Edward T. Hall, The Hidden Dimension (1966), Garden City, N.Y.: Anchor Books, 1969. - Magyar kiadás: Rejtett dimenziók, ford. Falvay Mihály, 3. kiad., Budapest: Gondolat, 1987.

I. A KULTÚRA MINT KOMMUNIKÁCIÓ
 
 

E kötet fõ témája a társadalmi és a személyes tér problémája, valamint ennek érzékelése. A tér emberi felhasználása a kultúra egyik jellegzetes megnyilvánulási formája. Az erre vonatkozó megfigyelések és elméletek összességére a proxemika kifejezést alkottam.

A könyvemben szereplõ fogalmak nem tõlem erednek. Franz Boas ötvenhárom évvel ezelõtt fogalmazta meg azt a nézetet, amely szerint a kultúrának, sõt magának az életnek is a kommunikáció a lényege. Magam is ezt a nézetet vallom. Az ezt követõ húsz esztendõ során Boas és két másik antropológus, Edward Sapir és Leonard Bloomfield - mindhárman csak indoeurópai nyelveken beszéltek - az amerikai indiánok és az eszkimók merõben eltérõ struktúrájú nyelvét tanulmányozták. A két különbözõ nyelvrendszer alapvetõ különbségébõl forradalmi jelentõségû következtetéseket szûrtek le a nyelv természetére vonatkozóan. Az európai nyelvészek eladdig minden nyelv mintájának az indoeurópai nyelveket tartották. Boas és követõi felfedezték, hogy valójában minden nyelvcsalád öntörvényû, zárt rendszert alkot, melynek belsõ logikáját a nyelvésznek elõbb részletekbe menõen fel kell tárnia, hogy, aztán leírhassa õket. A nyelvtudomány mûvelõjének lelkiismeretesen el kell kerülnie azt a csapdát, hogy a tanulmányozott idegen nyelvre ráerõszakolja a saját anyanyelvében rejlõ szabályszerûségeket.

Az 1930-as években Benjamin Lee Whorf, aki vegyész és mérnök volt, a nyelvészet mezején viszont amatõrnek számított, Sapirral kezdett együtt dolgozni, és Sapirnak a hopi és savni indiánok között végzett kutatásaira alapozta tanulmányait. Ezekben forradalmi gondolatokat olvashatunk a nyelv és a gondolat, valamint a nyelv és az érzékelés viszonyáról. Whorf szerint a nyelv több, mint a gondolatközlés eszköze. A nyelv valójában fontos szerepet játszik a gondolat megformálásában. Mi több, hogy egy idõszerû hasonlattal éljünk, az ember oly módon érzékeli az õt körülvevõ világot, ahogyan azt anyanyelve már eleve beprogramozta számára; az emberi érzékelés tehát beprogramozott számítógéphez hasonló. Akárcsak a számítógép, az emberi agy is a megadott program szerint észleli és osztályozza a külsõ valóságot. És mivel gyakran megesik, hogy két nyelv különbözõképpen programozza ugyanazt az eseményt, egyetlen hitvallást vagy filozófiai rendszert sem értékelhetünk a nyelvtõl függetlenül.

Whorf gondolatmenetének horderejét csak a legutóbbi években ismerték fel, akkor is csak igen kevesen. Nehezen érthetõ gondolatok, amelyek bizony ijesztõvé válnak, ha lelkiismeretesen végiggondoljuk õket. Elevenébe vágnak a "szabad akarat" tételének, hiszen arra utalnak, hogy mindnyájan anyanyelvünk foglyai vagyunk; legalábbis addig, amíg magától értetõdõnek vesszük nyelvünket.

Jelen kötetem és a The Silent Language egyaránt azt a tézist kívánják igazolni, hogy a Whorf és nyelvész kollégái által kidolgozott nyelvészeti elvek az emberi viselkedés minden más területén, minden kultúrában érvényesek. Sokáig hittük, hogy a közvetlen tapasztalás minden ember közös élménye; úgy gondoltuk, hogy ezzel áthidaljuk a nyelvi és kulturális különbségeket, és a közvetlen élményre hivatkozva elérhetjük embertársainkat. Az ember és a tapasztalás viszonyára vonatkozó implicit (és nemegyszer explicit) hiedelmünket arra a feltételezésre alapoztuk, hogy ha két emberi lény ugyanazt a tényt "tapasztalja", gyakorlatilag azonos adatok táplálódnak be központi idegrendszerükbe, és agyuk ugyanazt a képzetet regisztrálja.

