Eric A. Havelock: Pre-Literacy and the Pre-Socratics
Kommentár, 2. rész
A cikk elsõ harmadáról szóló kommentárban
áttekintettük azokat az elõfeltevéseket, amelyeket
Havelock elvet. Ezen alapelvek elutasítása viszont a régi
problémák helyébe újakat állít:
El kell végezni a görög nyelv és gondolkodás
történeti alapokon nyugvó vizsgálatát,
és ezen belül különös figyelmet kell fordítani
a szóbeliségbõl az írásbeliségbe
történõ átmenet tanulmányozására.
Havelock cikkének utolsó kétharmadában ezeket
az elveket alkalmazza Xenophanész, Hérakleitosz és
Parmenidész tanulmányozása során. Azok a filológusok,
akik az elutasított kutatási paradigma elveivel azonosulnak,
hajlamosak Havelockot felületességgel, túl nagyvonalú
sémák felállításával vádolni.
Ezek a vádak teljesen alaptalanoknak bizonyulnak, ha szemügyre
vesszük Havelock rendkívül árnyalt és megfontolt
téziseit.
Havelock szerint a kulturális változások nem világosan
elhatárolható epizódokban történnek, nincsenek
határozott törések benne. (233) Xenophanész,
Hérakleitosz és Parmenidész még orális
kultúra kontextusában alkottak, kultúrájuk
világképét Homérosz és Hésziodosz
határozta meg. Ezek a szerzõk orális tradícióval
a hátuk mögött az írás lehetõségeinek
kihasználásával kompozícióikban megváltoztatják,
átalakítják a hagyományos világképet
és nyelvet, amelyben ez a világkép kifejezõdött.
Ugyanakkor mindezt olyan argumentáció segítségével
tették, amely referencia keretét hagyományos minták
szolgáltatták. Jelentõségük, hogy új
szintaxist, a nyelvhasználat új módját próbálták
bevezetni. (256)
Nem kívánok belemenni az elemzések részleteibe,
hiszen azok önmagukért beszélnek. A továbbiakban
szeretnék végrehajtani egy önálló rövid
elemzést Havelock elvei alapján, amelynek segítségével,
kiegészítve a szerzõ saját vizsgálatait,
talán közelebb kerülhetünk a Havelock által
javasolt új kutatási paradigma szelleméhez.
Odüsszeusz mielõtt belekezd a Phaiákok királyának
Alkinoosznak tartott elbeszélésébe viszontagságos
hazaútjától, röviden ecseteli mérhetetlen
hazaszeretetét:
„...én sose tudnék
mást, ami inkább édes a szívnek, látni
hazámnál.
Mert hisz tartott vissza Kalüpszó, isteni asszony,
barlang öblös ölén, mivel áhított
urául;
és ugyanúgy Kirké is vissza a termei mélyén,
Aiaié cseles asszonya, áhítván az urául;
csakhogy az én szivemet kebelemben meg nem igézték.
Ennyire (hoos) nincs, ami inkább édes, mint
a hazája
és a szülõi az embernek, még hogyha (ei
per) akármíly
dús házat lakik is, más földön, messze
azoktól."(Od.9.27-36) (Devecseri Gábor fordítása
)
A kiemelt szövegrész aforizmaszer általános
bölcsesség, amit Odüsszeusz egyedi esete támaszt
alá. Figyelembe kell vennünk a beszéd körülményeit
is: Odüsszeusz még mindig útban van hazafelé
és így fentebbi kijelentésével gyakorlatilag
burkoltan ösztönzi Alkinooszt arra, hogy mielõbb
bocsássa útjára. Megjegyzendõ a kiemelt szövegrész
formája: még hogyha feltételezünk egy bizonyos
„ideális", „legjobb" esetet (ei per), még akkor sem következik
abból egy bizonyos másik eset. Ezt a struktúrát
nevezzük el a legjobb eset argumentumnak.
