Széchenyi István 1819. ápr. 19-i naplóbejegyzésébõl
1819. április 19. nevezetes nap volt az életemben. Miután, ahogyan a legtöbb ember, sokáig töprengtem
volt Istenen, lelkünkön, a halhatatlanságon etc. etc. etc., és több e témáról szóló mûvön rohantam át ifjúi
hévvel, mely attól, amit tanultunk, rendszerint a különcségbe sodor - végezetül, sok ide-oda ingadozás
után - abban állapodtam meg magammal, hogy minden vallás: tudatlanságunk tudatában - jó, ha csak
tetteinkben és életelvekben ábrándoktól, balítéletektõl és szofizmáktól nem hagyjuk félrevezettetni
magunkat, hanem a hangot követjük, mely az igazságot sohasem leplezi, és sohasem szól hízelkedve
hozzánk - és ha az ember szíve és feje neveléstõl és példáktól meg nem kótyagosódik és el nem vadul,
ami nemigen fordulhat elõ, akkor a természetre rábízott gyermeknek magától is mindig nyilvánvaló, hogy
jól vagy rosszul cselekedett. Szíve s lelke vallásában minden becsületes ember megegyezik, csak a
formák különböznek ahogyan Istent imádják, magukat kegyelmére bízzák és lelküket igyekeznek a
másvilágra menteni. És nem megható-e, ha meggondoljuk, hogy van egy fajta a világon szétszórva,
melynek élete egy sor szerencsétlenség, és még a legboldogabb pillanata is a tökéletlen öröm s valami
szüntelenül érzett bánat keveréke - és ha meggondoljuk, hogy e fajta csak a jövendõ életben
reménykedik, arról töpreng és gondolkodik, és sohasem pihen, hogy meglelje útját-módját: miképpen
tudná a Mindenhatót könyörületességre bírni, a végtelenség Teremtõjét elérzékenyíteni! - Gyakorta
láttam hajnalhasadáskor a törököket a felkelõ Nap felé térdre rogyva buzgón és bensõségesen imádkozni
a Legmagasabb Lényhez; és hányszor gyönyörködtetett és töltötte el örömmel a szívemet egy-egy jó
szándékú imádsága a keresztényeknek! Keveset forgolódtam a' világban, az embereket alig ismerem. De
mindenkinek a világon van valami vallása, mert a fény felé törekszenek, mivel teljesen a sötétségben
vannak. [...]
[...] megtanultam belátni, hogy az embernek ahhoz, hogy az élet minden helyzetében boldog legyen, kell
egy jóbarátja, és hogy maga is jó barát és jó polgár legyen, és hogy amellett, amit a belsõ hang sugalmaz,
a saját vallásának formaságait is be kell tartania. Én az életemben mindez ellen vétkeztem,
megbocsáthatatlanul és kitörölhetetlenül; ennek az emléke is elegendõ, hogy magamnak egyetlen boldog
órát ne engedjek életemben. Hogy e törvények ellen véteni már soha nem fogok, szentül hiszem [...]
Vallásom legalább egyszer egy évben gyónást parancsol és szent áldozást. Ezt többé elmulasztani sosem
fogom, és mostantól fogva mindent pontosan, de kételyek nélkül és nem túlhajtva fogok betartani.
Ugyanezt tenném bármely más vallásban születve és nevelkedve is, mert ama népek szertartásait, melyek
a Naphoz imádkoznak, éppoly jónak tartom mint a miénket. - Valamihez imádkozniok kell; vakságukban
és balgaságukban érzik, hogy valami lebeg fölöttük, ami mindent rendez és életre kelt, õk azonban nem
látják, tehát egy jelképet kell maguknak választaniok, mert képzelõerejük odáig fel nem ér. [...]
Vallásomban a teljes és tökéletes alázat érzését magasztosnak tartom és a magunkon aratott gyõzelem e
diadalát a legkellemesebb és tisztább erkölcsi örömnek, amit az ember csak érezhet! És megalázhatja-e
magát jobban az ember, mint amikor minden vétkét egy másik, csekély értékû embernek elmondja, és
minden hiúságát elfojtva oly rossznak és gyarlónak mutatkozik, amilyen a valóságban, és amilyennek
egyébként nem szeretné, ha tartanák. [...]
(Jékely Zoltán fordítása. Széchenyi István, Napló, Budapest: Gondolat, 1978.)