[az eredeti német szöveg]


Széchenyi István 1819. ápr. 19-i naplóbejegyzésébõl
 

1819. április 19. nevezetes nap volt az életemben. Miután, ahogyan a legtöbb ember, sokáig töprengtem volt Istenen, lelkünkön, a halhatatlanságon etc. etc. etc., és több e témáról szóló mûvön rohantam át ifjúi hévvel, mely attól, amit tanultunk, rendszerint a különcségbe sodor - végezetül, sok ide-oda ingadozás után - abban állapodtam meg magammal, hogy minden vallás: tudatlanságunk tudatában - jó, ha csak tetteinkben és életelvekben ábrándoktól, balítéletektõl és szofizmáktól nem hagyjuk félrevezettetni magunkat, hanem a hangot követjük, mely az igazságot sohasem leplezi, és sohasem szól hízelkedve hozzánk - és ha az ember szíve és feje neveléstõl és példáktól meg nem kótyagosódik és el nem vadul, ami nemigen fordulhat elõ, akkor a természetre rábízott gyermeknek magától is mindig nyilvánvaló, hogy jól vagy rosszul cselekedett. Szíve s lelke vallásában minden becsületes ember megegyezik, csak a formák különböznek ahogyan Istent imádják, magukat kegyelmére bízzák és lelküket igyekeznek a másvilágra menteni. És nem megható-e, ha meggondoljuk, hogy van egy fajta a világon szétszórva, melynek élete egy sor szerencsétlenség, és még a legboldogabb pillanata is a tökéletlen öröm s valami szüntelenül érzett bánat keveréke - és ha meggondoljuk, hogy e fajta csak a jövendõ életben reménykedik, arról töpreng és gondolkodik, és sohasem pihen, hogy meglelje útját-módját: miképpen tudná a Mindenhatót könyörületességre bírni, a végtelenség Teremtõjét elérzékenyíteni! - Gyakorta láttam hajnalhasadáskor a törököket a felkelõ Nap felé térdre rogyva buzgón és bensõségesen imádkozni a Legmagasabb Lényhez; és hányszor gyönyörködtetett és töltötte el örömmel a szívemet egy-egy jó szándékú imádsága a keresztényeknek! Keveset forgolódtam a' világban, az embereket alig ismerem. De mindenkinek a világon van valami vallása, mert a fény felé törekszenek, mivel teljesen a sötétségben vannak. [...]

[...] megtanultam belátni, hogy az embernek ahhoz, hogy az élet minden helyzetében boldog legyen, kell egy jóbarátja, és hogy maga is jó barát és jó polgár legyen, és hogy amellett, amit a belsõ hang sugalmaz, a saját vallásának formaságait is be kell tartania. Én az életemben mindez ellen vétkeztem, megbocsáthatatlanul és kitörölhetetlenül; ennek az emléke is elegendõ, hogy magamnak egyetlen boldog órát ne engedjek életemben. Hogy e törvények ellen véteni már soha nem fogok, szentül hiszem [...]

Vallásom legalább egyszer egy évben gyónást parancsol és szent áldozást. Ezt többé elmulasztani sosem fogom, és mostantól fogva mindent pontosan, de kételyek nélkül és nem túlhajtva fogok betartani. Ugyanezt tenném bármely más vallásban születve és nevelkedve is, mert ama népek szertartásait, melyek a Naphoz imádkoznak, éppoly jónak tartom mint a miénket. - Valamihez imádkozniok kell; vakságukban és balgaságukban érzik, hogy valami lebeg fölöttük, ami mindent rendez és életre kelt, õk azonban nem látják, tehát egy jelképet kell maguknak választaniok, mert képzelõerejük odáig fel nem ér. [...]

Vallásomban a teljes és tökéletes alázat érzését magasztosnak tartom és a magunkon aratott gyõzelem e diadalát a legkellemesebb és tisztább erkölcsi örömnek, amit az ember csak érezhet! És megalázhatja-e magát jobban az ember, mint amikor minden vétkét egy másik, csekély értékû embernek elmondja, és minden hiúságát elfojtva oly rossznak és gyarlónak mutatkozik, amilyen a valóságban, és amilyennek egyébként nem szeretné, ha tartanák. [...]


(Jékely Zoltán fordítása. Széchenyi István, Napló, Budapest: Gondolat, 1978.)