Fordítsuk most figyelmünket egy másik hasonló
struktúrára. Amikor Odüsszeusz idegen vándornak
álcázva magát Eumaioszhoz, messzi földrõl
származó kondásához érkezik, kérdezi
- próbára tévé õt - gazdájáról,
vagyis önmagáról. Eumaiosz többek között
a következõ szavakkal válaszol:
„ Õ bizony ottpusztult, s barátai bajba maradtak
mind, de leginkább én busulok, hisz nem lelek úgysem
ennyire jóakaró gazdára, akárhova térjek;
még ha (ei ken) apám, meg az édesanyám
házába is érnék,
hol születésem esett, s ahol õk táplálva
neveltek;
nem bizony, ennyire õket sem siratom, noha vágyom
mégegyszer meglátni szememmel az otthoni földön:"
(Od.14.137-147) (Devecseri Gábor fordítása )
Elsõ pillantásra érzékelhetõ, hogy
ez a szövegrész határozott ellentmondásban áll
a fentebbi általános érvény kijelentéssel:
Eumaiosz elõnyben részesíti szüleivel, hazájával
szemben az „idegen" földet és Odüsszeuszt. Eumaiosz ezzel
a megnyilatkozásával fájdalmának ad
hangot, valamint egyértelmen hségnyilatkozatot tesz
gazdájának. Ugyan õ nem tudja, hogy kivel beszél,
de a dalnok ezzel már jelzi azt, hogyha a késõbbiekben
kenyértörésre kerül a sor a kérõk
és Odüsszeusz között, akkor Eumaiosz melyik oldalra
fog állni.
A két szövegrész szöges ellentétben van
egymással, azonban ezt csak a mi íráshoz szokott szemünk
és értelmünk tudja érzékelni. A dalnokok
és a korabeli hallgatóság számára ezek
a szakaszok nem voltak összevethetõk. A tisztán orális
mentalitás csak konkrét beszédszituációban
volt képes az összefüggések megragadására,
nem volt számára olyan mesterséges, racionális
tér, amelyben „játszhatott" volna a kijelentésekkel,
eredeti beszédszituációiktól megfosztva õket.
Az is látható, hogy az orális általános
érvény kijelentések, az aforizmák, csak az
adott beszédszituációban értelmezhetõk,
érvényességük nem terjeszthetõ ki feltétel
nélkül a többi beszédszituációra,
hiszen nem létezett olyan perspektíva, ahonnan a kijelentések
textuális konzisztenciáját ellenõrizni lehetett
volna. Nem véletlen, hogy Havelock olyan erõsen hangsúlyozta
és illusztrálta, hogy az eposzokba minden konkrét
narratív szituációkban történik.
A preszókratikus filozófusoknál már merõben
más a helyzet. Xenophanésznál is felbukkan a legjobb
eset argumentum:
„...és természetesen senki sem látta a világos
igazságot (to saphes) és nem is lesz olyan valaki,
/ aki tud az istenekrõl és minden dologról, amirõl
beszélek;/ Mivel, hogyha (ei gar) valaki leginkább
(ta malista) eltalálná az igazságot (tetelesmenon
eipoon),/ maga mégsem (még ebben az esetben sem) ismerné
ezt fel; Hanem mindenkinek a vélemény jut." Fr.34. (Saját
fordításom)
Itt is általános érvény kijelentéssel van dolgunk, azonban Odüsszeusz elbeszélésével ellentétben ebben az esetben nem találunk utalást arra a beszédszituációra, amelyben a töredék elhangzott, nem ismerjük a kijelentés konkrét indítékát. De tekintsünk el ettõl, hiszen csak egy töredékrõl van szó. A szövegben vannak bizonyos jelek, amelyek arra mutatnak, hogy Odüsszeusz beszédével ellentétben, ezt a kijelentést valóban általános érvényként kell felfognunk, amin persze csak annyit kell értenünk, hogy a töredéket az egész xenophanészi életmvel konzisztensnek kell tekintenünk. (A kommentátorok többségének is ez a véleménye.) A töredékben ugyanis elõfordul négy olyan kifejezés, amelyeknek a kijelentés „érvényességi körének" kiterjesztése a funkciója: senki sem (outis); nem is lesz valaki (oude tis estai), minden dologról (peri pantoon); mindenkinek (epi pasi). A görög filozófia kibontakozása valószínûleg lehetetlen lett volna textuálisan konzisztens rendszerek létrejötte nélkül. A textuális konzisztencia igénye viszont szinte észrevétlenül becsempészte a korai görög gondolkodásba a logikai konzisztenciát. Ez véleményem szerint helytálló az összes preszókratikus gondolkodóra, hiszen ehhez csak annyit kell elismernünk - amit szinte minden kommentátor elismer - , hogy a preszókratikus gondolkodók következetesen törekedtek konkrét beszédszituációtól független érvényességû, textuálisan konzisztens világkép megrajzolására. Amit természetesen írás nélkül lehetetlen lett volna megvalósítani. Elemzésem csak illusztrálja a problémát, de remélem valamelyest hozzásegített ahhoz, hogy Havelock intuitív szelleméhez közelebb jussunk.