A proxemikai kutatások eredményei kétségbe vonják a fenti feltételezés helyességét; különösen, ha különbözõ kultúrákról van szó. A XI. és XII. fejezetben látni fogjuk, hogy a különbözõ kultúrákhoz tartozó emberek nemcsak különbözõ nyelvet beszélnek, hanem - ami még sokkal döntõbb - magát a világot is más-más módon érzékelik. Az érzéki benyomásokat mindenki szelektív módon osztályozza, bizonyos dolgokat tudatosítunk, másokat kiszûrünk, és így egy bizonyos kultúrára jellemzõ szelektív érzékelés merõben másként ragadja meg az érzékelhetõ világot, mint ami más kultúrára jellemzõ. Az ember teremtette építészeti-városi környezet is ennek a megszûrõ-szelektáló folyamatnak a kifejezõdése. Az ilyen ember alakította környezetek valójában azt bizonyítják, mennyire eltérõen használják az emberek érzékeiket. A tapasztalást nem tekinthetjük tehát abszolút szilárd vonatkoztatási alapnak, mert mindig ember alakította körülmények között megy végbe.

Az érzékelésnek ilyen értelemben vett szerepérõl szólnak a IV-VII. fejezetek. Ezek a fejezetek megismertetik az olvasót azokkal a legfontosabb tényezõkkel, amelyek szerepet játszanak abban, ahogyan az ember a maga érzékelésének a világát felépíti. Az érzékelésnek ilyen szempontból való tárgyalása a hangképzõ mechanizmus tanulmányozásához hasonlítható, amely a beszéd folyamatainak megértéséhez nélkülözhetetlen.

Ha vizsgáljuk, hogyan használják a különbözõ népek érzékszerveiket az élõ és élettelen környezettel való kapcsolatteremtésük során, konkrét adatokat nyerhetünk - mondjuk - az arabok és amerikaiak közötti különbségekrõl. Már itt, az ember és környezete közötti kölcsönhatás elemi formáinál is többféle variációt figyelhetünk meg abban, hogy mit fogadnak be, és mit szûrnek ki az érzékszervi benyomásokból az egyes emberek.

Az utóbbi öt évben végzett kutatásaim például azt mutatják, hogy az amerikaiak és az arabok más-más érzékleti világban élnek. Így többek közt mindennapi életükben más- más távolságot tartanak beszélgetõpartnereikkel való érintkezésben, s más-más érzékszerveiknek veszik hasznát eközben. Mint késõbb látni fogjuk, az arabok az ember és ember közti érintkezés során sokkal inkább használják szaglásukat és tapintásukat, mint az amerikaiak. Másként értelmezik, másként kombinálják érzéki benyomásaikat. Az is nyilvánvaló, hogy az arabok másként élik át a test és az én viszonyát, mint mi. Azok az amerikai asszonyok, akik arab férfiakhoz mentek feleségül Amerikában, és férjük személyiségének csak a megtanult, amerikai oldalát ismerik, gyakran tapasztalják, hogy valahányszor szülõföldjére tér vissza férjük, ahol ismét arab jellegû kommunikációs környezet veszi körül, mintegy kicseréli személyiségét és más, arab percepciók kerítik hatalmukba. Más emberré válik a szó minden értelmében.

Bár a különbözõ kultúrák radikálisan különbözõ módokon szabályozzák a viselkedést, ezeknek mégiscsak mély biológiai és lélektani gyökereik vannak. Az emberi szervezet csodálatos, rendkívüli múlttal rendelkezik. Leginkább az a tény különbözteti meg a többi élõlénytõl, amit én a szervezet hatóképessége kiterjesztésének nevezek. Ezáltal sokféle szervezeti mûködés javítására, illetve ezek specializálására vált képessé. A számítógép például nem más, mint egy bizonyos agyrészlet hatásszférájának a kiterjesztése oly módon, mint ahogy a távbeszélõ a hang hatókörét terjeszti ki, a kerék a lábakét. A nyelv a tapasztalást terjeszti ki idõben és térben, míg az írás valójában a nyelv hatásképességének a kiterjesztése. Az ember már olyannyira kidolgozta azokat a módokat, hogyan is kell a maga hatóképességét kiterjeszteni, hogy már- már elfelejtjük: emberi mivolta állati természetében gyökerezik. Weston la Barre antropológus kimutatta, hogy az ember az evolúciót saját testi síkjáról a hatásképessége kiterjesztésének a síkjára tette át, és ezzel hallatlanul felgyorsította az evolúciós folyamatot.

