A buddhizmus középpontja pedig a tudás, a "négy nemes igazság" tudása: a tudás a szenvedésrõl, a szenvedés okáról, a szenvedéstõl való szabadulásról és arról az útról, ahogy az ember megszabadulhat a szenvedéstõl. Ezzel megneveztük a három világvallás lényeges jellemzõit is, amelyek inkább azt fejezik ki, ami ezekben - minden párhuzamosság, konvergencia és analógia ellenére - összemérhetetlen és egymástól elválasztó.

Az iszlám

Az iszlámot gyakran olyan vallásként képzelik el, amely a saját igazságának tûzzel-vassal való terjesztését tanítja. A Koránban azonban egyszer sem fordul elõ a "kard" szó. Ezzel szemben Jézus azt mondja: "Nem azért jöttem, hogy békességet hozzak, hanem hogy kardot" (Mt 10,34). Egy karddal hadonászó férfi, nyomában, tevék, asszonyok és gyermekek csapatával: ez az iszlám karikatúrája! Az "iszlám" szó, amely egyábként a héber salóm szó rokona, "odaadást" jelent: odaadást az egy Istennek, aki könyörületes és igazságos.

Az azonban tény, hogy az iszlám kultúrában nem volt reformáció és felvilágosodás. A kereszténység Luthertõl és Lessingig nagy átalakuláson ment keresztül, és nyitottá vált, ami az iszlámból hiányzik. Így az iszlám mintha megmaradt volna a középkorban. Korai korszakában viszont, az iszlám világbirodalom és jogrend létrejötte, valamint az iszlám teológia kialakulása után felbecsülhetetlen értékekkel gazdagította a kultúrát az iszlám: arab tudósok közvetítették a keresztény világnak Arisztotelészt, és kimagasló eredményeket értek el a csillagászatban és az orvostudományban. Mohamed jobban hozzájárult Európa kialakulásához, mint Nagy Károly. Nem hanyagolható el a békességnek az iszlámban meglevõ kultúrája és lehetõsége sem, amelyet elsõsorban a szufi misztika képvisel. Gondoljunk a fenségesen kezdõdõ 24. szúra - "Allah az egek és a föld világossága" - 35. versére; az 50. szúra 16. versére: "Isten közelebb van az emberhez, mint a nyaki ütõere" vagy a 2. szúra 257. versére: "Nincs kényszer a vallásban".

A buddhizmus

Kezdjük az Itivuttaka híres soraival, amelyekben a buddhizmus kutatói már régóta Szent Pál szeretethimnuszának (1Kor 13) megfelelõjét látják: "A cselekedetek, amelyekkel kiérdemeltek egy új újjászületést, szerzetesek, és amelyekkel érdemeket szereztek: mindezek az egy tizenhatodát sem érik a szeretetnek, amely megszabadítja a szellemet. A szeretet sugárzik, ragyog, világít, azzal, hogy a szellem felszabadítójaként felülmúlja amazokat… Ha valaki tiszta szívvel akár csak egyetlen élõlény iránt is szeretetet tanúsít, az üdvösségére szolgál…" A buddhizmusban az üdvösség útja a meditáció, amelynek négy lépcsõje van: 1. a szila (megtisztulás, áldozat, imádság); 2. a szamadhi (elmélyülés); 3. a panna (a négy nemes igazság megismerése) és a vimutti (unio mystica, egyesülés, összeolvadás, eljutás a nirvánába). A második fokozaton vagy lépcsõn a Buddha az elmélyülés három skáláját tanította, amelyek közül a leginkább használatos a "végtelenség négyféle érzésének" skálája. Ezt a következõképpen gyakorolják (meditálni annyi, mint gyakorolni):

A gyakorlatozó hagyja, hogy minden lény iránt felébredjék benne a végtelen jóindulat érzése. Azután hagyja, hogy felébredjék benne minden lény iránt a végtelen részvét érzése. Majd kialakul benne a végtelen együttörvendezés érzése, és végül a legmagasabb fokon a végtelen nyugalom érzésében idõzik el. Ezt nevezi Eckhart mester "Entwerden"-nek (bensõ mozdulatlanságnak): a "tenger bensõ csendje ez, egyszersmind az az érzés, hogy az ember a lét hatalmas óceánjában egy csepp (és ez a csepp önmagában tudja érezni az óceánt).