És ezért a modern kultúrák szerves részét képezõ proxemikus rendszerek megfigyelésére, leírására, elemzésére irányuló valamennyi próbálkozásnak számításba kell vennie az ezek alapjául szolgáló, korábbi létformákba visszanyúló viselkedési rendszereket. A II. és III. fejezet alapot és perspektívát kíván nyújtani ahhoz, hogy az embernek a térrel szemben tanúsított jóval összetettebb viselkedését az állatokéra vezethessük vissza. Az e könyvben szereplõ adatok közlését és a velük kapcsolatos gondolatokat nagymértékben befolyásolták az etológusok újabban elért óriási eredményei. Az etológia az állatok viselkedését, valamint a szervezet és környezetének viszonyát tanulmányozza.

Annak fényében, amire az etológia tanít bennünket, hasznos lenne, ha az embert - hosszú távon - olyan szervezetnek tekintenénk, mely kidolgozta és specializálta a maga hatóképességének a kiterjesztését; mégpedig olyan mértékben, hogy azok egyre gyorsabb ütemben veszik át a természet szerepét. Más szóval, az ember új dimenziót teremtett: a kulturális dimenziót, amelynek csak egy része a proxemika. Az ember és a kulturális dimenzió kapcsolatából mind az ember, mind pedig a környezete kiveszi a részét: kölcsönösen alakítják egymást. Ma az ember abban a helyzetben van, hogy gyakorlatilag maga teremti a teljes világot, amelyben él; vagy az etológusok terminológiájával élve: maga teremti meg a saját biotópját. Maga teremtvén e világot, gyakorlatilag maga határozza meg, miféle szervezetté, élõlénnyé fejlõdjék. És ez igencsak félelmetes gondolat, hiszen nagyon keveset tudunk az emberrõl. Az is benne foglaltatik, hogy - a szó legteljesebb értelmében - városaink egy más embertípust formálnak ki a nyomornegyedekben, az elmegyógyintézetekben, a börtönökben, a külvárosokban. Ezek a bonyolult kölcsönhatások a vártnál nehezebbé, problematikusabbá teszik a városok megújhodását és a kisebbségek beilleszkedését az uralkodó kultúrába. Hasonlóképpen bonyolult az úgynevezett fejlõdõ országok technikai fejlõdésének kérdése is, mivel nem tudunk még mindent e népek és biotópjaik összefüggéseirõl.

Mi történik, amikor különbözõ kultúrákhoz tartozó emberek kapcsolatba kerülnek egymással? A The Silent Language-ben kifejtcttem, hogy a kommunikáció egyidejûleg tudatunk több szintjén zajlik, a teljes tudatosságtól egészen a tudaton kívüli állapotig. E nézet ma már némi bõvítésre szorul. Amikor emberek kommunikálnak, jóval többet tesznek, mint hogy csupán a társalgás labdáját dobálják egymásnak. Mind a magam, mind a mások kutatásai azt bizonyítják, hogy egész sereg érzékenyen szabályozott, kulturálisan kondicionált szervomechanizmus mûködik ilyenkor; ezek tartják egyensúlyban a társalgást; valahogy úgy, mint a robotpilóta a repülõgépet. Mindnyájan érzékenyek vagyunk a partnerünk viselkedésmódjában bekövetkezõ rezdülésnyi változásokra, amelyekkel szavainkra, tetteinkre reagál. Az emberek a legtöbb helyzetben - eleinte tudat alatt, késõbb tudatosan - próbálják elkerülni, hogy a kommunikáció általam adumbratívnak vagy elõrejelzõnek nevezett szakaszában az ingerültség alig-alig észrevehetõ jelei nyílt ellenségességgé fokozódjanak. Az állatvilágban általában dühödt küzdelmek robbannak ki, ha az elõrejelzõ szakasz rövidzárlatos lesz, vagy teljesen kiküszöbölõdik. Az emberi élet nemzetközi-kultúraközi szférájában is sok zavar okát találhatjuk meg az elõrejelzések hibás vagy pontatlan értelmezésében. Ezekben az esetekben az emberek már képtelenek visszakozni, mire felismerik, mi is történik közöttük, érzelmileg mélyen érintettek.

A következõ fejezetek sok példát szolgáltatnak a kommunikáció visszásságaira. Az ellentétek elsõdleges oka: a felek nem ismerik fel, hogy érzékelésüket illetõen két különbözõ világban mozognak. Partnerük viselkedésmódjának és a környezetnek a függvényében értékelik egymás szavait, és ennek többnyire az a következménye, hogy a barátságos gesztusokra csak találomra vagy egyáltalán nem adnak megfelelõ megerõsítõ választ.