Magától értõdik, hogy aki a meditáció folytatásával az üdvösségnek ezen az útján jár, az békességes ember kell hogy legyen. (Húsz percet szoktak gyakorolni, de a lépcsõknek vagy fokozatoknak imént leírt útja egyszersmind egész életprogram is). Nem lebecsülhetõek Ázsiában a buddhizmus kulturális teljesítményei. A tibetiekbõl, akik vad hegyi nép voltak, a buddhizmus hatására lettek jóságos, szeretetreméltó emberek. Ladakh-ban nincs bûnözés, és a tibetieknek nincs szavuk a "gyilkosságra". Mindenesetre a nirvána hirdetésével a Buddha évszázadok alatt száz- és százmilliókat nevelt boldog, békességszeretõ emberré. A kérdésre, lehet-e embereket békességre nevelni, az egyik híres békekutató, Galtung ezt válaszolta: "A budhisták és az esdzkimók a legbékésebb emberek a földön. Neveljetek a gyermekeitekbõl buddhista eszkimókat, és béke lesz a földön!".

Két vallás között el sem képzelhetõ nagyobb különbség, mint a buddhizmus és az iszlám között. És a többi vallás közül a kereszténység számára is a Buddha tanítása a legnagyobb kihívás.

Hét közös pont

Párbeszédnek csak akkor van értelme, ha vannak közös vonások a különbözõ vallásokban, és a párbeszéd ezekbõl indul ki. Minden vallásnak, nemcsak a kereszténységnek, az iszlámnak és a buddhizmusnak, hét közös vonása van:

1. Minden vallás a transzcendensnek a valóságából él.

2. E valóságot immanensnek tapasztalják: ami örök, az megjelenik a mostban, az abszolútum ott él az emberi lélek mélyén, és hat rá.

3. Ez a tapasztalatból ismert valóság egyszersmind (etikai értelemben) a legfõbb jó (summum bonum).

4. Ennek az isteni transzcendensnek a valósága a szeretet.

5. Az áldozaton (a kultuszon, az imádságon, az aszkézisen) át vezet az út ehhez a végsõ valósághoz.

6. Az összes nagy vagy magas rendû vallás tanítja a felebaráti szeretetet

7. és az ellenségszeretetet.

A modern békekutatás és a vallások

A modern békekutatók (Galtung, Picht és mások) erõs kritikával tekintenek a vallásokra. Írásaikban újból és újból találkozunk a következõ megállapításokkal:

a) egyetlen vallás sem pacifista kezdettõl fogva, a kereszténység sem volt az;

b) története folyamán minden vallás elárulta a békét (gondoljunk a rakétákat megáldó papokra, a szent vagy igazságos háború fogalmára);

c) a vallások közti párbeszéd sem segíthet sokat.

A modern békekutatók semmit sem várnak a vallástól a világbéke szempontjából. Többet várnak az írás-olvasás elterjesztésétõl, a fejlesztési segélyektõl és általában a politikától. Ami a tudományokat illeti: minden reményük a szociobiológiában, a pszichológiában és a politikatudományban van, viszont egyáltalán nem érdekli õket a teológia, a vallástudomány és a filozófia. A vallások azonban - véleményem szerint - elõsegíthetnék a világbéke létrejöttét, ha abban versengenének, melyikükben van több szellem és erõ. Ehhez azonban mindegyikük részérõl bátorság kívántatik: merjenek párbeszédbe kezdeni más vallásokkal. Mindegyik merjen megválni attól az õsrégi rögeszmétõl, hogy csak az övé az üdvözítõ igazság teljessége (extra ecclesiam nulla salus - ahogy ezt a katolikusok hirdették több mint ezerkilencszázhatvan éven keresztül, a II. vatikáni zsinatig), és merjék alázattal beismerni, hogy nemcsak birtokosai, hanem keresõi is az igazságnak. Mert "boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot" (Mt 5,6) - miképp Jézus tanította, hiszen Deus semper maior (Isten mindig nagyobb, azaz felülmúlja a mi emberi elgondolásainkat), s ezért mindig megmaradunk keresõnek, úton levõnek. Mi, nyugati keresztények azt tehetnénk életelvünkk, hogy a köztünk élõ idegeneknek megteremtsük a lehetõséget arra, hogy identitásukat megõrizve muszlimként, hinduként, buddhistaként vagy más vallásúként éljenek köztünk. Elgondolkodtató, hogy Németországban ma már minden tizedik iskolás gyerek muszlim, Franciaországban pedig a leggyakoribb fiúnév a Mohamed.