Napjainkban az etológusok - közöttük Konrad Lorenz - vallják, hogy az agresszió az élet szükségszerû velejárója; agresszió nélkül valószínûleg nem is létezhetne élet, legalábbis a jelenleg ismeretes formájában. Normális körülmények között az agresszió biztosítja az egyes állatok helyes térbeli eloszlását; agresszió hiányában túlszaporodnának, és környezetüket is, önmagukat is elpusztítanák. Ha túlságosan nagy lesz az egyedsûrûség, intenzívebbek lesznek az egyedek közötti kölcsönhatások, ami egyre fokozódó sztresszhatást vált ki. Amikor a lélektani-érzelmi sztressz fokozódik, amikor csökken az egyedek tûrõképessége, akkor finom, de nagy horderejû változások következnek be a szervezet kemizmusában. Egyre gyorsuló ütemben csökken a születések száma, növekszik a halálozási arány, mígnem bekövetkezik a populáció összeomlása néven ismert állapot. A meleg vérû gerincesek körében általában természetes folyamatnak tekintjük ezeket a hullámhegy-hullámvölgyszerû ciklusokat. Nagyon valószínû, hogy ez a jelenség az élet minden más formájában is érvényesül. Amint azt John Christian és V. C. Wynne- Edwards kimutatta, az állatok rendelkezésére álló élelem mennyiségének az ingadozása - a közhiedelemmel ellentétben - csak közvetett szerepet játszik e ciklusban.

Az ember a kultúra létrehozásával mintegy háziasította önmagát, és e folyamatban új világok egész sorát teremtette meg, melyek mindegyike különbözik a többitõl, mindegyik más-más érzéki jelzéskészlettel rendelkezik. Ezért aztán elõfordulhat, hogy az a népsûrûség, ami egy bizonyos kultúrán belül a túlnépesedés érzetét kelti, egy másik népnek fel sem tûnik. Hasonlóképpen, egy adott cselekvésre az emberek egy része növekvõ feszültséggel, esetleg nyílt agresszióval reagálhat, míg mások számára ugyanez semleges hatásúnak bizonyulhat. Mindenesetre nyilvánvaló, hogy a városainkban összezsúfolódott amerikai négerek és spanyol kultúrájú népek súlyos sztresszhatás alatt állnak. Nemcsak arról van szó, hogy nem megfelelõ környezetben élnek, hanem arról is, hogy a bennük felgyülemlõ feszültség meghaladta tûrõképességük határait. Az Egyesült Államoknak szembe kell néznie a ténnyel, hogy két értékes, nagy alkotókészségû nemzetisége a pusztulás útjára lépett, és megeshet, hogy - a bibliai Sámson példájára - magukra döntik a mindnyájunknak otthont adó társadalmi felépítményt. Meg kell értetni az építészekkel, a várostervezõkkel és építtetõkkel, hogy ha el akarjuk kerülni a katasztrófát, az emberben olyan lényt kell látnunk, aki állandó párbeszédben áll környezetével; azzal a környezettel, amelyet tervezõink, építészeink, építtetõink jelenleg az ember proxemikai igényeinek semmibevevésével formálnak.

Azoknak, akik megtermelik a bevételeket és a kormányt támogató adókat fizetik, csak azt mondhatom, hogy bármennyibe is kerül városaink újrafelépítése, elõ kell teremteni ezt az összeget, mert ettõl függ Amerika további élete. Rendkívül fontos, hogy városaink átépítési terveit az emberi szükségletek felderítését szolgáló kutatás eredményeire alapozzuk, tudomásul véve azt is, hogy az amerikai városokban élõ különféle embercsoportok érzékelésüket tekintve egészen más világban élnek.

A következõ fejezetekkel alapvetõen az a szándékom, hogy az ember természetérõl és környezetéhez való viszonyáról tájékoztassam az olvasót. Mondanivalóm magva a következõ:

Nagy szükségünk van rá, hogy felülvizsgáljuk és kibõvítsük az ember egzisztenciális helyzetérõl alkotott nézeteinket; halaszthatatlanul fontos, hogy megértõbben, reálisabban szemléljük - nemcsak embertársainkat, de önmagunkat is. Olyan könnyedén kell olvasnunk a néma kommunikáció jeleit, mint az írott-beszélt nyelvet. Csak így remélhetjük, hogy megértjük a többi embert, éljenek bár határainkon innen vagy túl; csak így kerülhetünk közel hozzájuk, amire mindnyájunknak egyre fokozódó szüksége van.